Békés Megyei Népújság, 1961. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-15 / 244. szám
KOROSTAJ a népújság kulturális melléklete ciz ismeretlen nh% Nikolajevics Tolsztoj Leó éppen befejezte új elbeszélését. Ekkor valaki csengetett. Az órára pillantott: nyolc óra volt. A papírokat elzárta és ment a vendéget fogadni. Tolsztoj kérte a vendégét, hogy foglaljon helyet, és már az első szavaival igyekezett vendége izgatottságát elűzni. A fiatalember figyelmesen hallgatta. Hol ide, hol oda pillantott lopva, hol az író asztalára, hol a könyvespolcra. — Elolvastam, amit küldött nekem — mondta Tolsztoj. A fiatalember megremegett, önkéntelenül húzta el a kezét az íróasztalról és erősen figyelt Tolsztojra. — ön egy tehetség. Ön tud írni, ■— folytatta Tolsztoj. — Gratulálok, fiatalember! A fiatalember elvörösödött, aztán elsápadt. — Önnek a leggyorsabban ki kell valamit nyomtattatnia. 1 — Hol? — csodálkozott a fiatalember. — Éntőlem sehol sem fognak semmit sem átvenni. Énnekem először ismertnek kell lennem; vagy kellene valaki, aki ajánlana. De ismeretlen vagyok, és nincs, aki ajánljon! — A név nem fontos; fontos az, amit ír — felelte Tolsztoj és megveregette a fiatalember vállát. — Ha a mű jó, akkor ki is fogják nyomtatni. Biztosítom, hogy ki fogják nyomtatni. Tolsztoj elővette az asztalfiókból az ő elbeszélését és csendesen mondta; — Ez a bizonytalanság minden fiatal íróra jellemző, ön tehetséges. Hogy bebizonyítsam, mennyire becsülöm önt, mint kollégát, fel fogom olvasni az éppen most befejezett elbeszélésemet. — Rám nézve nagy megtiszteltetés — mondta örömtől fellobbanó buzgalommal a fiatalember. Tolsztoj felolvasta az elbeszélését. A fiatalember átszellemüiten dicsérte. Aztán bizonytalanul tette a kezét a kéziratra. — Bocsásson meg, tisztelt Nikolajevics Leó, de én ... bár az Ön elbeszélése nagyon szép, kétséges, hogy kinyomtatják-e, ha azt egy idegen aláírással küldi be. — Hogy gondolja ezt? — kérdezte Tolsztoj elcsodálkozva. De a fiatalember megmaradt az állítása mellett. — Nem; nem fogják kinyomtatni, ha nem az ön nevét írja alá! A nagy író fejét csóválva, vidáman magyarázta; — Hogy bebizonyítsam, menynyire téved, én ezt az elbeszélést be fogom küldeni egy szerkesztőségnek valamely más név aiatt, és meg fogja látni, hogy azt azonnal bözlik. Egy jó munkát minden szerkesztőség szívesen vesz. És Tolsztoj az elbeszélést még azon a napon elküldte egy újságnak Pétervárra. Elmúlt néhány hét. Megjelent egy könyv, egy második, egy harmadik, de az elbeszélés nem jelent meg az újságban. Egyszer aztán Tolsztojnak Pétervárra kellett utaznia. Az említett szerkesztőséget is meglátogatta. Egy fiatal szerkesztő ült kéziratcsomó fölé hajolva és rá sem figyelt a látogatóra. Elmúlt néhány másodperc. Tolsztoj elvesztette a türelmét. Jelen- tőségesen köhintett. A szerkesztő felemelte a fejét és megkérdezte: — Na, mi az? Mit akar? — és visszahajclt a kéziratok fölé. — Néhány hónappal ezelőtt be- küldtem Önöknek az elbeszélése- Biet — mondta Tolsztoj. = Egy elbeszélést? — kérdezte írta: G. Karaivanov a fiatal szerkesztő csodálkozva. — Micsoda elbeszélés az? Tolsztoj megmondta a címét. — Persze, persze; majd elfelejtettem ... Elolvastuk