Békés Megyei Népújság, 1961. augusztus (16. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-23 / 198. szám
NÉPÚJSÁG 1961. augusztus 33., szerda A szeghalmi járásban is felkészültek az új tanévre (Tudósítónktól) Még tíz nap, s megnyitják kapuikat az iskolák. Megkezdődik az 1961/62-es iskolai év. A szeghalmi járás községeiben is hasznosan használták fel a vakációt az új tanév előkészítésére. Erről beszélgettünk Herceg Ferenccel, a szeghalmi járás tanulmányi felügyelőjével és Ábrahám Béla gazdasági felügyelővel. Mint megtudtuk, a járásban közel 8 ezer tanulóra számítanak ebben az iskolai évben. Ez a járás lakosainak körülbelül 20 százaléka. Az iskolák tatarozását és felújítását rögtön, a múlt tanév befejezésével megkezdték és most felkészülve várják a gyerekeket. Bucsán 230 ezer forintos költséggel bővítették az iskolákat. Ezek közül az Árvád sori iskola új nevelői lakást is kapott. Füzesgyarmaton napközi otthonos óvodát nyitnak az iskolai év megkezdésével, melyet a községfejlesztési alapból mintegy 190 ezér forintos költséggel hoztak létre. Most nyitja meg „ajtaját” ugyancsak itt 300 ezer forintos költséggel az új politechnikai tanterem is. Az iskolai év kezdetére ugyan nem, de november 7-re befejezik a 200 ezer forintos költséggel épülő új óvónői ikerlakást. Kertészszigeten az iskolák és a nevelői lakások villamosítását fejezik be, Körösújfalun az egész falu villamosításával együtt az iskolába is bevezetik a villany- -myt. ahol különben ugyancsak létrehoznak társadalmi munkával politechnikai tantermet. Szeghalmon mindig problémát okozott a nevelői lakás hiánya. Ezen most úgy segít a tanács, hogy négy nevelői lakást átalakítással rendbehoz, melyre mintegy 100 ezer forintot fordít. Vésztőn mintegy félmillió forintos értékben új tantermeket épí// • Uyort A falusi dolgozók országos döntőjének megtekintésére utaztam Győrbe. Hajnal 3 óra felé érkeztem a pályaudvarra. A vonat zsúfoltsága miatt az alvásról szó sem lehetett. Az egyik vasutastól megtudtam, hogy Győrnek van egy szép szállodája, a Vörös Csillag, ahol szobát lehet kapni. A portás álmosan pislogott rám, majd kérdően meghúzta a vállát. — Szobát szeretnék — mondtam. — Lehet kérem, tessék ide adni a személyi igazolványt. A hivatalos rész elintézése után a portás utánam szólt, amikor már indulni akartam fel az emeletre: — Elfelejtett fizetni, nálunk előre kell! — Kérem, tessék, mennyibe kerül a szoba? — 198 forint, egy éjjelre. _ — Kérem, ez reprezentatív szoba. Fürdőszoba is van hozzá. Ezt csak amolyan jófajta vendégnek adjuk — hajolt közelebb bizalmasan a portás. Az utcán kellemetlen hideg szél fújt. Mondanom sem kell, hogy a szobát nem vettem ki. Úgy látszik, a kényelmet Győrött is meg kell fizetni. Mit tehettem mást, újra Visszatértem az állomásra, hogy az időt eltöltsem. Itt ért azonban a legnagyobb meglepetés. A bejárati kaput zárva találtam. Később tudtam meg, hogy bezárják, amíg takarítanak. % Á győri utcák igen szőkék. Sehol nem láttam még az országban ilyen szűk utcákat. S ami a legfeltűnőbb, nagyon sok helyen javításra vár a kövezete. Az is feltűnt, hogy milyen rengeteg a műemlék. Szinte minden második házon ott díszeleg a jelzőtábla. Háromnegyed nyolcat mutatott az óra, amikor a Vörös Csillag mozi elé keveredtem. A pénztár előtt hosszú sor állt. — Talán délelőtt is tartanak előadást? — fordultam