Békés Megyei Népújság, 1961. szeptember (16. évfolyam, 206-231. szám)

1961-09-23 / 225. szám

4

népűjsáa

1961. szeptember 23., szombat

A szakkörökről — néhány gondolat i

Az élet védelmében

SOKÁIG és már többször tanulmányoztam azt a hasznos, két- százegynéhány oldalas füzetet, melynek címlapjára az összeállítók „Az 1961—62. népművelési évad irányelvei” címet nyomatták. Ezerötszáz példányban jelent meg és ha mind az ezerötszáz kézbe kerül, akkor nagyon sok hasznot hoz rövidesen. De most nem is a kiadvány erényeit akarom „zengeni”, hanem sokkal inkább néhány mondata köré igyekszem egy-két gondolatot csoportosítani, hozzátenni.

Az 51. oldalon, ha fellapozzuk, úgy a közepe táján ez áll: „Szakköröket kell működtetni (a művelődési otthonokban) a tudomány, a technika vagy valamely művészeti ág iránt alaposabban érdeklődők számára, szakmai ismereteiknek bővítése és gyakorlati készségük fejlesztése, valamint általános műveltségük szélesítése érdekében — elsősorban műszaki és mezőgazdasági témakörben — figyelembe véve az ifjúság sajátos igényeit is.”

A művelődési otthonok munka- terv-kidolgozásához ad segítséget ez is, ugyanakkor nem árt, ha egy kicsit szóvá teszünk egypár apróságot, itt-ott (úgy is mondhatnám, hogy sok helyen) fellelhető, sőt szembeötlő hiányosságot, amelyek a szakkörök dolgában erősen „hódítanak” és amelyeket ideje lenne alaposan felszámolni.

Először is: a képzett, széles látókörű kultúrmunkások jól tudják, hogy a szakköri élet milyen nagyjelentőségű. Főként azért, mert bővíti a résztvevők ilyen vagy olyan ismereteit, általános műveltségét és kezdő lépcsőfok a rendszeres, világnézet-formáló kultúréletbe való kapcsolódáshoz, melynek célja pontosan az előbbi — tanulni és újra csak tanulni, jobban, tisztábban látni és értékelni a világ ezernyi, milliónyi dolgát, jelenségét.

Hibákat emlegettünk, soroljunk tehát néhányat! Hiba, hogy művelődési otthonainkban kevés a gyakorlati jellegű szakkör. Egyszóval

alig van és nem is működnek valami fényesen ezek a műszaki és mezőgazdasági jellegű szakkörök. Miért? Talán nehezebb ezeket megszervezni, mint — mondjuk — a képzőművészeti vagy a foto- szakkört? Ez nem lehet igaz és nem is az. Hiszen pontosan nálunk, Békés megyében ne érdeklődnének emberek ezrei a modern mezőgazdasági ismeretek iránt, pontosan nálunk ne járnának szívesen ilyen szakkörre, ügyesen, jól összeállított összejövetelekre? Dehogynem járnának és el is járnak ott, ahol legalább annyi szívet ad bele a mezőgazdasági szakkör szervezésébe a művelődési otthon vezetősége, mint például a fotoszakkörbe! Változatosság, érdekesség kell, akkor könnyű a szervezés, és lassan, de biztosan, kialakul a szakkörök törzsgárdája, mely állandóan vonzza magához az új érdeklődőket. Az is hiba, hogy a működő szakkörökben kevés a műveltséget gyarapító, szakmai tudást, politikai tisztánlátást növelő vita, beszélgetés, előadás. Pedig a teljes szakköri élet ez! Arra van szükség, hogy — egy példát említve — a gazdasszony- szakkör asszonyai, lányai ne csali főzni, varrni, horgolni tudjanak, de okosabb nőkké is váljanak, kicseréljék gondolataikat, beszélgessenek és egyre többet az ország-világ dolgairól és egyre kevesebbet a szomszédasszony magánéletéről. Hiba az — de nem is részletezem tovább, csak egész röviden —, hogy még mindig nem tesznek néhány művelődési otthonban egyenlő értékű jelet a szakkörök és a műkedvelő művészeti csoportok közé, pedig ha a műkedvelő színjátszók vagy táncosok körében is adnak a világnézeti nevelésre, az elméleti tudás mélyítésére, akkor nem lehet és nincs is különbség közöttük.