azt mi. De... gyenge, meglehetősen gyenge! Vissza akarja vinni a kéziratot? — és a szerkesztő kotorászni kezdett a papírok közt. — Csak egy kis változtatást akarnék — mondta Tolsztoj nagyon csendesen, és a szerkesztő asztalához lépett. — Egy kis javítást ... — Fölösleges! Én csak azt mondhatom önnek, hogy az elbeszélés gyenge! Nincs semmi értelme, hogy azon bármit is javítson. Az elbeszélés különben sem fog megjelenni. Nem érdekes és nem használható. A szerkesztő odaadta Tolsztoj nők a kéziratot. — De, kérem ... engedje meg, mondta Tolsztoj félénken, amint a szerkesztőtől az összehajtogatott lapokat átvette. A tintatartó mellett lévő toll után nyúlt. — Csak két szót akarok javítani... A szerkesztő elcsodálkozva pillantott a vendégre. Tolsztoj a kézirat utolsó lapját kereste. Bemártotta a tollat, áthúzta a Mihajlovics Szergej nevet és nagyotjb betűkkel odaírta fölé: Tolsztoj Leó. A szerkesztő úgy nézett, mint aki megkábult. Sokáig nézett Tolsztojra, aki mellette állt. Felállt és még figyelmesebben nézett rá. — Na, mi az? — A torka száraz, a hangja gyenge volt; alig tudott beszélni. — Mit is csináltam, mit is tettem én? Odament a vendéghez, mindkét kezét felé nyújtotta, meghajolt és mentegetődzött... — Ügy érzem, hibás vagyok... Bocsásson meg... Az ember néha hibázik. Sohasem fogom magamnak megbocsátani, Nikolajevics Leó ... Sohase... — Nem olyan hiba — nyugtatta meg Tolsztoj. — ön csak igazolja ezáltal egy fiatal író véleményét. De az izgatott szerkesztő nem hallott semmit. Szólt egy alkalmazottnak, felkapta a kéziratot *>z íróasztalról, odanyújtotta neki és rákiáltott: — Vidd azonnal a szedőkhöz! Aztán újra Tolsztojhoz fordult, nagyon kérve, hogy bocsássa meg a viselkedését és felejtse el, ha már megtörtént. Megszorította Tolsztoj kezét és izgatottan suttogta: — Hogy én önt nem ismertem fel... az ön félreérthetetlen, jellegzetes írásmódjáról... Hogy én önt nem tudtam felismerni!... M. F. német nyelvű fordítósából magyarra fordította: GILÁNY1 ELEMÉR Tóth Lajos: ÁTYI Keresztes Péter nehezen lépett be a szövetkezetbe, s ezit nem is tagadja még ma sem, mikor pedig már úgy érzi, hogy meg. melegedett az új helyen. Több mint négy éve tagja a Vörös Csillagnak, de még mindig visszahúzza a szive korábbi élete felé. Különösen akkor, mikor meglátta Matyit, legkedvesebb lovát, mióta a maga gazdájának mondhatta magát. Négy év alatt sokminden elmosódott már szívéből, ami a régi félé húzta. A mezsgyék össze, vettetése után már nehezen tudná megállapítani a pontos helyét négy holdjának. Kopottas szerszámja, kocsija is selejtbe került már, nyoma sincs. Egyedül a Matyi, ami még megmaradt a múltból. Soha nem volt több egy lónál a tulajdonában, akkor is öreg, kimustrált lovakra futotta neki. Csak ez volt a kivétel. Talán, ha nem látná nap mint nap, nem is ragaszkodna már annyira hozzá. De hiába! Ennek a lónak története van. Nyiszlett Ms csikó volt, amikor megvette a hirtelen haragú Gab- nai Alüiálytói. Éppen a lóvásárból igyekezett hazafelé, ahol nem kapott olyat, amilyet szeretett volna. Bosszankodott is ezen, mert az öreg Mirza már nehezen birta a dolgot. Addig azonban nem adott túl rajta, míg nincs helyette másik. Ló nélkül nem