Békés Megyei Népújság, 1961. október (16. évfolyam, 232-257. szám)
1961-10-22 / 250. szám
Komám, a legjobbkor jöttél. Volt a múlt héten egy elfogásunk, szép kis históriát kerekíthetnél belőle — ezzel fogadott Deli százados és elmesélte a furcsa történetet. Azzal kezdte, hogy ha láttam már szép szőke nőt, arra gondoljak, s úgy képzeljem el mélyen dekoltált ruhában, a vállára omló, gyönyörű, ápolt hajjal — mert fodrász volt a csinos hajadon. Előző nap helyezték át a fehérvári szövetkezet legmodernebb fodrászüzletébe. Látható szimpátiával fogadták a kollégák és a kolléganők. T eszámítva a vénkisasszonyok irigykedő pillantása. it. Az üzlevezető-helyettes, amolyan szívrabló külsejű férfi, többször nézett aznap a tükörbe, mint az előző héten összesen. Pedig azelőtt sem hanyagolta el magát. A hajszesz, a kölni, az illatos hajolaj mindig készen állt fiókjában, s néha félórákra visszavonult lekötni keskeny, tus-aláhúzáshoz hasonló bajuszát. Gondosan lesimított, sötét haja ezüstösen csillogott a halántékán. Ezt sokért nem adta volna, mert mint mondani szokta, ez imponál a nőknek. Nem tudni miért, de mintha ennek egyenes igazolásaképpen, az új kolléganő is többet pillantott volna rá, mint a többi férfira. Együtt mentek ebédelni, s a gáláns férfi, kollégáit megelőzve, meghívta társas vacsorára az új kisasszonyt Már mint ilyenkor szokott lenni, a „társaság” kettőjükből állt, s egyiküknek sem volt hiányérzete a szűk baráti kör miatt. A legnagyobb egyetértésben fogyasztották el a vacsorát, s ittak is jócskán. A rutinos hódító a biztos siker reményében nyitotta ki pénztárcáját, s hogy a pénz mellett hírnév is álljon, eldicsekedett tizenötéves praxisával. — Kőszegen kezdtem, egy euró. pai hírű mesternél.* Ügy ám, kezeitcsókolom. Az volt csak a munka, német üdülővendégek, osztrákok, olaszok jártak hozzánk. Kövér erszénnyel. Az inasnak is leesett annyi borravaló, mint most egy segédnek. Igazi gentlemanok voltak azok kérem... Ami azt illeti, a mostani világban sem panasz- kodhatom. Szerencsés csillagzat alatt születtem, azt hiszem. Mikor az államosítást megkezdték, mindjárt helyettes-vezető lettem. Szintén Kőszegen. Áldott jó főnököm volt. Nem sokat törődött az az üzlettel, csak ülhessen az asszony szoknyája mellett. Csoda pofa volt. Wandberg Jánosnak hívták. Bent lakott a várkerületben, g, Taksony vezér utca 7-ben. Kiss Zoltánt KOPOQTATN Al< Szép üveges verandájuk volt, jól emlékszem rá. Góré voltam mellette, tetszik tudni, mi az, igazi főnök... — startolt a gavallér, de kár volt a benzinért. Két óra tájban kisérte haza az éj mámorában még tüneményesebbnek látszó hölgyet. Csak a kiskapuig mehetett. Könyörgött egy csókért, egy forró ölelésért, melynek gerjedelme — tudta — megtöri az ellenállás jegét. Az ajtónyílásban kapott egy puszit és becsukódott a lány mögött a kapu. Ott állt leforrázva, fellázadt indulattal. No, majd legközelebb — vigasztalta magát hazafelé kullogva. Másnap az új lány nem ment be az üzletbe. Házigazdái — ahol albérletben lakott — annyi felvilágosítással tudtak szolgálni csupán, hogy hajnalban látták elmenni egy bőrönddel. Asztalán egy kis cédulát hagyott: „Pár nap múlva jövök” — felírással. Délre járhatott már ekkor, s a határ felé robogó gyorsvonat ablakán kikönyökölve gyönyörködött a csinos szőke lány a váltakozó tájban. Szabadon hagyott hosszú haját lengette a szél. — Jó napot kívánok! Kérem a személyazonossági igazolványo. kát! — nyitott be a keskeny fülkébe egy tömzsi szakaszvezető. Egy öreg nénike volt még bent. Reszkető kézzel nyújtotta papírjait és félelemmel vegyes kíváncsiság ült pergamen-arcán. Az ablaknál álló hölgy, mintha semmit sem hallott volna, hátra sem fordult. —- Szabad az okmányait? —. ismételte meg a felszólítást a szakaszvezető, miközben összevonta dús, fekete szemöldökét. Erre fordult meg és gépies mozdulattal vette ki táskájából a személyazonossági igazolványt. — Kérem, ez nem jó. Nincs érvényesítve, — Hogy-hogy nem jó? Miért ne volna