Békés Megyei Népújság, 1961. október (16. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-20 / 248. szám

4 N ép új s Ae 1961. október 20., péntek Biciklivel a 21. hosszúsági lók mentén 10. Világot járt emberek a Halaspusztai Állami Gazdaság dolgozói Nem az elnök hibája Az asszonyok buszra vártak a tanácsháza előtt Ami azt illeti, már mi is sóvárogva gondoltunk a busz-utazásra, hiszen Pusztaottla- káig eddig csaknem 250 kilométert ültünk kerékpáron, s hált sajgóit kezünk, lábunk __Ez az utóbbi 1 2—13 kilométer pedig — Szabad- kígyóstól Pusztaottlakáig — kel­lemetlenül nehéz volt. Küllőket érő por, gidres-gödrös, girbe-gör- be földút, meg gyalogút. Itt ad­tunk igazat a Szabadkígyós! Me­zőgazdasági Technikum diákott­hon-vezetőjének: Ami azt illeti, csakugyan jobb lenne inkább az asszonynak segíteni ilyenkor szombat délután. S ráadásul az útirányban sem voltunk biztosak. Hol jobbra for­dultunk, amikor balra kellett vol­na, hol egyenesen mentünk, ami­kor le kellett volna térni. „Tartóz, tunk” hát az ördögnek néhány po- tyaúttal, amíg végre Ottlaka haitá. rában egy biciklis „kollegával” ta­lálkoztunk, aki beikalauzolt ben­nünket a faluba. Vagy másfél kilométert együtt tekeregtünk vele, hát szót kezd­tünk: — Mi újság a faluban? Ki a ta­nácselnök, meg a tanácstitkár? Megmondta, hogy ez meg az. Űjak. A régiek máshová mentek. — Maga idevalósi? — kérdeztük melegében, hogy aztán számítha­tunk-e „riport-témára”. — En ide, de ők nem. Az egyik medgyesi, a másik meg bánhe­gy esi. — Jó emberek : — Nekem nem volt még velük bajom ... De van a tsz-elnökkel, mert nem ad elég előleget... Ehh! — áztatta közben-iközben félrekapott fejjel az ú‘t porát. — Bagóra sem elég, nemhogy a csa­ládnak ... — Talán kevés munkaegységet csinált? Először figyelmeztetett bennün­ket, hogy vigyázzunk, mert gödör következik, csak aztán válaszolt: — Hogyan csináljon az ember többet, mikor beteges? Most is há­rom hónapig a kórházágyat nyom. tam ... Szlovákiában. Ott voltam a rokonoknál, oszt’ ott ért a nya­valya ... Nem akartuk megsérteni azzal, hogy a nevét kérdezzük, pedig szí­vesen leírnánk, hogy névhez cí­mezzük azt, amiben nem értünk vele egyet. Abban sem például, hogy az el­nök hibája az ő betegsége. Saj­nos, van az életben mindenkinek egyéni baja, betegsége, tragédiája. Keserves, szomorú dolog ez. De hát mit tehet a másik ember, vagy a társadalom? Segít, amit tud. In­gyen kezeli a betegséget, köny- nyebb munkát ad, betegsegélyt nyújt — enyhíti az egyén keser­vét. Többet egyelőre még nem bí­runk. Bár már ott tartanánk, hogy szükséglet szerint fogyaszthatnánk a javakat. Ügy, hogy ha beteg az ember, akkor is megkapjon min­dent, amire igénye van. Egyelőre még nem tartunk itt, de ezt a vilá­got építjük. Ennek a világnak az útját járjuk az egész . országban és Pusztaottlakán is. A tanácselnök: Hajdara Béla, meg a tanácstitkár: Tóth József erről beszélt nekünk, amikor a kultúrházíban a sorból széket húz­tunk magunk alá. — Becsületes emberek a puszta. ottlakaiak. Ügy dolgoznák, ahogy kell. Nagyon megszerettem őket. — Szívből, őszintén mondta az el­nök, s joggal is, mert utána té­nyekkel is bizonyították mindket­ten az ottlakai becsületet: — A szántással készen állunk. A kukorica 60—65 százalékát már zsákba raktuk. A vetésnek is meg­van már a fele. A termelés még jobb lesz, mint tavaly, pedig az időjárás most sokkal rosszabb .. . Bázel nem sokan dicsekedhet­nek a megyében. Az időjárás min­denütt „beleszólt” a számításiba. Az ottlakaiaknál is, csakhogy ők jó munkával, meg sok okoskodás­sal ellensúlyozták a szárazságot. — Mennyi munfcaegységelőleget fizetett most a tsz? Mert hallot­tuk, hogy keveset... .