Békés Megyei Népújság, 1961. augusztus (16. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-20 / 196. szám
Koren Pista frissen ugrott ki az ágyból húsvét reggelén, mikor hajnali négy órakor megszólalt az ébresztőóra csengője. Most nem érezte olyan elviselhetetlennek ezt a csengetést, mint máskor, pedig most korábban szólt. Igen, mert Pista falura készül családostul, hogy szüleinél töltsék a húsvéti ünnepeket. Pityu is, Palika is követik apjukat, sőt Mártika sem marad le, aki leginkább szokott lustálkodni reggelenként. Hogyne, hiszen napok óta csak a hazautazásról, lo- csolkodásról és pirostojásról beszélgetnek a gyerekek. Elaludni sem akartak az este, nehogy lekéssék a vonatot. Csak anyuka mutat kevés hajlandóságot a kelésre, pedig nélküle megáll a tudomány, öltöztetni kell a gyerekeket, csomagolni kell, mert fél hatkor indul a vonat, s anyuka nyugodtan fordul még a másik oldalára. — Taaalpra! — kiáltja Irén fülébe Pista az ébresztőt, amit az nem vesz jónéven, mert tizenkettő volt*üz éjszaka, mikor lefeküdt, Pista pedig már kilenckor úgy fújta a kását, hogy elég volt hallgatni. Most aztán könnyen legény• kedik! — De jó őrmester lett volna belőled! — méltatlankodik Irén, s közben olyan nyugodtan nyújtózkodik, hogy Pistának még arra sem derül fel szigorú redőkbe gyűrődöt arca, mikor Irén félreérthetetlenül megcsókoltatni akarja magát. Mintha észre sem venné a szándékot, türelmetlenül sürgetni kezdi feleségét. — Siessünk! Csomagolni is kell, meg aztán a gyerekek öltöztetésénél is segíthetsz, ha kész leszel a csomagolással. Irén erre újra lefekszik, a fejére húzza az egyik párnát úgy, hogy titokban kiles alóla, s mikor már Pista nagyon dühös, kitör belőle az egészséges nevetés. S afeletti örömében, hogy győzött az ura felett, még a kispárnát is Pista fejéhez hajítja. — Ahogy azt egy férfi elképzeli! Hajnali négykor csomagolni! Becsomagoltam én drágám még az éjszaka, te már rég aludtál! S a gyerekek ruhája is el van készítve, csak rájuk kell adni! Közben Irén álmossága is elmúlt, s fürgén kezd hozzá a tennivalókhoz. Pista lefőzötten dör- mögi: — Nem tudtam... — S még magában hozzáteszi azt is: — Nyavalyás! Pista is készségeskedett szokat— Nem tudsz vigyázni, te szamár? Palika erre úgy segített magán, hogy kihúzta mind a két lábát a nadrágból, és anyukához futott, aki most nem küldte vissza a hároméves legénykét apukájához, noha a pedagógia azt követelte volna, hanem ráadta a gyerekre ő a nadrágot. Pista kénytelen volt elmosolyodni, ami a kényszerű kapituláció jelének tűnt. Mikor készen voltak, Irén hosszan nézte magát a tükörben, pedig valójában nem is magát nézte, hanem Pistát, aki már sietett volna, pedig még egy teljes óra múlva indul a vonat, s az állomástól mindSimai Mihály Négy órakor Ma is négy órakor ment el apám, elment az idegenné vált homályban. A csillagok szürkületében lépkedett, Kelet lassú bimbózásával szembenézve. Harmatot harangozó fűben, akácok, illatok, csodák alatt kanyarodott az útra. Zsebében félkiló szög énekelt zömök plajbásszal összebújva. lan módon, de semmi sem sikerült most neki. Palikát öltöztetné, a nadrágot adná rá a gyerekre, de az egy