érvényesítve?! — Azért nem jó, mert nincs beleütve az a bélyegző, ami feljogosítaná a határövezetbe való beutazásra. — Honnan tudjam én azt7 — húzta el a száját. — Érdekel is engem a bélyegző. Megváltottam a jegyem, igazolványom van és utazni akarok." — Hova utazik és miéit? — Kőszegre. Hogy miért? Magánügy. Nem kötöm a maga orrára. — Kihez megy Kőszegre? — Ha olyan nagyon tudni akarja, hát ismerősöm van ott. — Hogy hívják az ismerősét, és hol lakik? — Majd megmondom, ha akarom... így feleselgetett egymással a kötelességét teljesítő szakaszvezető és a túlfűtött önérzetü nő. A határőrség irodájában folytatódott a. vita. A nyomozótiszt a kötelező udvariasságnak megfelelően kezdte az előállított kikérdezését. — Mint a járőr is megmondta önnek, a határövezetbe külön belépési engedély kell annak, aki nem idevaló illetőségű. Kötelességünk meggyőződni utazásának céljáról. Megérti, ugye? Rándított egyet a vállán és dacosan hátracsapta leomló hajfürtjeit. A nyomozó szigorú arccal meredt rá és tudomására hozta, hogy jogosan és törvényesen tartóztatták fel, s ha azt akarja, hogy mielőbb tisztán lássanak, feleljen őszintén és pontosan a kérdéseire. — Nevezze meg, hogy hívják az itt lakó ismerősét, és mondja meg a címét. — De szükséges ez, kérem? — sütötte le a nő szemérmesen a szemét. — Hölgyem, ez hivatali helyiség, megmondhatja bátran. Fel sem nézett, úgy mondta a nevét és a címet. A nyomozó észrevette, hogy halvány pír fut át a nő arcán s idegesen szorítja össze a szája szélét. A megnevezett illetőt ő maga is ismerte, és úgy emlékezett rá, hogy valóban a Taksony vezér utcában lakik. Üjabb kérdést tett fel: j I \ Balatoni képeslapoki í ; A bor dicsérete j : ; Hej, Badacsony, Badacsony, ■ ; hegyhátja vidám örömöknek, • ■ Kéknyelű két. litered Ü csúful a földre csapott. | s A badacsonyi lejtő j a — Van-e valami levél vagy más, amivel bizonyítani tudja az ismeretséget? — Kérem... mi régi, jó ismerősök vagyunk... Tetszik tudni, úgy volt... A nyomozó tiszt körülbelül értette, mit akar mondani a sápado- zó hölgy, és nem akarta fokozni zavarát. Felállt, körülsétált a szobában, kis idő múlva elgondolkodva szólt: — Mutassa az iratait. Az átnyújtott papírok közül egy fénykép esett ki. Gyorsan utánakapott, de a nyomozó megelőzte. „Münchenben is mindig rád gondolok, Bandi” — olvasta a hátulján. — Kije ez magának? — Senkim, csak egy ismerősöm. Udvarolt nekem... A nyomozó bólintott, s mosolyogva szólt: — Elkísértetem az itteni ismerőséhez — nyomta meg a szót —, és majd meglátjuk a többit. Egy fól megtermett szőke határőr kapta a feladatot, és néhány perc múlva indult is a várkerület felé. — Ez az? — kérdezte a határőr, mikor megálltak a kapu előtt. — Igen... — Kopogtasson akkor. Egy pirospozsgás arcú, középkorú férfi nyitott ajtót. Haja deresen csillant az utcai fényben. — Jó estét kívánok! — köszöntötte a határőr. — Jó estét, kerüljenek beljebb. — Köszönjük, csak azért jöttünk, hogy ismeri-e ezt a hölgyet. — Hogyne! Hát csak emlékszik még rám, János? — csacsogott a hölgy, és elébe billentse, csókra nyújtotta a száját. Varázsos mozdulat volt, annyi szent. Irigylésre méltó az a férfi, akinek le sem kell hajolni, hogy letörhessen egy szép liliomszálat. Ilyesmire gondolhatott a kísérő harcos, amikor tisztességtudóan elfordult Ebben a pillanatban nyílott az üveges veranda ajtaja, és a kacér lány előtt álló férj felesége lépett ki rajta. Lett aztán haddel- hadd. A szerencsétlen ember egyre csak mondta volna, hogy ö nem oka semminek, hogy nem is ismeri ezt a nőt, de a fékevesztett asszonyi indulat a torkára forrasztotta■ a szót. Csak akkor hallgatott el, amikor a kapun kívül álló fegyveres határőr — akift meg »eiMi látott elvakult dühében — is a kellemetlen helyzetbe került férj pártjára kelt. A botrányos kimenetelű bizonyítási eljárás után a határőr ráparancsolt a szőke démonra, hogy mindenütt előtte menjen, és ne próbáljon megszökni, mert nem azért van kezében a fegyver, hogy tétlenül nézze. Nem