— Nyolc forintnál többet. Ez csak nem kevés?! Nem kevés, és ez is az ottla- kaiak jó munkájának bizonysága. — Ilyenkor szombaton este hol lehet találni az embereket? Amint látjuk, ma itt, a művelődési ott­honban „szünnap” van. — Vagy otthon, vagy egy-egy fröccsre tértek be az italboltba... Ma volt az előlegfizetés. Találósdi-játék Megegyeztünk, hogy még talál­kozunk Hajdara elvtárssal, mert ő is biciklivel jön, aztán körülnéz­tünk a faluban. Csendesek voltak az utcák. Valóban, csak az italbolt előtt találkoztunk „jóestét” kívá­nó emberekkel. Inkognitót mutat­va, fáradt utasokként telepedtünk le egyik asztal mellé. Hangzavar-, nem éppen operaénekesi ária, bi- liárdgolyó-csattogás, és szeszszag tömte tele a kicsi helyiséget — és a két idegen. Mert egy faluban lesír az emberről az idegen- „szag”. Először csak gusztálgattak ben­nünket, ki a pohár sarkából, ki a dákó Végéből. Aztán kissé rafi- náltan megkezdődött a „nyomo­zás”. Egyikünket megszólították: — Hű, de ismerős maga ne­kem ... Mi már valahol találkoz­tunk ... Bocsor szabómester va­gyok. Valamit motyogtunk... Mert hát ahogy mondani szokták, „azért mi sem a falvédőről jöttünk”. Ha már mindenárán meg akarják tudni kilétünket, legalább játsz- szunk találósdit. S még ezt csi­náltuk, jól meg is barátkoztunk. Ok is ketten voltak, meg mi is. Csakhogy mi előbb megtudtunk mindent. Gábor Jánosról, a tsz- tagról például azt, hogy a közös egyik erőssége. A tsz gondja az ő gondja is. A szabómesterről még azt is, hogy milyen nagy gondon jutott túl. A gyereket hátgerinc- tbc-vel műtötték kitűnő orvosok. — Tessék elhinni, nagyon be­csületesen. Egyszer vittem én is borítékot... Mit csináljak, mások is ezt teszik... Hát a fiamért mi­ért ne tenném meg? És tetszenek tudni mi történt? A leragasztott borítékot érintetlenül visszaküld­te a doktor úr... A boríték sértet­len volt, de a doktor úr megsértő­dött. Teljesen besötétedett, indulnunk kellett. Felfedtük magunkat. Azt hiszi az olvasó, hogy meglepőd­tek? Szó sincs róla! — Ha legközelebb is errefelé járnak, otthonunkat is látogassák meg... Most meg ne menjenek már el, adunk mi szállást... Nem maradhattunk, hívott a kötelesség. Esti bicikliút az elnökkel Kissé bajba kerültünk. A mi lámpánk az előző nap összetört, de arra számítottunk, hogy a ta­nácselnök majd elöl hajt, és vilá­gít. Csakhogy neki sem volt lám­pája. Mégis nagyszerű volt ez a közös út. Az elnök szavaiból egy egész falu rajzolódott elénk, amíg végighajtottuk a 9 kilométert. — Három nemzet lakja a falut: magyar, szlovák és német. Körül­belül megosztva egyharmad—egy- harmad részben. Vannak nálunk is, akik nem lelkesednek a mun­káért. Pe azért mindenki dolgozik, mindenki élni akar. Tudják, én inkább az öregekkel barátkozom. Nagyon szeretem Debreceni meg Otlakán bácsit, öregek, bölcsek, becsületesek. Persze, a fiatalok is. Itt van két nagyon jó brigádveze­tő, Gál meg Sebők. Aranyat érnek a közösnek. — Van zúgolódás is, nem mon­dom, de hol nincs olyan, elvtár­sak? Nem is lenne jó, há gond nélkül kellene élni. Csak meg keil érteni az embereket. Nekik is iga­zuk van, sokat kell izzadni, míg megcsinálják a nagyüzemet. És, még hol vagyunk attól, hogy min­denki megértse a jó ügyet? Bo­londság lenne ezt nem tudni, mert akkor elveszíti az ember a türel­mét... Akkor meg, megette a fene az egész vezetést... Sötét az út előttünk, csak az el­nök széles alakját látjuk, s hűsé­gesen követjük, mert mégsem akarjuk nyakunkat törni