MIND TÖBB gyönyörűszép, új művelődési otthon épül megye- szerte, világos, tiszta, kellemes szakköri szobákkal, remek felszereléssel ellátva. Most már csak az

kell, hogy akiknek épül, gyorsan és mindent akarva, tömegesen birtokukba is vegyék azokat. El

kell mondanom itt, hogy nemrég Sarkadon jártam és az igazgató társaságában nem is leplezett csodálattal néztem végig az új művelődési otthon minden zugát. Akkor,, ott, a szakköri szobáknál valami ilyesmit mondott:

— Itt kezdjük a tömegkapcsolatot, ezek az első osztályok a művelődési otthonban. És sorolta, hogy most ősszel hányféle szakkört akar szervezni. (Igaz, ő is a fotóval meg a képzőművészetivel kezdte, viszont nem fejezte be e kettővel a felsorolást és a mező- gazdasági szakkör terveiről is sok érdekeset elárult — erről azonban majd máskor.)

HOGYAN IS LEHETNE öszszefoglalni ezt a nem is hosszú elmefuttatást? Talán így: minél több szakkört a művelődési otthonokba és minél több művelődési otthon-vezetőt, aki felismeri ezek kicsinek tűnő, de mégis nagy hasznosságát. A népművelés első osztályai? Lehet, hogy furcsa kicsit a meghatározás, de már egyre többen mondják így és milyen jó is lenne, ha az érdeklődő „iskola- kötelesek” sokan, nagyon sokan eljárnának a „tanítási órákra”, ahol minden eltöltött perc műveltebb, okosabb emberré nevel.

Sass Ervin

Maradandó

„igen“

A mezőberényi községi tanács érdekes „házasságkötési újítást” vezetett be.

A fiatal pár esküvőjét magnetofon-szalagra veszik és azt nászajándékul adják. így évek múlva is meghallgathatják esküvőjük lefolyását.

Arra a mai súlyos kérdésre, hogy lesz-e háború, a felelet első részének azt kell tartalmaznia, hogy miféle erők és törekvések támasztottak ilyen veszélyt?

Elegendő, ha Leninnek az imperializmus természetét oly világosan meghatározó tudományos okfejtéséből indulva ki, megállapítjuk, hogy az imperializmus nem lehet el háborúk nélkül. A háborús helyzetteremtés tehát a fegyvergyárosok, az agresszív körök kizárólagos érdeke. Ebből logikusan következik, hogy a második világháború befejezése után — sőt már alatta! — a harmadiknak az előkészítésén munkálkodtak hol titokban, hol nyíltan, ahogyan érdekük diktálta.

Tizenhat év óta módszeresen szabotálták a Szovjetunió minden olyan kísérletét, mely az általános leszerelésre, a mindkét német állammal való békekötésre irányult. A Szovjetuniónak, a szocialista tábornak semmi szüksége háborúra. Legfőbb éltetőnk a béke. Nem a Szovjetunió küldött kémrepülőgépeket az Egyesült Államok fölé. Ellenkezőleg! A Szovjetunió volt az, amely példát mutatott a leszerelésre, az atomkísérletek megszüntetésére, és számtalanszor békés termelési versenyre, tudományos és kulturális párviadalra hívta ki az Egyesült Államokat, az egész tőkésvilágot. Hát nem a legnagyobb fokú tudatlanság, tájékozatlanság kell a Nyugat hazug propagandáját vakon hívők réA községfejlesztési alapból or- vos-pedagógus-lakást épít a tarho- si tanács. Az ikerház egy-egy része két szoba, hallos, fürdőszobás lakásból áll.

széröl ahhoz, hogy a háborús veszély előállását a békeszerető szovjet államnak tulajdonítsák?

Lesz-e háború? Az elmondottakból következik, hogy ha az agresszív erőktől függ, feltétlenül lesz. A CENTO (a NATO- hoz hasonló közép-keleti agresz- szív tömörülés) napvilágra került terve, mely szerint a Szovjetunió elleni sikeres nukleáris háború érdekében saját szövetségükbe tartozó néhány ország nukleáris megsemmisítését is programba vették, továbbá az USA hosszú hónapok óta való előkészülete földalatti és kozmikus atomrobbantási kísérletekre, és a NATO-hatalmak abbeli törekvése, hogy a szocialista országok elleni támadásra teljesen felszereljék, nukleáris fegyverekkel is ellássák a fasizálódó, militarista bonni államot — mindez szomorú és cáfolhatatlan bizonysága annak, hogy az imperializmus mindenképpen háborút akar.

