Békés Megyei Népújság, 1961. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)
1961-09-03 / 208. szám
Talán csali azért történt úgy, amint az alábbiakban leírva áll, mert ősz volt akkor. Egyéb évszakban okvetlenül másként esett volna a találkozás. Télen például, de kiváltképp tavasszal. Mert őszidőt t messzebbre gondolunk annál, amit látunk. Búcsúzó fényben a zengő színek és minden-minden áttetszőén könnyű, mint a hab, mint nagy távolságokon általsziírt dolgok, öszidőtt az ember emlékek üzenetét keresi. Takács Gyula egy rövid verssel szerepelt a z.. .-i járási művelődési ház avatóünnepélyén, amelyen a vidéki folyóirat munkatársai olvastak fel műveikből. Építőmunkásokról szólott ez a vers, olyan emberekről, akik életüket is befalazzák a házakba, mint komor balladák Kelemenje; — munkahelyről munkahelyre vándorolnak; hétvégeken látják csak az otthont, ám az éjszaka kanyargó útjain hazafelé vándorolnak az álmaik. Minthogy a közönségnek legalább fele építő volt, érthető, hogy meg-megújuló tapssal jutalmazták a róluk szóló költeményt. A fiatal poétának volt is valami meghatározatlan érzése ezzel kapcsolatban; — úgy érezte, hogy a megkülönböztetett ünneplés nem any- nyira a művészi teljesítmény el- 5smerése, mint sokkal inkább a .taligátokhoz közelálló érzések megszólaltatásának természetes visszhangja. Még akkor is erre gondolt, amikor egy vastag baju- szú tűzoltó égő cigarettája miatt a kárpitok mögül a folyosóra tuszkolta. Akkor látta meg Balázs Gyöngyilát, aki köpenyben, útrakészen állt ott a falnak támaszkodva, és egy napszítta arcú, jól megtermett férfival volt nagy vitában, illetőleg hallgatta annak szózáporos ostromát. — Lári-fári! Az ilyen fejfájások hamar el szoktak múlni. Szóval: egy tapodtat se... Ki fog velem táncikálni, ha maga is itthagy? A lány fojtott mosollyal egy in- gerkedő kis félfordulatot tett, mintha elindulna, ám mozdulata megakadt, amint észrevette a mellettük elhaladó fiút. Egy pillanatra mindketten megdermedtek; a harmadik csodálkozón nézte őket, mint aki nem ért valamit; — majd amilyen hirtelen létrejött, ugyanúgy meg is elevenedett az állókép. Amikor Gyula a kijárathoz ért, az ajtó tükröző üvegében látta, hogy a férfi átfogja a leány vállát és szelíd erőszakkal a terem felé kíséri. Aztán lenyomta a kilincset, az üveg egyet villant; — azok ketten lassan kiúsztak a képből; önmaga szinte idegenné dübKovács György Írása 1961-len díjat nyert ( Felszabadulási Emlékpályázaton bent arcát látta; majd hogy kilépett az ajtón, az visszalényegült hétköznapi, átlátszó üveggé: nem mutatott már egyebet az üres, nagyon üres folyosónál, amelyet sápadt fényben fürdetett egy tejfehér villanybura. Torlódó, zsúfolt ménesként kavarogtak gondolatai. Mit keres itt, ebben a mégis- csak -faluban a kényes-kényeztetett Balázs Gyön- gyila? És ki lehet az a hahotás behemót? ... Hasztalan igyekezett másra terelni gondolatait: azok makacsul mindig visszatértek a a leányhoz. Mert bárhogyan is semmi köze már hozzá, Balázs Gyöngyila volt életében az a nő, akit elrontott sorsunkért okolni szoktunk. Aki szunnyadó ambíciókat parancsol ki belőlünk, de aki többnyire csak járatja vélünk a bolondját Akivel ha találkozunk, akár nagyapa-korunkban, görcsbe rándul a gyomrunk ... Ködök ültek az útra; októberi, vékony ködök, amelyek áteresztik, hívják: — lovallják a fantáziát és képzelt árnyaktól népesek. Kísérteties elevenséggel képek tolakodtak Takács Gyula elé. Egy négy év előtti, májusi délután képei. Akkor beszélt utoljára Balázs Gyöngyilával. A nagy, sűrű, üres csend már régen beszivárgott az alkonyattal, és közébük telepedett. A zápor neszei elhalkultak; a rádióban két műsor között hosszú szünet volt, s a percegő készülékből az éter kimondhatatlan feszültsége áradt. A leány szólalt meg végül is: — Mondd, te azt a tegnapi cikkedet komolyan gondolod? — Komolyan gondolom? Persze, hogy komolyan. Miért? — Mert... amit te ott leírtál, az... az mind nagyon szép. De az ilyesfajta okoskodásokra ráírhatnátok, használati utasításul, mint a patikában szokták, hogy »Csak külsőleg!