egy idősebb bácsihoz. — Hogyne kérem, ezek az emberek mind arra várnak. Az első előadás 8 órakor kezdődik. Ez is újdonság. Békéscsabán hetenként mindössze egyszer van délelőtti előadás, vasárnap — jegyeztem meg. A győri férfi meglepetten nézett rám: — Ez érdekes. Hogyan mennek ®tt azok moziba, akik délutáni műszakban dolgoznak’ Mi már úgy megszoktuk, hogy nem is tudnánk elképzelni másképpen. A spartakiádon a versenyek csak később kezdődtek, volt tehát időm még széjjelnézni a városban. Feltűnt, hogy szinte minden második üzleten magán cégtábla hirdette a tulajdonos nevét. Az egyik szabóhoz be is tértem, mivel a kabátomról leszakadt a gomb. Amikor afelől érdeklődtem az idős bácsitól, hogy miért van eny- nyi magánkisiparos, elmosolyodott. — Mert kevés a szövetkezet. — És miért nem lépnek be a meglévőbe? — Jó nekünk így is — felelte, s boszorkányos gyorsasággal kezdte' felvarrni a gombot. Amikor kész lett, megkérdeztem, mivel tartozom. — Semmivel. Az ilyen kis munkáért nem szoktunk kérni semmit. Az asztal sarkára tett öt forintot azonban szempillantásnyi idő alatt zsebrevágta. Azután hajlongva kísért ki és jó egészséget kívánt. —tyik tenek, s ennek nagyobb részét községfejlesztési alapból biztosítják, A járás székhelyén 200 ezer forintos értékben növekednek az iskolák szertárai és berendezései. Különösen nagy gondot fordítanak a földrajz- és a fizikai szertárak bővítésére. Mint Ábrahám elvtárs elmondotta, arra törekszenek, hogy ma, az űrrepülés korszakában a gyerekek érdeklődési körének a legmegfelelőbb módszerekkel és eszközökkel tanítsák e két tantárgyat. Herceg elvtárs arról tájékoztatott bennünket, hogy a járás területén mintegy 25 ezer darab tankönyvet rendeltek meg az iskolák részére. A földművesszövetkezeti boltok időben biztosították a füzeteket, írószereket és egyéb felszerelési cikkeket. Járásunkban tehát a jó tanuláshoz megvannak a feltételek, most már gyermekeinken van a sor... Nátor János Négy hónapi börtönre ítélték a kaszaperi kézbesítőt Kacsala Sándor kaszaperi lakos a helyi postahivatalban kézbesítőként dolgozott. A pénzösz- szegek kézbesítésekor csábítást érzett a „haszonszerzésre”. 1960. július 26-án nem kézbesített ki 300 forintot Szabó Mátyásné részére, helyette a címzett nevét ő maga írta alá és a pénzt zsebrevágta. Ugyancsak a múlt év végén hasonló módon Benyoda István 221 forintját tulajdonította el. Ezenkívül Franciszti Gergely 320 forintját „szerezte meg”. Egy esetben Turcsik Gá- bomé ajánlott levelének átvételét ő saját maga „igazolta”, természetesen Turcsikné nevének aláírásával. A battonyai járásbíróság társadalmi tulajdon sérelmére ismételten elkövetett sikkasztás bűntettében és közhivatalnoki minőségben elkövetett közokirathamisítás bűntettében mondta ki bűnösnek. Cselekedetéért négy hónapi börtönre ítélte a bíróság. A vádlott fellebezett. Magázás vagy tegezés? Érdemes ilyesmire szót vesztegetni, mikor annyi más fontosabb téma is akad? — kérdezhetné valaki. A válasz kézenfekvő: — Mindenről érdemes a világon, ha az tisztánlátásunkat segíti. Azt mondja minap egy édesanya: — Nem engedem, hogy a gyermekeim tegezzenek, mert akkor oda a tekintélyem. Egy mamóka, a maga régies világfelfogásában ugyan, de lényegében igen találóan ekként felelt neki: — Hallja lelkem, ha a jóistent tegezhetjük, akkor magát miért nem tegezhetik a