Vajon mit tehet az a békés gazda, amelyiknek arra készül a szomszédja, hogy felperzselje házát, kertjét, öt magát családostól kiirtsa? Minden erővel felkészül méltó fogadására.

Lesz-e háború? Ha a háborút akarók ellen méltó visszariasztó eszközökkel lép fel a Szovjet- unió-vezette szocialista tábor, és az élet védelmében a világ minden békeszerető népe, minden fia, lánya, férfia, asszonya összefog — a katasztrófa elkerülhető!

Huszár Rezső

Terveik szerint 550 ezer forintba fog kerülni az építkezés és jövő évben adják át rendeltetésének. A lakosság társadalmi munkával segíti az építkezést.

Orvos-pedagógns-lakás épül Tarhoson

WWIWIIWIWWWWWWWWMMMVWWWWWWWVWWM

Én most titkot árulok el. Olyan titkot, amit csak én tudok... meg a kishúgom, Katika. Ketten őrizzük, csaknem egy hónapja. Retr tenetes, szörnyű titok ez. És ha ketten vagyunk otthon, akkor Katika odahajtja kis szöszi fejét a vállamra és sír, sír. Én meg vele sírok. Sírva és félve őrizzük, mert ezt nem tudhatja meg... soha... senki.

Anyuka sejt valamit, de nem faggat.

Ebédet vittünk apunak, mert ő aratni van. Haj, de jó ebéd volt az! Csirkepaprikás. Mi is vele ebédeltünk, mivelhogy anyuka a mienket is oda csomagolta. Katika elkísért, meg segített vinni a nehéz kosarat, mert az én karjaim sem erősödtek meg, hiszen még csak hatéves vagyok. Három kilométer hőségben bizony nem kis teljesítmény két kisgyermeknek. Nem igaz?

Szóval ebéd után aludtunk egy kicsit a kereszt tövében, majd hazaindultunk. Útravalóul kaptunk egy-egy puszit aputól, meg küldött egyet anyukának is. Tetszenek tudni, ott a földek végén van egy szép hosszú kanális. Erre húzódik a város felé és mi annak a partján jöttünk, mentünk mindig. Egész addig, amíg... Én a víz felől jöttem, kezemben az üres kosár, a másik kezembe meg Katika kapaszkodót bele, mert ő nagyon fél a víztől.

Az egyik helyen egész kis öblöt alkotott a víz. Biztosan öntözésre használták, mert egy mély gödör volt ott és benne sok-sok ebihal. Azt mondják, hogy abból béka lesz, ha megnő. De ezek még csak nagy hasú és hosszú farkú porontyok voltak. Olyan ostobán, idétlenül mozogtak a vízben le, fel, hogy... hát egy kicsit elnézegettük őket. Kati sem félt már, odaguggolt a víz mellé és apró göröngyökkel dobálta őket. Bár ne tette volna... ■

A kis öböl szélén beszakadt a föld. Szegény még sikítani sem tudott, úgy megijedt. Én a kosarat eldobva ugrottam oda... és én is beszakadtam.

Ijedtségemben még a hideg vizet sem éreztem. Katit kerestem a víz alatt. Hallottam, hogy levegő nélkül nem lehet sokáig kibírni, én pedig úszni sem tudtam. Kati sem. A víz meg csúnya, iszapos volt. Sötét, mint az éjszaka. Tapogattam sokáig, már-már sírva fakadtam a víz alatt, amikor elkaptam a karját! Oh, de örültem! Magamhoz húztam és másztam kifelé. Kati nagyon nehéz volt, de siKatika,

nyisd ki a szemed!

került a víz széléhez húznom. Kimásztam és felvittem a partra. Csak akkor tudtam meg, mily szörnyű dolog történt, amikor Kati nem állt fel...

Csak feküdt, feküdt... csapzott hajjal, becsukott szemekkel. Rettenetesen féltem, hisz... talán meg is halt — jutott eszembe hirtelen.