a föld­úton. Ű meg időközönként figyel­meztet bennünket az út veszélyes­ségére, s aztán szinte megszállva beszéli faluját. Dicsér, bírál — őszintén, emberien. Mikor elkö­szöntünk egymástól, akkor sem valamiféle felesleges szóval vál­tak el útjaink, hanem ezzel: — Arra kérem magukat elvtár­sak, hogy a jót is írják meg az ottlákaiaikról, mert jó emberek ők... Nem is tudtunk volna mást ír­ni. (Folytatjuk) HARMATH - RÉTI: H. Schellenberg is bólintott, ami­kor jelentették neki, hogy Lange megjelent. Aztán azt mondta a titkárnőnek: — Engedje be, küldjön el min­den várakozót és szóljon Müller- nek. Az asztalon éppen kialudtak a piros lámpácskák, amikor Lange belépett. Sugárzott. Az arca pi­ros volt, a mozgása ruganyos. — Régen láttam ilyen jó szín­ben, Lange. — Amióta megmondtam magá­nak, hogy abbahagyom, újjászü- lettem. Vége az átvirrasztott éj­szakáknak, az őrjítő és az ember szemébe röhögő problémáknak. Nem győzök hálálkodni magam­nak, hogy elég nagy voltam a be­ismeréshez: nem vagyok a gyakor­lat embere, nem tudom megcsi­nálni amit vállaltam. Ezzel vi­szont maga az ötlet, az ötletem semmivel sem lehet kisebb. Önök előbb-utóbb megtalálják azt az embert, aki meg is tudja valósíta­ni ezt az ötletet. — Majd igyekszünk — Ígérte Schellen berg. — És a tanszék? — Természetesen intézkedtünk. Néhány nap múlva utazhat, pro­Olyan távol eső kis községre vagy településre szokták mondani, mint Kótpuszta, hogy az isten háta mö­gött van. Általában „ilyen istenhá- tamögötti helyeket” keveset kere­sik fel az országos, megyei vállala­tok, szervek kiküldöttei. Valaho­gyan mi is olyan gondolattal indul­tunk el a Halaspusztai Állami Gaz­daság kótpusztai üzemegységébe, hogy ott ugyan keveset találunk, üres blokkal térünk meg. Nagyon, de nagyon nagyot csalódtunk. A kellemes csalódás akkor ért bennünket először, amikor megtud­tuk, hogy világjárta emberek a kótpusztai üzemegység dolgozói is. Kevés nekik a szomszédos községek mgismerése, többet, jóval többet akarnak. Meg akarják ismerni hazá­jukat és a szomszédom országok , né­peit, szokásait és ez a nyár bősé­ges lehetőséget nyújtott ehhez, (meg az állami gazdaság igazgató­sága!) Kevés olyan gazdaság van a me­gyében, amely ennyi lehetőséget biztosított-volna dolgozóinak ahhoz, hogy országot, világot lássanak, mint a halaspusztai. Talán a legna­gyobb munkák idejét kivéve szinte minden vasárnap elindult egy-egy csapat — autóbusszal, vonattal — az ország különböző tájára, hogy megismerje hazánk szépségeit, ér­dekességeit. Azonkívül ebben az évben csak a Szovjetunióban mint­egy 26-an, 16—18 napos túrán, hárman Csehszlovákiában jártak. Hárman jelenleg is a Szovjetunió­ban vannak. Kéthetes belföldi üdü­lésben legalább harmincán vettek részt. Két-háromnapos országjáró túrán több mint százan. Nem is beszélve a kiszesekről, akik saját összegyűjtött pénzükön Debrecen, Hajdúszoboszló és más városokkal, üdülőhelyekkel ismerkedtek meg. Tótkomlóson október 23—28-ig bútorkiállítóst rendez a helyi föld­művesszövetkezet a bútorüzletben. A kiállításon főleg kombinált szo­babútorokat mutaitniak be. A ma­gyar ipar termékein kívül cseh­szlovák, jugoszláv, lengyel és fesszorom. Wien, Wien, nur du allein — és Schellenberg mosoly­gott, ellbűvölően. — Hát akkor én megyek is — mondta Lange & felemelkedett foteljéből. Müller — igen ugyanaz a Ges- tapo-ember, aki egykor Heydrich megbízásából mérget, majd ellen­mérget töltött Schellenberg po­Schellenberg türelmetlenül' do­bolt íróasztalán. Ujjai először egy gyors thüringiai népdal taktusa­it verték a kemény fán, azután