«... Mert az életben nem ilyen ábrándokra van szükség. Az életben az győz, annak van igaza, aki a legjobban tud alkalmazkodni, aki számító, erős. Aki kevesebbet törődik másokkal, és sokkal többet a maga dolgaival. Nem akarok példálózni, de te is jobban tennéd, ha ... á, neked hiába beszélek úgyis. Te ... te komolyan veszed azt, amit mások csak úgy mondanak, mert most úgy kell... Üjból csend szakadt rájuk. Nagy, sűrű, ellenséges csend. Válaszolni akart valamit, könnyed tréfával elűzni a pillanat feszültségét. Hiszen a tizenhatéves kislányok olyan kedvesen mulatságosak, amikor az Életről (mindig érződik, hogy ezt a szót nagy »É«-vel ejtik) szavalnak,.. De az ijesztően rádöbbenő felismerés villámfényénél azt is látnia kellett, hogy ezek nem a kislány szavai. Olvasta, vagy hallotta valakitől, de nem az ő szavai. Valakitől... Ismeretlen árnyak ellen pedig mily nehéz harcolni!... Nem, itt semmi helye tréfának. A tréfa most túlontúl hínáros helyzetet teremtene. Egyszer majd, a napokban, komolyan... Felkattant a villany; Balázsné állt csodálkozón az ajtóban. — Hát maguk így vannak még? Ha elkésnek, nem mehetnek be csak szünetkor... Én azt hittem. rég öltözöl, kislányom, tfgyan, nógassa már ezt a gyereket, Takács ... — Gyula cikkéről beszélgettünk — a két nő szeme egymást értően összevillant. — De nincs is most kedvem színházba menni. — A jegyek... — kezdte volna, de Balázsné elébe vágott: — Igaz is. Takács, furcsa írás a magáé. Majori úr is mondta délután, hogy csodálkozik magán. Hisz’ maga tanult ember... Miért keveredik maga ezek közé?... Csupa zűrzavarba borult előtte minden; tele lett a szoba vörös és fekete káprázattál. Szemben, a sötét ebédlőszekrényen egy porcelán táncospár akart felrepülni, hasztalan. Érdekes, ezt a figurát eddig még sohasem vette észre ... Valami ócska lom ez, kékkel és rózsaszínnel festve. Hidegen csillogó kékkel és hidegen csillogó rózsaszínnel. És akkor beleérezte a leány leikébe is, szíve legalján lerakodva e két hideg, néki oly ellenszenves színt ... Ingerülten mondta: — Eh, mit, Majori... Majori véleménye ilyen dolgokban nem mérvadó. A komoly dolgok egyszerűen meghaladják az ő erkölcsi színvonalát és értelmi képességeit. — Csak maga ne tegyen ilyen megjegyzést Majori úrra. Nem is tudom, mi kifogása lehet ellene. Ö igazán becsüli magát. Különben is: bár ott tartana; ahol ő. Kényelmes, jó állása van, fiatalember létére saját. autója. Maga az elveiből nem fog megélni. Magát az elvtársai nem fogják eltartani. »Kit kell eltartani? — gondolta magában akkor. — És ki ragaszkodik az autóhoz? Nem vagyok én Majori „úr”. Aki apja állítólagos munkásmozgalmi múltjából él. Amíg soft nem kerítünk egyszer arra is, hogy az ilyen ál-forradalmár szemeteket kisöpörjük...« Éles hangon válaszolt. Az igazságot mondta, keményen. (»Kicsit újság-ízű lehettem akkor, de sebaj: amit mondtam, abban nem volt hiba. Hiába tanultam azóta rengeteget, ezt ma sem mondhatnám másképp...«) Hogy azok, akik hörcsög módjára a legszemélyesebb sajátjuknak akarnak mindent, azok éppen ezzel még lelkileg is kirekesztik magukat a boldog birtoklás jogából, hiszen csak annak tudnak örülni, amit maguknak megkaparintottak. És túlnézve sekélyes leltárokon, milyen szegények ezek annak a gazdagságához képest, akit ugyan nem érhet semmi molykár, ám aki egy ország birtoklásában társtulajdonosa néhány millió becsületes magyarnak !... Amazok csodálkozón egymásra néztek, majd sötét háborgással creá. De nem szólt egyikük sem. Ö pedig vette az esőkabátját, és szó nélkül otthagyta a két megkövült nőalakot. ... Üjból permetezni kezdett. Távoli villámok cikáztak, dörgésüket tompa morajjá szűrték az esőcseppek. A kert színes üveggömbjei, a bukszusok; a fák levelei az utcán és a tetők: — minden-minden sötéten, nedvesen csillogott. Az út mentén tócsák gyűrűztek, buborékok pattantak az egyre súlyosbodó cseppek nyomán; a buborékok közt pedig levert akácvirágok ringtak a pocsolyákban — Hűvös, nyugtalan kis szellő feszült arcának, átfújt ruháján és megborzongatta. Bántotta a köd és a sötétség is most már: azok közé az emberek közé tartozik Takács Gyula, akik nem bírják huzamosan a