Békés Megyei Népújság, 1961. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-17 / 220. szám
KÖRÖSTÁJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE ................ .... .......... K rónikák és históriás énekek a török-kori Körös—Maros-közéről Békéscsaba tanúsága szerint is a magyar vidék közigazgatási, ipa. ri vagy mezőgazdasági központjai nem úgy lesznek szellemi műhely- iyé, hogy országos érdekű tudómé, nyos feladatok megoldását vállalják vagy bennük országos jelentőségű tudósok telepszenek meg, ha. nem azáltal, hogy dolgoznak falai közit olyánok, akik elég szerények, szívósaik és mértéktartóak ahhoz, hogy egyetemes kitekintéssel és témájukkal, valamint önmagukkal szemben is a legmagasabb igényekkel, belefogódznak a szőkébb haza, a táj problémáiba és azokban gyökeret verve nőinek egyetemesebb érvényű feladatok megoldására is alkalmassá; Virág Ferenc a török-kori Kö- rös-Maros-közi eseményeket leíró krónikák és históriás énekek ösz- ezegyűjtője, felújítója és magyara- rázója ezek közé tartozik. Már tisz. téletet érdemlő helytörténeti műn. kásság van mögötte. 1 A Körös-Maros-köz XVI—XVII. századi történetét feljegyző krónikák és históriás énekek összégj űj. tése, illetve válogatása és közlése tula jdonképpen folytatása a szierző röviddel ezelőtt megjelent „Török hódoltság Gyula térségében” című tájtörténetd munkájának. De míg ott az események és a szemelvények a történész szempontjai által elrendezetten jelenítődnek meg, itt főleg a négy krónika mellett közölt hat énekben, a művészet eszközein át elevenednek meg előttünk. A két munka a legszerencsésebben. kiegészíti egymást. Egyrészt, mert így kétféle ábrázolási formában találkozunk ugyanazokkal az eseményekkel és személyekkel; másrészt, mert ezek az események s személyek, a históriás énekek és siralmas hangú krónikák által, sajátos módon job. ban éíetközelbe kerülnek és alakí- tóbban is hatnak: A válogatott mű. vek helynevei (Szeged, Debrecen, Várad, Rafcamaz, Sárospatak) kézzelfoghatóan magyarázzák, milyen nagyságú terület eseményeinek voltaik gyújtópontjai a XVI— XVII. századiban a Körös-Maros- közi várak és kastélyok. A Toronyi Tamásról szóló hősi ének felújítása aprólékos nyelvészeti munkát igényel, s a magyarázatok megfelelő útbaigazítással segítik az olvasót. A főhős személyével kapcsolatban előterjesztett feltevések figyelemre méltóak és további kutatást érdemelnek. Ahogy a „Szigeti veszedelem” nélkül Zrínyi alakja nem ivódott volna hősként népünk tudatába, s nem nőtt volna milliókat formáló személyiséggé, ugyanúgy, a jelentősebbek árnyékában, epizódalak maradna Toronyi Tamás is társaival együtt, a vitézi tetteiket megörökítő históriás ének felújítása és újrapufalikálása nélkül. Ezért is köszönet illesse azokat, akik ennek a sikeresen illusztrált s szép fedőlappal ellátott munkának megjelenését lehetővé tették, elsősorban Békéscsaba város tanácsát. Ma a helytörténetírás virágkorában is példa lehet mind a megye, mind a város, más, kulturális létesítményekkel gazdagabban ellátott tájegységnek is. Mint ahogy lelkesítő a szerző munkássága is, amit fémjelez az, hogy könyvét a török háborúk korának egyik legjobb ismerője, Bende Kálmán, a Történettudományi Intézet munkatársa lektorálta. A könyv hatása felől nincs kétségünk. Megizmosodott táji tudat, Turán István versei: Behívóparancs jött... Behívóparancs jött. Ráült a szívemre Komoly férfigond, és halk szavú emlékek Lépkedtek csendben. Tűnt napok újra érzett Illata lebbent kint a mezőkön — s alkony Rózsaszíne lángolt házunk előtt a vén Akácon. És akkor — egy röpke percre csak —< Megint diák voltam. Szétfutott a számban