akart maradni kis időre sem. Ahogy a kövesúton tanyája felé haladt, látta, hogy ott vesztegel Márton kocsija a nyári út közepén. Kegyetlenül abrlktol- ta a két csikót. Különösen a fiatalabbat, a Matyit püfölte irgalmatlanul a sátánfajzatja. Nem is állhatta meg, hogy le ne szálljon a biciklijéről. — Hagyd már abba, te sintér! — kiáltott rá Mártonra, Nagyon mérges tudott lenni azért, ha valaki oktalan állatot vert. Nincs annak esze, mint az embernek! — Az enyim! — felelte durcásan Márton, kinek a nyakán kidülledtek az erek, vöröslött a méregtől, de abbahagyta az ütlegelést. Péter megtámasztotta a biciklijét az egyik útmenti eperfánál. Nem is ügyelt Mártonra, hanem egyből odalépett a csikókhoz. — Lóbolond! — morogta a fogai közt Márton. Péter nem is hallotta, mert egyre jobban elfoglalta magát a kisebbik csikóval, a Maijával. Az állat eleinte idegeskedett, rúgka- pált, de Péter türelmesen megsimogatta a nyakát, megveregette a hátát úgy. hogy Matyi megnyugodott, mert látta, hogy nem bántó kezek csiklandozzák a bőrét. Engedelmesen tűrte, hogy Péter belenézzen a szájába, megtapogassa a fogait. Aztán, pár lépéssel távolabb állt, s úgy szemléLgette, mustrál- gatta a csikót. Vagy öt perc is eltelt, mire megszólalt. Márton már kissé türelmetlen is volt, de nem zavarta Pétert a vizsgálódásban, mert huncut leikével megsejtette, hogy tetszik a csikó Péternek. — Nem eladó? — kérdezte Péter. — Hát... — legyintett Márton hosszú hallgatás után a kezével, mintha azt akarná mondani, hogy lehet róla szó esetleg. Péter újra odalépett Matyihoz. Megtapogatta a szügyét. Ismét megnézte a tartását. Sovány volt, de jó csontúnak látszott. — Megvenném — hallotta Márton. — Eladhatom éppen, ha már annyira megtetszett neked — mondta tettetett színleléssel MárŐSZI MEZON Október változatossága sok esetben felér április szeszélyes, ségével. Tegnap még szeles, csapós eső hullott, s ma már derűs, tavaszias időre ébredtünk. Vasárnap lévén, ilyen szép időben mit tehet az ember? Gyalogtúrára indul a határba, hogy része legyen a ritkaszép időjárásban. A mezőn már egészen tarka a kép. Kukoricatáblák, friss szántások, bujkáló vetés, sárga-barna lombú fák és kószáló varjú-madarak. Az egyik fasor mellett egy kisfiú és egy kisleány próbálja elkapkodni a hulló-szálló faleveleket. — Nézd, netem si- terült! — hallatszik a kisleány hangja. — Netem is! — mondja a kisfiú. És játszanak, ugrabugrálnak lelkes örömben, hogy kinek lesz több falevél-pillangója. Nekem jó nézni ezt a két kis gyereket, hiszen nagyszerű dolog játékossá tenni, az élet örömeihez kapcsolni az elmúlás szomorúságát. Náluk ez tudattalan valami, nálam vigasztaló valóság-szépítés. Míg elnézem ezt a két gyereket, az őszi napfény mindhármunkra langyos fényt permetez. Október örömadása ez, s egyben az élet simogatá- sa is. Nem messze tőlünk traktorok, vetőgépek zúgnak, ágyaz« va az új kenyér útját. Közelebb megyek a két kisgyerekhez, azt veszem észre, hogy fehér ökörnyálak szállnak ránkt kötnek össze bennünket. Rámnevet a lsét kicsi és most már én is velük kapkodok a hulldogáló falevélpillangók után, mint az ősz szürkülő hajú, bolondosán vidám öreg gyereke. Bíró Gyula Lajos Ezüst György: Beszélgető