is történt semmi, míg a városvégi parkhoz nem értek. Ott hirtelen elvágódott a nő, és halk nyöszörgéssel kapálódzott a salakon. Költögette a harcos, rázta ijedtében, de az csak tépte a ruháját. Mit tehet ilyenkor az őr, ha nem lát egy teremtett lelket sem a közelben? Géppisztolyát a hátára dobta, és odatérdelt a vergődő nő mellé. Kikapcsolta ruhájának övét, és kezdte kigombolni a felső gombokat. Mindez egy percig tartott. A beteg lassan megnyugodott, olyannak tűnt, mintha csak aludna. Szép, hosszú haja aranykeretbe foglalta finom metszésű arcát, csak a szeme volt réveteg, amikor felnyitotta fekete pilláit... tJjabb roham következett. Átfogta a határőr nyakát, ét görcsösen szorította magához. — Csókolj meg!... csókolj meg„. Meghalok... Csókolj... — lihegte, s teljes erejéből tapadt kétségbeesett kísérőjének ajkára. A csók hosszú volt és tüzes. A poklok kínját állta a kétségbeejtő helyzetben a határőr. A csók mindent elárult. — Tied vagyok! — súgta sejtelmesen a nő. A határőr érezte forró leheletét, s zubbonyán átégtek hegyes mellei. Nem tudott szólni, csak kiszakította magát a vészes ölelésből, és hátat fordított. Felállt a hölgy is. Rendbeszedte magát, s könyörögni kezdett hisztérikusan. — Mondja azt, hogy ismerősöm volt az a férfi, még nőtlen korából. Könyörgöm, mondja azt„. Csak ennyit tegyen meg. Még holnap elutazom, sose tudják meg." Mindenem a magáé. Az aranyórám is... Nem akarok a börtönbe jutni amiatt a szélhámos miatt. Miért is hallgattam rá, istenem, miért... Ott egye meg a fene„. Úgysem venne el sohasem... Könyörgöm, jó fiú... tegye meg nekem." A határSr egész úton egy szót sem szólt. Mikor jelentést tett a történtekről, akkor sem tudott ránézni. Ez volt a különös történet. Semmit sem hallgattam el belőle. Lev Ryikolájevics Tolsztoj: Két mese A jó ö Élt egyszer két öregember. Sokáig éltek együtt, sohasem veszekedtek. Egyszer azt mondja az egyik öreg a másiknak: „Hogy is veszekedhetnek az emberek? Nocsak, próbáljuk ki legalább egyszer a veszekedést.”A másik azt feleli: „No, nézd csak, felállítom az asztalra ezt a csuprot és azt mondom: Ez az és csuprom. Te azt mondod: Nem a tied, hanem az enyém. A két Egyszer a két barát keresztülment az erdőn, és találkozott egy medvével. Noha az egyiknek volt puskája, felmászott a fára és elbújt az ágak közt. A másik barát az úton maradt. Mit tegyen? Eszébe jutott, hogy a medve ritkán bántja a holtat, lefeküdt tehát, és holtnak tetette magát. A medve odament hozzá, körülszagolta, de ő meg se moccant. A medve regek Ügy fogunk veszekedni, hogy zeng tőle a ház.” A két öreg feltette a csuprot az asztalra. Az egyik megszólal: „Ez az én csuprom.” A másik azt mondja: „Nem a tiéd, hanem az enyém.” Az első megint: „Mondom, hogy az enyém.” A másik már nem bírt vitatkozni, s azt mondta: „Ha a tied, jól van, vidd hát.” Hiába készült rá a két öreg, nem tudott összeveszni. barát abbahagyta a szaglászást és elment. Amikor a medve már messze járt, a puskás barát lemászott a fáról és megkérdezte: No, ba- rátocskám, hát mit súgott a medve a füledbe? A másik azt felelte: A medve azt mondta, hogy rosszak azok az emberek, akik a veszélyben elhagyják társukat. Fordította: Krupa András i Jönni a hegyről kész S veszedelme a lábnak, a nyaknak. • > S bennem nincs a hiba, i S fordul az út sokat itt. : : A mesterhorgáss t Miért kacagod, hogy Szűcs szaki • ■ mit se fogott ma Tihanyban? ! ; Nappal is, éjszaka is » fogta a botja nyelét. : B B Tihanyi történet a i Szűcs szaki horgászásra ; tanítá Zsuska leányzót. • S észre se vette hogy ő ! szinte horogra akadt. B a « a Badacsonyi baleset j : Én elhiszem Péter • — a barátság végett — . ■ Hogy az a két liter ‘ néked meg se kottyant. S Más okozta veszted: S azért lettél rokkant, a a S Mert egy részeg disznó • a kezedre lépett. í B B B B Barátomnak m m Saigligeten ! Nap heve költi a kígyót. ' ! Néked mégse tanácslom, ; Bottal verni a Nap ■ tündöklő sugarát.E. Kovács Kálmán 5 ■ B Hajdik Antal: CSENDÉLET