gyerekei, tán magasabban van? A színvalóságból merítve érvünket, azt kérdezhetnénk: — Mi adhat valakinek igazi tekintélyt; az, ha tiszelik, becsülik, szeretik és ezt még tege- zéssel is aláhúzzák, vagy ha három lépés távolságból félik őt? Szívbéli megbecsülést — vagy ha jobban tetszik, „tekintélyt” — nem a megszólítás mikéntjével szerezhet az ember magának, hanem közvetlenségével, tudásával, segítőkészségével, igazi elv- társias viselkedéssel meg ezer hasonló jó tulajdonsággal. Régente és még ma is ahol a családi és emberi kapcsolatokról maradian vélekednek, a megszólítás szentség. Idősebb paraszti dolgozók mesélik, hogy annak idején a családban csak a magukkal egykorúakat vagy a kisebbeket tegezhették. Az idősebb testvéreket, elsősorban a fitestvéreket magázniuk kellett. A patriarchatusi állapotoknak megfelelően a feleség sem tegezhette „férjeurát”. Ezt esküvőkor szigorúan értésére is adták. A már említett mamóka mondta, hogy amikor erre őt is kényszeríteni akarta a rokonság, koszorúval a fején felugrott a lakodalmi asztal mellől, s kereken kijelentette, ha ettől az ostobaságtól nem tágítanak, akkor friss-sütetü párja azonnal sze- kerezze vissza a szülői házba. Mikor a kisbabák beszélni kesédének, mindenkit első szám második személyben szólítanak, azaz tegeznek — és ez olyan bűbájos dolog. Ahogy nőnek és eszmélnek, úgy hagyják el — idegenekkel szemben — a tegező- dést és csak azokra korlátozzák, akik szivecskéjükhöz valóban a legközelebb állnak, a szülőkre, testvérekre, nagymamára, nagypapára meg a pajtásokra. Vajon miféle „tekintélyt” félt az a szülő, akit gyermeke igazán szeret? Lenne-e az ilyennek kedve, mersze egy szép napon ráparancsolni kislányára, kisfiára, hogy: „Mától kezdve pedig magázz, különben jaj neked!...” Még a magyarul tanulgató külföldiek is botladozó szavaikban pertu szólítják az embert és —ez olyan kedves, közvetlen, mint amilyen rideg és zord, mikor már „magázódni” is tudnak. Az pedig egyenesen fülsértő, mikor házastársak magázzák egymást. Űri szokás volt ez. Majmolok akadtak bőven. Bosszantó anakronizmusként ma is lelni belőlük. Ismertem egy házaspárt. Nem úri származékok. A feleség, miként illik, következetesen tegezte élettársát, ellenben a férj szigorúan magázta őt. Csak akkor tegezte, ha összevesztek. Hogy mi volt ebben a normális, a családias, nem tudni. A tegezés — a maga helyén — a nagyobb megbecsülés, ragaszkodás, szeretet és az őszinte bizalom jele. A magázás — ott, ahol nem indokolt — a ridegség, bizalmatlanság, a távolságtartási szándék megnyilvánulása. Huszár Rezső PETRU VINTILA: ^///iUionios román patas/Joh A többi timisoarai és cenadi gazdasághoz képest a sandrai szemlátomást kisebb. A teljes egészében kollektivizáit faluban 393 család lakik, s határa mindössze 1081 hektár szántó. A sandrai koL lektív gazdasági tagok azonban ennek ellenére is milliomosok lettek: tavaly összesen 3 453 000 lei bevételre tettek szert. Azok, akik 1952-ben létrehozták a kollektív gazdaság előkészítő bizottságát, számtalan történetet tudnak elmondani a kezdetről, az emberek ingadozásáról, a jövőt kémlelő rágódásáról, az akkoriban a szomszéd kollektív gazdaságokban tett ismételt látogatásokról, s a kérdések tömkelegéről, amelyekkel a sandraiak a kollektív gazdasági tagokat elárasztották. Egyszerű és egyenes kérdéseikkel felverték a házak