Békés Megyei Népújság, 1961. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-15 / 218. szám
Termelőszövetkezetek, figyelem Legújabb ajánlatunk Magasabb egységárakkal, alacsonyabb súlycsoportokkal megkezdtük az új sertéshizlalási akció keretében a szerződéskötéseket 1962. L félévi átadásra. FELTÉTELEK: fehér hússertés 106—120 kg 15,70 Ft 121— kg 16,50 Ft hús és húsjellegű 106—130 kg 15,30 Ft 131— kg 16,20 Ft zsír és zsírjellegü 126—140 kg 15,20 Ft 141— kg 16,— Ft tenyésztésbe fogott no— kg 14,50 Ft koca és kanlott A fenti árakon kívül nagyüzemi felárat és az átadott darabok után 15,— Ft kamattérítést fizetünk. Minden meglévő süldőre és malacra haladéktalanul kössenek sertéshizlalási szerződést! BÉKÉS M. ALLATFORGALMI VÁLLALAT népújsáa 1961. szeptember 15., péntek aki ennek a filmnek a hősében fedezte fel igazán a szovjet embert, a szovjet fiatalságot, a békevágy, s az igazi hazaszeretet magávalragadó alakját. — Ám mi az érdekes, a rendkívüli abban, hogy pedagógusaink közül ilyen magától értetődő módon érez? — kérdezhetné valaki. Tulajdonképpen — semmi. Azonban nyomban jelentőségre tesz szert, ha úgy nézzük, hogy Kiss József bélmegyeri tanító abból a „régi pedagógusgárdából” való, melynek a tagjai már a fel- szabaduláskor sem voltak éppen fiatalok. Az ő nevelői pályájuk nem kis részét még az úgynevezett „keresztény kurzus” időszakában, a Klebelsberg-Hómann féle „közoktatás” sinein futották. Az ábc-t és az egyszeregyet állásvesztés é§ az úgynevezett „középosztályból” való kiközösítés terhe mellet kötelező volt hiszekeggyel, nacionalista, soviniszta körítéssel tálalni a növendékek elé. A pedagógusok zömét azonban nem is igen kellett kötelezni erre, hiszen nem csak a bigottul vallásos és szélsőségesen nacionalista kevesek, hanem világnézeti, politikai tájékozatlansága miatt, az akkori tanítóság becsületes többsége is őszintén hitte, tanította a kultúrfölényesség ostoba, hazug szemléletével át meg átszőtt „népoktatási anyagot”, melynek — a reáltárgyaktól eltekintve — a nép igazi oktatásához semmi köze sem volt. Egy tragikus világégésnek kellett elviharzania, hazánknak romhalmazzá válnia és a szocializmus építésének jegyében sok-sok közös kicsi, nagy és óriási terveknek valóra válniuk ahhoz, hogy a régi nevelőknek ez a becsületes zöme a való élettel és önmagával vitázva, perbeszáll- va, segítő kezektől támogatva kiszabaduljon a reábocsátott vakságból, sorra-rendre levetkőzve a réginek a rosszát és mind bátrabban kilépve, szélesülő kedvvel, harsogó tettvággyal végezze a nép gyermekeinek igazi nevelését. a megmutatására írok az én tanító barátomról, Kiss Józsefről. Barátságunk közérdekű „titka”, hogy egyike ő ama sok „régi tanítóknak”, akik szívvel-lélekkel nevelik a mának és a holnapnak a dolgozó nép fiait, lányait. Ő is egyik eleven cáfolata annaff a valamikor többfelé és nem is ritkán felbukkanó ostoba általánosításnak, hogy „a régi tanítók, tanárok a nevelés szempontjából megbízhatatlanok”. De hol van már a valóban megbízhatatlanok veszedelmes kis csoportja? Többjük már az elején hátat fordított rendszerünknek, a maradék pedig a becsületesek közül fokozatosan kihullt. Talán akad még itt-ott néhány mohikánja, aki legfeljebb befelé áldoz rossz szellemének, mert másként a katedráról menten elseperné az élet. — A becsületes „régi” nevelők pedig egyáltalán miben „régiek”? Legfeljebb abban, amiben még nem segítettük őket újmódin gondolkodni, látni és cselekedni. Például — ízes fogalmazása alapján — kérte Kiss József bátyánkat a szerkesztőség, hogy küldjön be karcolatot, novellát, s más efféle szépprózát is a tudósítások mellé. Küldött. A régi világról szólt valamennyi, holott az újság elsősorban a mának a krónikája. Azért még nem lett volna baj, de a múltnak is csupán a felszínes, önmagáért való történeteit, elevenítette meg. Súlyos hibát követtünk volna el, ha csak azt válaszoljuk: — Köszönjük, nem nekünk való. Ok nélkül, és mélyen megbántottunk volna egy velünk érzőt. Ehelyett szíves szóval megkértük, írjon a máról. Kiderült, hogy mai életünkből kitűnő témái, nagyszerű élményei vannak, de eddig eszébe sem jutott, hogy szépirodalmi köntösbe öltöztesse őket. Kérésünkre megtette. Aki olvasta lapunkban írásait, azokból ízelítőt kaphatott, hogy az ilyen „régi tanítók” milyen mélyen és őszintén élik új világunk életét. Nem egy „mai” nevelő tanulhatna tőlük. Nemrég levelet kaptunk Lengyelországból. A borítékban apró jegyzettömböcske lapult, rajta a felirattal: „Krakkóból küldi Kiss József”. Ottani gazdag élményeit foglalta e füzetecskébe. ízelítőül idézzük az első sorokat, az indítást: „A reggeli köd felszállt, s előttem fénylett a Visztula völgye. Benne az ősi város, amely felett száz templom tornya áll őrt. — A város körül az új, emberi élet tornyai, gyárkémények. Egy- egy ponton egész kis erdő. Ontják a füstöt. Megszámláltam az új élet tornyait; számuk túlhaladja a templomtornyokét...” — Lám csak lám; az ifjú szívű régi tanító az írásművészet ilyen egyszerű és mégis magával ragadó módján Skápráztatja elénk a régi fölé magasodó újat! azonban néhány keserű sora is lapul: „1959-ben, első lengyelországi utamról hazatérve, jó szívvel kínáltam fel úti beszámolómat falusi előadás céljára, de egy fel- fuvalkodott ügyintéző, előre nyilvánítva véleményét a készülő előadásról, becsületes szándékomat ezzel vágta ketté: „A tanár bácsi kiértékelésére mi nem vagyunk kíváncsiak...” Kedves, jó barátunk, Kiss József tanár bácsi, ott Bélme- gyer községben; lehet, hogy az a „felfuvalkodott” személy nem, de mindazok, akik egyet akarnak ebben a megyében és országban a köz javára, mindig kíváncsiak lesznek a sok-sok „régi” tanító új, friss hangjára, tiszta szándékú „kiértékelésére”. Én pedig, ha nem is vagyok borissza, ígérem, hogy mielőbb arra kerítem utamat, s betérek egy-két pohár borra, és színes mesékre. Titokban arra gondolok, hátha sikerül majd azokat a „meséket” elkérni, és az újság tiszta „vásznába” szőve, ékes virágokként megmutatni mindany- nyiunk kedves hasznára és igaz gyönyörűségére. Huszár Rezső Lelkiismereti parancs A kora reggeli órákban munkásőr egyenruhában sietek gyülekezési körletünkbe. Foglalkozásunk lesz. Azért kelünk ilyen korán, hogy a napi munkánkból se mulasszunk. Az utcán még kevesen járnak, az ismerősökkel üdvözöljük egymást, futtó.ból egy két szót is váltunk: „Hogy vagy? Mi újság?” Ezek egyébként is a leggyakoribb, a legáltalánosabb kérdések. Az egyik ismerősöm azonban váratlan kérdést dob felém: — Napszámba, napszámba? — és megpróbál kedélyesen mosolyogni hozzá. Nem tartozom a könnyen meglepődő emberek közé, de most valahogyan mégis torkomra szorult a válasz. Még most sem tudom, hol is kezdjem. Nehéz elképzelni, hogy