nadrágszárba dugja egyszerre mind a két lábát. Ám így nem ment a dolog, s Pista türelmetlenül szól rá a gyerekre: kedvesebb talán, mint Lali, mert sohasem volt olyan makacs, konok. Istenem, hogy elszállt az idő! Bizony elszállt. Lali úgy rohant az állomás felé, mintha puskából lőtték volna ki. — Végre, te álomszuszék! Majdnem elindultunk nélküled! Czedő Sándor meglobogtatja ^ kezében a jegyeket s int Lalinak, ne a kalauzhoz menjen, a jegyeket már megváltották. Szedő ugyanott dolgozik, ahol Lali, a Bruszt harisnyagyárban. Még iskoláskorukból ismerik egymást A többi fiút, Nótást, Túrái Zolit a kis termetű Varga Tibit a Munkásotthonból ismeri. Ezt a két nevető lányt is mintha az otthonban látta volna valamikor, villan az eszébe, amikor bemutatják őket egymásnak. — Ez itt Lali, talán láttátok már az otthonban. Ott is mindig az utolsó — fordul a lányok felé Szedő Sanyi. — De nem csoda, mert egészen ellustul a gyárban. Dézsi, az üzemvezetőnk egyszer meg is kérdezte tőle: Maga talán pihenni jött ide, hogy nem akarja bepiszkítani a kezét? — Ne marháskodj már megint — próbál védekezni Lali. Felugrálnak a villamosra. A peronon állnak meg, sarokba állítják hátizsákjaikat, s a pakkcsomót körülállva Sanyi folytatja: — Szóval nem hasból beszélek, ég és föld a tanúm, hogy Lali egy született úr. Meglátjátok mire fogja még vinni. — Jó, ha akarjátok máris csinálhatjátok az új születési bizonyítványomat — megy bele a játékba Lali. — Jegyezd Tibsi, mondom az adatokat: Űj mamám Szedő Sándomé, született Szed- heő Andrea, születési hely a 67- es peronja. Idő, nézd meg Tibsi az orrát, mármint a „Szedheőét”. Elég nagy, mi? — Már megint személyeskedtek! — érzékenykedik Sanyi. — De félre a viccel, én komolyan beszélek. — Mindig mosolygós arca komollyá válik, sose tudják a fiúk, mikor viccel és mikor komoly. Ezúttal is figyelik. Sanyi a lányok felé fordul. — Mi a véleményetek arról az emberről, aki cserbenhagyja a barátait? — Lesújtó — felelik egyszerre a lányok. I ali érdeklődve figyel, vajon mi a fenét akar már megint Sándor, aki így folytatja: — Helyes. Az ember ne csak a maga érdekeit nézze, mert akkor önzővé, kapzsivá válik. Nos, Lali a legjobb úton halad errefelé. — Én? Te bolondgombát reggeliztél kakaó helyett? — háborodik fel Lali, de Sándor nem zavartatja magát. — A múltkor Dézsi ukázt adott a padló felolajozására. Persze az inasoknak. Vagyunk vagy hatan. Senkinek sem tetszett a piszkos munka, dehát a segédek mégsem csinálhatták meg. Mikor hozzá- kezdtünk, Lali eltűnt. Kerestük a WC-ben, az orsózóban, még az öltözőszekrényekben is — nincs sehol. Jön Dézsi: — Hát a Bíró? — kérdi hunyorogva. — Most ment ki, talán vécére — vágtam rá. össze öl percnyi távolságra lakvak. — őrmester úr! Alázatosan jelentem, kész vagyok! Szép vagyok?! S Pista, a nyavalyás, egy kurta igennel válaszolt csupán, ezért azNegyedóra múlva ismét jött Dézsi és még akkor sem látta a Lalit sehol. — De sokat sz: ___ik az a csib ész! No, majd én kirángatom onnan — szólt és ment. De a WC- nél csak a kiáradó bűzbe ütközr hetett, nem Lalink pattanásos képébe. Pedig, ha akkor találkozik vele, talán letörölt volna onnan néhány