sötétséget, akiknek kell a fény éjszaka. Betért egy italboltba. A helyiségben egy lélek sem volt. Az ajtónyitás zajára álmos tekintetű, fehér köpenyes nő csoszogott elő, vitatható tisztaságú köpenye hátuljába törölvén ujjait. Egy pohár sört kért. A levegőben átható festékszag terjengett. X csaposno (nem kocsmárosne, nem itcés: csaposnő...) lehúzott egy fogantyút 'űz automata sörcsapon; híg, csupahab folyadék lövellt egy csőből — valami piros műanyag-alkalmatossággal (nem fakéssel; fakéssel, amelyet eresre, ózott-bamára cserzett hosszú évek alatt a sör, s amelyből kora reggel, közvetlenül nyitás után — az első vendégek szokták ezt érezni — komlószag árad ...) levágta a habot, elépenderítette a nagy- galléros poharat, és várakozón ránézett. Megértette. Fizetett. A nő a rádiót piszkálta, de néhány különböző hangerősségű állomás pár másodpercig való böm- böltetése után elzárta a hatalmas készüléket. Egy ideig tanácstalanul álldogált, aztán mégiscsak úgy döntött, hogy magára hagyja a minden tavasszal újrakezdődül az élet. Vagy valami véget ér, meghal valami bennünk... tavasszal. Aztán belezuhanunk az ájult nyárba. Aztán ősz jön; — jönnek aa őszök. Nagy messzeségből emlékképek libbennek elénk: egy-egy hajdani arc, illat, szín, régi hangulatok. Ilyenkor szomorúság lopódzik belénk és valami nagy-nagy vágy fog el az elmúltakért; szomorú vágy, mert tudjuk, hogy amiket képzeletben újraélünk, azok visz- szavonhatatlanul elmerültek feneketlen mélységeibe az Időnek... És ott élik tőlünk független életüket, ahol nincs »tegnap« vagy »tegnapelőtt«: — egyként mindegy, hogy Divus Caius Julius Caet*H. vendéget. Hátha, nem visz el semmit. Az ajtó mögül, ahol eltűnt, kisvártatva edények csörömpölése, vízcsobogás hallatszott. Gyula egy asztalhoz telepedett (gumi terí tő volt az asztalon; fehér gumiterítő és a franciakártya néhány figurája volt rányomva; — amint a poharat letette, a kop- panásból kihallott, hogy bádogból van az asztal lapja...) és némi nosztalgiával emlékezett a hangulatos kiskocsmákra, amelyek, nem tudni, mi okból, jobblétre szen- derültek; nézte, mint emelkedik a sör szintje; — már egy treff ász is át-átderengett a tisztuló folyadékon. Az a himbáló őszi bánat emelte, amit még a ködös utcáról hozott magával. Ügy érezte, hogy Gyöngyila valami testetlen köd-alakként körüllengi most, még az illatát is érezni vélte; — olyan erős volt ez az érzés, hogy — bár természetesen tudatában volt a valóságnak — hátra kellett néznie, az ősz az oka ennek is ... Mikor utoljára beszélt a leánnyal, tavasz volt.-------Tavasz... tavasszal a még szokatlan meleg, a fűszeres levegő kábítja érzékeinket; szinte növényi életet élünk, gondolattalan. Emlékezés nélkül; — tavasszal nem kellenek az emlékek. De nincsen is mire emlékeznünk: mindig tavasszal kezdődik valami; GABUREK KÁROLY RAJZAI sárrá gondolunk, az acélhangon rivallgó légiókra, vagy arra, hogy tegnap nem vett fel bennünket a busz; tárogatószó úszik szivünkbe a kuruc tábortüzek mellől, vagy Balázs Gyöngyila mindenkiénél csilingelőbb kacagása vág mellbe bennünket... Gyöngyila ... vajon hallotta-e a versét Gyöngyila? Ha pedig hallotta, mit érzett ki belőle? — Bizonyára semmit. Erezhetne, hiszen építész volna ő is, de biztosan nem dolgozik. Nem engedi szerető anyja »ezek« közé keveredni. És ha- dolgozik is? ■— Valami kényelmes irodában raj- zolgat; nyáron hűvös, télen meleg ... Hát nem is tudhatja, milyen az otthonuktól messzire vetődött építők élete. Akik nem gyűjtenek és nem is hagynak maguk után semmilyen lim-lomot; kék és rózsaszín táncospárok nem illege- tik magukat szekrényükön; — füstös legényszállásokon élik le életüket; olykor vonatra ülnek, félországon át zötykölődnek, hogy megölelhessék az asszonyt és párás szemmel mondhassák: » — Fiam ...« De szerte az országban büszkén magasodnak emlékműveik: gyárak, hidak, iskolák, lakások ... kultúrházak, mint ez is itt. Gyöngyilának mindehhez csak annyi köze lehet, hogy idejön egy örökké vigyorgó behemóttal, talán azért, hogy ismerőssel ne találkozzanak; aztán ... Hogy mi az az »aztán«, arra nem akart gondolni. (Folytatjuk)