még m,a is vannak emberek, akik azt hiszik, hogy a munkásőrök külön díjazásért öltötték magukra az ove- rallszerű egyenruhát. Persze, ha olyan egyén tesz kijelentést, akiről tudom, hogy gyönyörűen kiöltözne a demokrácia temetésére, nem ütközöm meg. Más azonban a helyzet az egyszerű, egyébként becsületes emberekkel. Aki nekem a kérdést feltette, ilyen ember volt. Azért is ütköztem meg annyira. Az ilyen megtévesztett embereknek fáradhatatlanul igyekszünk megmagyarázni, hogy a munkásőrség társadalmi alapokon áll, a társadalmi munkáért pedig köztudomásúan nem jár fizetés. A munkásőrök nem is tartanak rá igényt. Nagyon gyönge alapokon állana a munkáshatalom, ha fizetett emberekkel akarná fenntartani uralmát. A munkásőrség összetétele sem mutatja, hogy valamiféle „különleges”, fizetett alakulat lenne. Egyszerű munkások, termelőszövetkezeti parasztok és értelmiségiek egyaránt megtalálhatók soraikban. Ezek az emberek eljegyezték magukat a munkásőr-egyenruhával és szivük a proletárhatalomért dobog, bármilyen munkaterületen dolgoznak is. A „suttogok” igyekeznek úgy beállítani a munkásőrséget, hogy az valamiféle „párthadsereg’, hogy ezáltal próbáljanak éket verni közéjük és a nép közé. Véleményem szerint ez is mind nehezebben megy, mert a munkásőrök között jelentős számban vannak pártonkívüliek is, akik azért álltak soraink közé, mert tudják, hogy igaz ügyet szolgálnak. És ellenszolgáltatás nélkül! A munkásőrök tehát nem „napszámba” mennek, amikor felöltik egyenruhájukat, hanem szabad idejük egy részét is feláldozva a néphatalom iránti hűségből, béke- és hazaszeretetből fakadó lelkiismereti parancsnak engedelmeskednek. Ö. Kovács István Egyre több tsz kötik meg a szerződést A TIT tnegyei elnökségénél ezekben a napokban nagy a sürgés-forgás. Most folynak az ismeretterjesztő előadások szerződés- kötései. A posta is egymás után szállítja a járási elnökségnek jelentéseit, amelyekben az elnökségek beszámolnak a területükön végzett eddigi munkákról. Az idén lényegesen több ismeretterjesztő előadás lesz, mint az elmúlt években bármikor. Örvendetes az is, hogy a termelőszövetkezetek közül is mind többen ismerik fel az előadások szükségességét, és a tsz-akadémiák szerződéskötése jól halad. Az eddig beérkezett jelentések szerint már hatvan tsz-akadémiá- ra kötöttek szerződést, de mint elmondották, ez a szám napról napra emelkedni fog. Eddig több mint ötven üzemünkben kötöttek szerződést a munkásakadémiákra. A munkás- akadémiák mellett még harmincnegyven egyéb ismeretterjesztősorozat hangzik majd el különböző üzemekben. A TIT-nél ebben az évben is megrendezik a filmbarátok körének előadássorozatát, erre eddig kétszázan jelentkeztek. A TIT-nél mint érdekességet mondták el, hogy eddig a mezőkovácsházi járás bizony nem járt élen az ismeretterjesztési munkában. Éppen ezért az elnökség több segítséget adott ennek a járásnak, s a legutóbb tartott járási elnöki értekezleten a helyi tömegszervezetek vezetői részvételükről biztosították a TIT-et, és a szervezetek maguk is részt kértek az ismeretterjesztés munkájában. Mint értesültünk, a KlSZ-alap- szervezetek is élnek azzal a lehetőséggel, hogy TIT-előadókat nyerjenek meg előadásaik tartására, eddig negyven KlSZ-akadé- mia beindulásáról van hírünk. Ezeken az előadásokon világnézeti, politikai és irodalmi előadások hangzanak el. Egy