persenést. — össze is törtem volna rajta a szemüveget! — így Lali. — Mégis jobbnak láttad, hogy ne bújj elő rejtekhelyedről. Tudniillik az anyagraktárban hevert, amíg mi a padlót olajoztuk. Nélküle félórával tovább tartott a pucolás. Ránk hagyta a mocskos munkát. Csak a blokkolásnál találkoztunk és akkor megint jött Dézsi. — Hol volt maga, Bíró? — Dolgom volt, azt csináltam. — A dolga az lett volna, amit kiadtam maguknak, az olajozás. Vegye tudomásul, mivel nem ez az első eset, le fogok vonatni a fizetéséből... — Abból ugyan nem! — for- tyan fel Lali. — Én kötőinasnak jöttem ide, nem padlómosónak! — Még szemtelenkedik? Urat játszik? — vörösödött el az üzemvezető. Majd megmutatom én magának ... ! Hétfőn jelentkezik az igazgatónál! Megértette? Az apját is küldje be! — Beteg az apám. De én ott leszek ... — válaszolt Lali. — Na, és mi történt hétfőn? — érdeklődnek mohón a lányok. Választ már nem kaptak, mert a Körút következett. (Folytatjuk) tán az asszony kedve fordult esősre. Csak a gyerekek csiviteltek zavartalanul, mint a tavasz énekesmadarai. » Mikor kiértek az állomáshoz, még volt bőségesen hely a vonaton, egészen üres kupét találtak. — Kényelmesen utazunk! — gondolta magában Pista, de beszélgetésbe nem elegyedett az asszonnyal. Csak úgy közvetve tárgyaltak egymással a gyerekeken keresztül. Azok ugyanis nem vették tudomásul a hadiállapotot anyuka és apulca között, így akaratlanul is az összekötők szerepét töltötték be. Mikor bejött a pesti gyors, megrohanták a kocsikat. Pistáékhoz egy fiú és egy leány telepedett le először. Nem is volt semmi baj, még maradt is egy üres hely. Ám jött egy másik szerelmespár is. — Van még itt ülőhely, kérem? — hangzik a kérdés. — Igen! Egy hely még van... — válaszol Irén nem kimondottan ridegen, de nem is túlságosan marasztalón, megnyomva az egy szót. Mert ők ketten vannak, s így már szorosan lesznek a kupéban, s a gyerekek majd ide-oda járkálva zavarják az útitársakat. Ezt nem szerette Irén, s nem szeretett örökké rászólni sem ilyen helyen a gyerekekre. — Ú nem tesz semmit, asszonyom! Elférünk mi egy helyen is! — válaszolt a kettes számú boldog férj-jelöltféle. így aztán az történt, hogy Rudi ölébe vette Gizikét. Elfértek tehát valóban. S mikor az egyik gyerek az ablakhoz állt, követte a többi is, így lett volna hely bőven Giziké és Rudi számára, de nem vették igénybe, inkább vállalták a „terhesebb” megoldást. Irén és Pista elfordultak a gyerekek felé, mintha azokra lenne nagy Mondjuk, valójában azonban nem akarták látni azokat a „gyerekeket’. Eszükbe jutott a tíz évvel ezelőtti húsvét, mikor ők utaztak először a falura — együtt. — Akkor még nem egy kurta igennel válaszolt volna a nyavalyás! — méltatlankodott magában Irén. S érezte, hogy most egészen komolyan haragszik férjére. Hiába! Vannak nagy csapások, melyek elviselhetők, s vannak — úgy látszik! — semmiségek, melyek elviselhetetlenek. — Mi a fenének alakoskodik? I Miért nem mondja meg nyíltan, Ihogy nincs kedve hazajönni... — dörmögött magában hangtalanul I Pista. S mert érezte, hogy nincs | igaza, egészen bosszús lett bele. Koren feszesen ült az asszony- jnyal szemben, s kerülte, hogy