Ráborultam vizes ruhácskájára és kitört belőlem a zokogás. Aztán eszembe jutott, hogy segítségért szaladok. Hirtelen dobogást hallottam, felugrottam, de nem láttam senkit. Aztán rájöttem, hogy a szívem dobog rettenetesen, mintha... A Kati... vajon a Kati szíve is dobog? Ráhajoltam a mellére és figyeltem. Dobog!

Él! Katika él!... De akkor miért van csukva a szeme? Hátha nem a szive dobogott, csak én hallottam úgy? Rémülten öleltem magamhoz, felültetve tehetetlen kis testét. Szájából — ahogy ült — víz buggyant elő.

Talán ez a baj? Víz van a szájában. Előre hajtom, majd vissza, nem jött többé víz, de rémületem még nagyobb lett, mert olyan

félelmetesen furcsa hangot adott — megüthette magát —, hogy ijedtemben elengedtem és hanyatt vágódott a füvön. Fel is nyögött szegény. Én pedig tehetetlenségemben ráborultam és sírtam, sírtam.

Egyszerre csak arra eszméltem, hogy... Kati is sír, Sír és kis kezével a fejemet simogatja.

Végtelen boldogsággal, de gyöngéden öleltem magamhoz. ö pedig reszketve bújt hozzám. Sokáig sírtunk ott a tűző napon. Vékony ruhánk egészen megszáradt... meg Katikának a szőke haja is. Én bontogattam kézzel, hogy hamarább száradjon.

Aztán elindultunk haza.

Fáradtak voltunk, de na- gyon-nagyon boldogok. Már majdnem hazaértünk, mikor először szólalt meg. Apró, de tündérkék szemével rámnézett hosszan, szeretettel és úgy szólt.

— Te... beugróitól értem?

— Igen.

— És tudtál úszni?

— Nem.

— Akkor... akkor, hogy húztál ki? — nézett ~ám végtelen ragaszkodással.

— Nem tudom — ingatom a fejem. Nem tudom.

— Mondd... ha nem húzol ki... meghalok?

— Azt... azt hiszem... Azt hiszem meghalsz, bár aludtál olyan mélyen, hogy... nagyon mélyen.

— Akkor ne szóljunk anyukának. Jó? Mert akkor nem engedi máskor, hogy mi vigyük az ebédet.

— Jó. Nem szólunk.

— ígérd meg, hogy soha nem szólsz.

— Jó.

— De arra nem megyünk, amerre az a víz folyik.

— Nem. Arra nem megyünk. Majd az országúton.

— Azért, most már nem félek a víztől.

Többet nem beszéltünk róla, csak akkor, amikor egyedül vagyunk. Sírunk. Ügy, mint kinn a kanálisparton. Katika kezdi el és utána... olyan jó játszani.

Anyuka azért sejt valamit. Egyik éjszaka felköltött. Megrázta a váltam és... én sírtam, amikor felébredtem, még akkor is sírtam.

— Rosszat álmodtál, fiacskám? — simogatta meg az arcomat.

—I... igen.

— Katikáról?

Csak a fejemmel bólogat tarn és anyu magához ölelt

— Szereted Katikát? — kérdezte újra.

— Szeretem — szipogok. Nagyon,

— Álmodban mégis fel akartad kelteni.

— Én... nem... nem akartam — nézek rá ijedten.

— Dehogynem. Azt kiabáltad: Katika nyisd ki a szemed!

Anyukára néztem és majdnem elmondtam mindent. De aztán Katika szavaira gondoltam. — „ígérd meg, hogy soha nem szólsz" — és csak azt mondtam: Igen, felköltöttem.... mert nagyon mélyen aludt.

Az álom újra erőt vett rajtam, de leléptem az ágyról, odabotorkáltam Katikához és megcsókoltam meggypiros arcocskáját.

Kati felnézett rám. Aludhatott akkor is, de megsimogatta az arcom és mosolygott. Tudtam, azért tette. mert nem árultam el a titkot, közösen és féltve őrzött titkunkat.

De azért anyu mégiscsak sejthet valamit. Látom az arcán. De azért nem faggat.

... Azóta is együtt visszük az ebédet, de most az országúton megyünk és holnap utoljára, mert... vége a cséplésnek is és apu itthon sbédel velünk.

Kollárik János