sorozat 12 előadásból áll. A TIT békéscsabai szervezeténél megkezdődtek a nyelvtanfolyamok is. Eddig a német és az angol nyelvtanfolyam indult meg harminc fővel. Ezek szervezését is tovább folytatják. A FÜZETECSKE VÉGÉN szívesen _____ látlak e gy-két pohár borra és színes mesékre...” — olvasom Kiss József bátyámnak, a bélmegyeri tanítónak kedves, invitáló sorait. Érdekes barátság ez a mienk. Érdekes, ahogy a néminemű kor- és gondolkodásbeli különbség ellenére összemelegedtünk. Százak, ezrek egybehozója, a közügy volt benne a „ludas”. Mert egymagában az, hogy emberek jóbarátokká válnak — bármennyire szép is — nem akkora horderejű, hogy róla a sajtó hasábjain kelljen nyilatkozni. Egyszer régen, a szerkesztőség napi postájában akadt egy levél, amelynek írója azzal tűnt ki, hogy felettébb ízes nyelvezettel, szívdobogtató őszinteséggel és melegséggel számolt be faluja életéről, az iskolások szorgalmáról, meg hasonlókról. Közvetlen szavakban megköszöntük a sorokat és kértük a levélírót, maradjon lapunknak továbbra is szíves tájékoztatója. így lett Kiss József bélmegyeri tanító a Népújság levelezőinek, ennek a népes, eleven családnak a tagjává. Rövidesen nélkülözhetetlen barátunknak éreztük őt. Az egyik levelező-ankéton az a figyelő csend, ami felszólalásakor körülölelte, tanúbizonysága volt annak, hogy mondanivalójának súlya van. Lehet, hogy némelykor talán mellfeszítőbben kerekedett ki száján, hogy „mi, magyarok”, mint azt a világban vitt szerepünk engedi — és kissé még bátortalanul szőtte mondataiba, amit bátran, büszkén hirdetünk, hogy „szocializmust építünk”, ám a felszólalását követő taps azt bizonyította, hogy testestől- lelkestől velünk, mindannyiunk- kai tartó ember hallatta szavát. az utcán, egy darabon ismét együvé kerültünk. Beszélgettünk. A sokat tapasztalt, sokszor csalódott, de mégis életkedvvel teli emberek derűs közvetlenségével tárta fel szívét: — Nagyon szeretek tanítani és tanulni. Éneikül meghalnék. Az egész élet egy mérhetetlen sok- lapú könyv. Eleven könyv! Én, aki már általlapoztam jó néhány lapját, mindenkihez egyenként odamennék, hogy heves szavakkal megértessem velük: — Nincs az életnél szebb, igazabb mese! Nagyon szeressétek, féltsétek, vigyázzátok! Az egész világot lehetetlen elérnem, így aztán a fa- lumbeliekkel, s az én öreg szívemhez legjobban odanőttekkel, iskolásaimmal öleltetem az életet, olvastatom izgalmas lapjait. — És a pihenés óráiban? — Festegetek. Csak úgy, a nía- gam gyönyörűségére. A legszebb pihentető. Akik tudnak erről az én csendes mulatságomról, azoknak megmutatgatom ebbeli tudományomat. — Az ankétről valamit, kedves Józsi bátyánk. — Az aztán egy marék eleven élet volt! Mennyi ember egy akaraton! Bizony csak közös erővel boldogul a világ. így csináljuk most már mi is. Nagyon a kedvemre való... • Hát — ilyen ez a bélmegyeri tanító. A maga kis falujában is az élet legközepén érzi magát. Mindenütt ott a füle, szeme. Valahányszor a községben újfent lapoznak az élet könyvében, Józsi bátyánk már a helyszínen van. Egyszer a faluban azért gyűli össze a mozikedvelő közönség, hogy elbeszélgessenek a Ballada a katonáról című filmdrámáról, ö ezt az eseményt megírta és elküldte a szerkesztőségbe. Ez az írás maga is balladaian szép vallomása volt egy olyan embernek, AZ ANKÉT UTÁN „HA ERRE JÁRSZ, MINDENNEK Barátokká tett a közös ügy