indulókba csap át. Wir fahren ge­gen Engeland — dünnyögte és szin­te kisérte saját magát. Hirtelen legyintett egyet, mérgesen felug­rott, kétszer-háromszor gyors, határozott léptekkel végigsétált a szobán. Ismét visszaült a kar­székébe és kis zománcozott naptá­rával foglalatoskodott. Kattintott egyet rajta és a jelzés engedelme­sen váltott május 9-re. Ami annyit jelentett, hogy május 8-a van, péntek. Schellenberg naptára — ez köztudomású volt — mindig egy nappal előbbre mutatta az időt. A jövő embere vagyok — adomázott — és gondja volt rá, Hamarosan Szeged nevezetességeit nézi meg a 24 tagú aktív KISZ- csoport. A gazdaság ebben az évben kö­zel 100 ezer forintot szavazott meg jutalmazásra, üdülésre, külföldi út­ra, s azt fel is használták nagyon hasznosan. Bármerre megy az em­ber és bárkivel is beszél, nyári él­ményeire, az utazásaira tereli a szót, a brigádok a vetésnél, a kuko­ricatörésnél Is erről beszélnek. Na­gyon elégedettek azok, akik üdültek, s azok pedig reménykednek, akik- ré ezután kerül sor. Az üzemegység­vezető és a szakszervezeti vezető véleménye szerint két éven belül nem lesz olyan dolgozó a gazdaság­ban, aki jutalomként ne üdült vol­na külföldön vagy belföldön — hosszabb-rövidebb idéig. Az itt dolgozók nagyon szeretik a gazdaságukat, azért is, mert min­den ember a munkája után meg­kapja a megérdemelt jutalmat. A külföldi üdüléseket szinte egy fil­lérig fedezi a gazdaság, a zseb­pénzt a dolgozók fizetik. Szívesen befizetik az 500—600 forintot, hi­szen 14—17 napig gondtalanul üdülhetnek, világot láthatnak. Ez a gondoskodás sokszorosan kamatozik. Nincs olyan munka az üzemegységekben, amelyet ne szívvel csinálnának. Különösen így van ez a KISZ-tagoknát. A kótiak az idén — 24-en — már eddig ezer társadalmi munkaórát teljesítettek. Irodát, munkásszállást. kertet, utakat tartanak rendben, Kukoricát törnek. A vállalásuk tavasztól őszig tart, senki sem huzakodik-vonako- dik a munkától. Az igyekezetüket látva a gazdaság vezetősége bősé­ges jutalmat ad, s nem egyik vagy másik üzemegység rovására, ha­nem mind a háromnak egyformán. Csepkó Eta NDK-bú torokat láthatnak majd az érdeklődők. A földművesszövet. kezet több mint egymillió-kétszáz., ezer forint értékű árut állít ki, s a bemutatott bú torok meg is vásá­rolhatók. Karába, bejött, belekarolt és leki- sérte. ...A másnapi lapok kis hírben közölték, hogy dr. Albert Lange egyetemi tanár, a filozófia pro­fesszora tragikus autóbaleset kö­vetkeztében elhunyt. Űj piros Mercedesét felfordulva, összezúz, va találták meg az árokban. Dr. Lángénak családja nincs, Berlin­ben temetik el. — Semmi más nem érdekelte, csak a tiszta tudomány, az emberi gondolat gyönyörű szárnyalása — mondotta ünnepi beszédében a nyitott sírnál a Humboldt egye­tem rektora. hogy a Házban — amint központ­jukat nevezték — mondása min­den illetékesnek a fülébe jusson. Ezúttal az idegesség felhői ho- mályosították el nyugalmát. Dél­előtt 11 órára hivatta a Mészáros és ő pontosan tudta, miről lesz szó. Megint ezekről az átkozott fontokról. Néhány hónapja csend volt körülötte, már remélte, hogy az egész ügy feledésbe ment. Nem kellett volna elfogadni an­nak a hóbortos professzornak az ajánlatát. De miért éppen most jutott ez valakinek eszébe? 1942 tavaszát írják és nem 1940 nya­rát. A csaták a belorusz őserdők peremén folynak. Sztálingrádról már múltidőben beszélnek, a há­ború tüze emészt a Csendes-óce­án pálmafás szigetein és az in­Á Toplitz-tó titka Bútorkiállítás nyílik Tótkomlóson ÜL Kruger százados színre lép

Next

/
Thumbnails
Contents