Kamasz-szerelem volt csókjainak íze, S belém nyilait a múlt. Vége! Felnőtt lettem. Zendülő róna hív, távol-bércek intnek, Fürge szarvas szökell, hogy vár a portyaúfc; Erdők titok-szavát értem, mint senki más... így állok a végen. Jegkezű tél-hideg S augusztus izzó-kék azúrja nem riaszt: Őrzöm a köddé-lett évek ezer színét, A csendet és a lomb rejtekén a fészket. Behívóparancs jött. Vigyázom a csengő Kacagását és a földet, hol munkás kéz nyomán Harsány tavasz-mából szirmot bont a holnap. Őszi szonett Már halk elmúlás jár a Szigeten; Nesztelen lépdel vén harsak között. Didergő éjen messze költözött Platánok alól csók és szerelem. Remény és bánat csillan szemeden; Múlton merengő bástyafok fölött Riadtan nézel, mint az üldözött, S hogy nyárra ősz jön — fáj e fegyelem. Csend bontott szárnyat ódon Óbudán. Hiába fülelsz: zsongó délután Poros utcákon nem sír verkliszó. De kell az álom. Orz! millió Emlék varázsát. Szendereg csupán E fáradt alkony — és álmodni jó. s elsősorban Toronyi Tamásban, a tájat megszemélyesítő, annak irodalmát, művészétét megtermékenyítő hős jelentkezése lesz a legszembetűnőbb gyümölcse. A helyi történetírás békéscsabai műhelye ezzel jól vizsgázik. dr. TJjszászy Kálmán a Sárospataki Tudományos Gyűjtemények és a Nagykönyvtár vezetője Csernai Zoltán: jyLPJL Az elmúlt őszön — egy verőfényes októberi reggelen — hivatali ügyben szülővárosomba, Békéscsabára kellett utaznom. Éppen delet kongattak a főtér körül terpeszkedő templomokban, amikor dolgom végeztével kiléptem a megyei tanács kapuján. — A háromnegyed tizenkettes vonatról eleve lemaradtam, így már a lépcsőn lefele jövet azon töprengtem, hogy a háromórás vonatig mivel töltsem el az időt. — A dilemmát — hogy, hogy nem — valami „belső iránytű” oldhatta meg, mert kilépve a lépcsőházból, önkéntelenül nem jobbra, a város központja és az állomás felé, ha. nem balra, a Körös-part felé lendültek lépteim. A várost átszelő Élővíz-csatorna szomorúfűzektől övezett, ismerős hídján át már szinte alvajáróként haladtam. Alighogy balra tértem — az őszi szépségében pompázó parti sétányon — éreztem, hogy innen is — onnan is árnyak szegődnek mellém: gyermek- és ifjúkorom emlékei. Leültem az egyik padra. A korám sereglett árnyak magukhoz ragadták képzeletemet, s imeregy ősz hajú, kopott ruhás kis öregembert láttam meg ott a paddal szemben a vízparton. Ismerős, fáradt mozdulattal dobja a földre a hóna alatt cipelt horgászbot-kö- teget, kalapját leveszi, a homlokát törülgetve leül kis összecsukható székére. Apfel bácsi! Ügy van, ez csak az Apfel bácsi l<Rr hét! Csajági János: Most már nyugodt sorok az utolsó szerelemről... Lapultam én már tankok félhomályán És tudtam, hogy reggelre meghalok, Mert halálraítélve élt az ezred És nem'volt élő többé, csak halott. Oly mindegy volt akkor, halál vagy élet, Hogy gránát öl meg vagy a borzalom, Szelíd folyó lágy habja hűti tested Vagy tetvek korzóznak a hátadon. Fent keselyűktől sötétlett az égbolt, Halotti dalt vijjogtak élesen, Rőt rongyaink közt egymást átkarolva Döghalál bújt és pőre félelem. Lapultam én már tankok félhomályán És tudtam, hogy reggelre meghalok. Emlékeim ott tompán elfakultak, Jövendőm minden napja elhagyott. Üristen mi mindent sodort magával Egyetlen perc és a történelem, Mily szörnyű szennyes terült kék egünkre.*. Becstelen árulás, embertelen ' Parancsnok és hagymázos gyűlölet. Nők zokogtak meggyalázva, falvak Gyultak mint a fáklya..