te- ikintetük találkozzék. Arra gon- jdolt, milyen jó is ennek az asz- jszoTi{/naic mellette. Nem úgy, mint \a.z 6 édesanyjának! Az bizony tanán sohasem utazott még párná- {son. — De mégis! — villant át agyán. Amikor apám kitüntetést kapott, mint kiváló állattenyésztő, s a csoport küldte fel Pestre, ahol a kitüntetést kapták. Akkor utazott anyám is párnáson... Ezen aztán elmosolyodott, s akaratlanul Irénre nézett, mintha mindazt, amit csak gondolt, el is mondta volna valóban az asszonynak. Irén visszamosolygott, de Pista még tartotta a haragot, megint elfordította a fejét, s valamit a gyerekeknek mondott, akik az ablaknál álltak. Tekintete ezután a helyszűkiben szenvedő fiatal páron állapodott meg, s szemügyre vette őket. Igen felmelegedtek már az új helyen, mert igen-igen csintalankodtak. Volt most már helyük elég, hiszen a gyerekek rég az ablak mellett álltak, ahhoz azonban kevésnek bizonyult, hogy a fiatalember elmulasztott éjszakai nyugodalmát keresse meg rajta, így aztán feje egyszer csak túlcsúszott a leány ölén, bele Pista ölébe. Az ideges mozdulat, melyet Pista tett, világosan értésére hozta az önkényes lakásfoglalónak a megfellebbezhetetlen felmondást, mert azonnal felugrott fektéből, s ettől kezdve úgy aludt, hogy a leány háta mögé dugta a fejét, annak lapockáira támasztva azt. A másik pár csendesen turbé- költ egymás fülébe. Egymásnak hajoltak, mint két szomorúfűz a vízparton, lehajtott fejük s összeboruló hajuk is azt mintázta. De azért nem voltak szomorúak. Titkos kézszorítások, s az arcuk bőrének selymes találkozása jelezték a készülő nász közeledtét. — De szépek vagytok... — szaladt ki majdnem hangosan Pista száján a megállapítás, s gondolatban a tíz évvel azelőtti húsvét reggel emlék-fénynyalábján eljutott oda, ahol a boldogságvonatokra szóló jegyeket osztogatják: — a szerelmesek országába. De ni csak! Mi van itt?! Csak úgy tépi egymást az előbb még oly szende szerelmespár! — Te bolond! — hangzik a bántó szó bántó él nélkül. Mindketten odanéztek erre. Irén is, Pista is. S mindketten látták, hogy a fiú keze tilos helyekre tévedt. Ezen aztán mindketten elmosolyodtak, de most már végképpen felengedve... — Jani! Adok én neked! — fenyegetőzik a kislány. — Mikor? — buggyan ki Jani száján a kérdés. Ám ennek a kérdésnek valami éle lehetett, mert a kislány igen elpirult. Igen elpirult és adós maradt a válasszal. S kezdődött helyette a karok szerelmes csatája. Jani lett a győztes, lefogta a kislány karjait, s győzelmét egy cup- panó puszival koronázta — nagyon is hangosan. Pista és Irén elfordultak, mert másként hangos nevetésbe törtek volna ki. A hajnali keleti aranyderengés kacagó sugaras reggellé teljesedett, mióta a vonaton ülnek. S e sugaras reggelben feloldódtak, s lassan minden csinált önigazság nevetséges semmiséggé zsugorodott. A tekintetük végleg megállapodott egymáson. Ldssan a kezük is összeért, hogy összefo- gódzva előbb egymásba simuljon, majd egy elválaszthatatlan meleg és szelíd duplaököllé csontosodjék, melyen a felkelő tavaszi nap játszi sugára fogót játszik az árnyékkal, melyet a rohanó sürgönypóznák vetnek olykor egy-egy pillanatra... Fiiadéi fi Mihály