csendjét, majd amikor felbuzdulva hazatértek Sandrába — lelkesedésük láttán bárki azt gondolhatta volna, hogy már a következő napon aláírják a belépési nyilatkozatot — folytatták a töprengést, hogy „majd meglátjuk”, „én még várok” ... Ma már mindez távolinak tűnik, szinte megannyi hihetetlen történetnek, annyira, hogy még azok is, akik részesei voltak, most már mintha el akarnák felejteni a történteket, mintha egyszer s mindenkorra fátylat szeretnének borítani azokra a napokra, amelyek emléke zavarba hozza őket. Vagy úgy tesznek, mint akik semmiről sem tudtak semmit és gyerekes fejcsóválással tagadják a történtek igaz voltát: no, nem egészen így történt... Az utóbbi években megszokták, hogy más szemmel nézzék a dolgokat, hiszen ők kollektív gazdasági tagok, amióta a világ világ! És olyan lenyűgöző, annyira nyilvánvaló a szavakból és a kézmozdulataikból áradó büszkeség. Valami szüntelen igézet árad belőlük. Ezek az emberek, akik kezdetben szemlátomást kimondhatatlanul nehezen szabadultak meg előítéleteiktől, ma a legkisebb mezőgazdasági munka elemi gyakorlatában is úgy beszélnek, mint valami agronómus. Egy egész életen át kaszával aratták le a búzát és az első évben szintén kaszával álltak neki a rendnek, mivel attól tartottak, hogy a gépek nem tudnak majd megbirkózni az aratással. A munkaigényes ipari növényeket nem ismerték, hiszen vidékükön a cukorrépa például ismeretlen volt. Az első cukorfépa-ka- páláskor kukoricaföldekre való nagy kapákkal mentek ki a répaföldre és kínlódva dolgoztak. A nagy kapák nyomában szétszabdalt répák, káros tiszta foltok maradtak. De aztán tanították őket az agronómusok és a brigádvezetők, akik előadásokat tartottak és a gyakorlatban bemutatták, hogyan kell kapálni a cukorrépát. Később azt is megtanulták a kollektív gazdaság tagjai, hogyan válogassák ki maguk a cukorrépa- vetőmagvat, hogyan vessék el... És olyan jól megtanulták, hogy cu_ korrépa-termésük túlszárnyalta valamennyi környékbeli tapasztalt cukorrépatermelő eredményeit is. így aztán 1959-ben csupán az ipari növényekből 2 000 000 lei bevételre tettek szert. Öröm belépni a gazdaság központi épületébe, amelynek számos helyiségében a falakat állandó kiállításként fényképek borítják: megannyi mozzanat a szántóföldeken és az állatok mellett végzett munkáról. Riportom illusztrálását tervezve kértem egyet a fényképek közül, de az elnök olyan nagy szemet meresztett és olyan aggodalommal nézett rám, mintha valami szörnyű nagy dolgot kértem volna tőle, olyasvalamit, amitől a világ minden kincséért meg nem válna. A tekintete ezit látszott mondani: ez a mi életünk! És éppen kérésem teljesítésének ilyen megtagadása késztetett arra, hogy az üveg alá rakott és bekeretezett fényképeknek ezt a gyűjteményét úgy nézzem, mint valami furcsa múzeum mesés kincseit, amelyek hosszadalmas és szenvedélyes csata egyes mozzanatait örökítik meg. Legalábbis azt hittem, hogy ilyesféle gondolatok és érzések lappan. ganak az elnök szívében, és azt vártam, hogy a képeken hallatlan történeteket látok majd a kollektíva életéből. A fényképek ugyan .egyáltalán nem ábrázoltak egyetlen drámai pillanatot sem, de gondolataim mégis súlyos megpróbáltatások körül kalandoztak. Elképzeltem valamilyen nagy akciót, amikor a tagok vakmerőén szem- beszálltak a megáradt folyóval, a természet fékevesztett erőivel. Fel