* S míg rohant a tank, Lapultam benne bambán akár a vak. Lapultam én már tankok félhomályán És tudtam, hogy reggelre meghalok. Gyötrődtem lázban forró éjszakákon, Nem hoztak írt a hűvös hajnalok. Szabadítóként az utolsó órán, — El sem kaparják azt, ki vétkezett — Mikor nem vártam feloldást a kínból Felém nyújtottad mind a két kezed. Mert pokloknak tornácán ott az angyal, S ha pokolra hull innét az ember Megváltja tajtékos örvények szélén Szabadító, áldott szerelemmeL Lapultam én már tankok félhomályán És voltam épp eleget tétova..* Sugárzó fények adjanak erőt most, Ne rejtsen el a félhomály soha. Virágjaim virulnak győzelemre, Hogy hirdessék a habzó életet, Már csak karodban kelhetek csatába Csak érted hullathatom véremet. Ki kell faragjam szépen azt a bölcsőt, Mely békén ringatja majd gyermeked És meg kell írnom jó egynéhány dalt még, Hogy azt dúdold, ha este fekteted,*« Ó drága lásd az élet újra fordul És rágják férgek féltett kertemet. Hát válts meg újra szép szerelmed lángján* Szorítsd szívedhez ezt a versemet. Tizenöt év távlatából •— dehogy, még távolabbról — a szo- morúfűzkoszorúzta Körös-part változatlan díszletei között — egymás után peregtek le előttem „horgász-pályafutásom” képei: ötéves lehettem, amikor ezen a hídon — illetve az e híd helyén állott fahídon — szenvedtem el az első „vértanúságot” (nadrágszij- jal) a szent ügyért, és később ezen a tájon ismerkedtem össze Apfel bácsival is. Magábavonult, szűkszavú ember volt, közelebbi családi viszonyait nem ismertem, keresztnevét ma sem tudom. — Jellegzetes figurája volt a Körös-partnak, té- len-nyáron egyaránt ott baktatott mindig, 6—8 mogyorófanye- les csukázóbottal a hóna alatt, kezében az elmaradhatalan kisha- 1 as kannával és a székkel. — Horgait legyezőszerűen szétrakva letelepedett egy-egy szakaszon és csukázott, csukázott rendületlenül, a legnagyobb nyári kánikulában is. És hozzá igen jó eredménnyel, valami titokzatos érzéke volt a csukákhoz. Jómagam mint rövidnagrágos kisgyerek szegődtem hozzá ki- bicként, s az évek során lassan összebarátkoztunk. — Amikor éveim számának gyarapodása következtében végre kiválthattam az első, önálló „diákengedélyt”, boldogan csatlakoztam, most már „igazi”, „nagy” horoggal az öreghez, horgásztársként, nem szürke kibic gyanánt. Nagyon szerettem vele járni, sokat tanultam tőle egy bizonyos határig, azon túl viszont én próbáltam nála a sportszerű horgászat elemeit „meghonosítani”. Ezen a téren azonban mérhetetlenül konzervatív volt* semmiképpen sem tudtam rávenni, hogy kevesebb bottal, orsós felszereléssel, és ne mindig csukára horgásszon. — Bizony, sokszor összezördültünk emiatt. Egy ilyen „nézeteltéréssel” indult az az emlékezetes kis történet is, amely talán legjobban megvilágítja az ő sajátos egyéniségét, A békési-zsilipen túl horgász- gattunk egy reggel — talán október vége lehetett akkor — s a korszerű és sportszerű horgászatot dicsőítő fejtegetéseimmel nagyon fel találtam bosszantani. Talán azért, mert haltartómban már három darab, gilisztával fogott potyka lubickolt, az ő csukafűzője pedig még mindig a parton hevert üresen? ..: Lehet, hogy ezért, már nem emlékszem pontosan. Ő persze most már „azért sem” fogadta el a pontyozásra felajánlott kukacaimat, rendületlenül úsztatta kishalait. Végre* úgy tíz óra felé fogott egy csukát — nem nagyot, talán félkilós lehetett — felfűzte, és szokása szerint lerakta a pórázra fűzött halat jó messzire a horgaitól. —* Dörmögve jött vissza a kisszéké- hez, én nem is mertem szólni hozzá egyelőre, azon tépelődtem* hogyan is békítsem ki valameny- nyire. Egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy Apfel bácsi felugrik, szalad a felfűzött csukája felé, közben kiabál, fenyeget valakit. Felálltam én is, és kissé mesz- szebb egy szaladó, rongyos kisfiút pillantottam meg, amint kezében egy ficánkoló hallal léleksza-