munkások ton, noha belülről már alig várta, hogy meglegyen az alku, mert neki már élege volt ebből a rákon, eátlan dögbőL — Fogd ki! — mondta neki Péter. — Szeretném megnézni a járását, meg a trappját. Azonnyomban levették Matyiról a hámot, s Márton megvezetgette a nyári úton. Jó néhányszor el is szaladt véle Péter előtt, aki majdnem felnevetett, amikor hallotta a megizzadt Márton szuszogását. Még ott az út közepén megtörtént a vétel, s mindketten úgy érezték, hogy jó üzletet csináltak. Nagy volt Keresztesne meglepetése, amikor meglátta a bejárón az urát Matyival. Péter büszkén mutogatta neki a csikót, de az asz- szony cseppet sem lelkesedett a vételért. \ — Ló kellett volna, nem ilyen nyavalyás csákó! — hallotta Péter az asszonyt, aM még a száját is lekicsinylőén húzta félre. — Ló lesz ez is! — lelkendezett Péter. — Mikor? — kérdezte fanyalogva Keresztesné. — Jövőre. — És mit csinál itt addig vele télvíz idején? — Nem a te eszedhez való ezl — csattant fel Péter. Csúnyán összevesztek, de nem volt más választás Keresztesné számára, mint bele kellett törődnie az ura akaratába. Egy éven át dédelgette Matyit Péter minden haszon nélkül. Közben egészen jól megerősödött, meghízott. Fekete szőre is szépen kifényesedett. Időközönként befogta az öreg Mirza mellé, de arra jól vigyázott, hogy elég tág legyen a csikó istrángja. Csak szoktatta Matyit a kocsihúzáshoz. Türelmes volt vele Péter, aminek meg is lett az eredménye, mert Matyi egyre jobban megszokta a hámot. Néha-néha már bele is kapaszkodott a kocsiba, mikor az öreg Mirzának nehezebb volt a teher. Az istráng is egyre rövidebb lett, s egy év után, mikor Matyi éppen a harmadik évét töltötte be, Péter eladta Gorgancs Gusztinak, egy kupeckodó cigánynak Mirzát, s neki megmaradt egyedül a Matyi. Csak a következő őszig dolgozott Matyival. Ekkor történt meg errefelé a tagosítás, s ő is aláírta a nyilatkozatot, hiszen a szomszédok is azt tették. Azt azonban kikötötte, hogy csak úgy lép be, ha ő kocsis lesz, s Matyit a kezére bízzák. Ügy is lett. Péter három évig volt a Vörös Csillag kocsisa, vagy ahogy itt nevezik, fogatosa. Ezen a tavaszon azonban megbízták a növénytermesztési brigád vezetésével. Eleinte hallani sem akart róla, de úgy volt, ha a tagság bizalma benne van, elvállalja. Szorgalmasan végezte a dolgát azóta itt is, hiszen még a munkaegység is jobban szaporodott, de valahányszor meglátta Matyit, mindig a szívébe nyilallt valami. — Az első igazi ló életemben! — gondolta ilyenkor mindig Reggelenként, még mielőtt kiment volna a földekre, mindig be. kukkantott az istállóba. A lovászok tudták, hogy Matyit megy megnézni, de nem csúfolták érte, csak maguk közt összemosolyogtak. Arra gondoltak, hogy hogyan tud egy felnőtt ember ennyire... — Lóbolond volt világéleteben — mondta többször is Emyei Pista bácsi, a legidősebb fogatos. — Rá kell hagyni. Mindenkinek megvan a maga gyengéje. Az övé a ló. Sokszor, amikor nem látta senki, odalépett Matyihoz, s nemcsak megcirógatta a nyakát, hanem meg is ölelgette. Közben Matyi a hátát nyalogatta, s ilyenkor Péter aztrsem bánta, ha benyálazza a kabátját a hátán, vagy a kalapja tetejét. A jóég se tudná megmondani, hogy hány marék kockáéul-
