Békés Megyei Népújság, 1961. július (16. évfolyam, 154-178. szám)
1961-07-16 / 166. szám
lan tágra megállapította, hogy gáz mérge zés történt. Az asszony szinte élettelenül feküdt a padlón. Csak az orvos hallotta, hogy belül, a bordák mögött még dobog a szív. — Vért, oxigént — pattogott a hangja. Ö, a mentőorvos sokszor állt már ilyen csata előtt. Ki lesz a győztes? Hányszor kezdődött már ilyen idegfeszítő mérkőzés! Csendes, nyugodt ember az orvos. Merész, határozott parancsszavakat oszt. Oxigént! Injekciót. Nem katonás pontosság ez — százszor több! Halálos pontosság! Itt csak győzni szabad... Sebesen száguld a mentőkocsd. Felleghi Tamás mentőorvos csatázik. Ujjai az ütőéren pihennek. Számol. Az élet határán lebegő- nek lila-szederjes az arca... De a szív már határozottabban ver... A kis gép ritmusosan dolgozik. A sziréna üvölt. Mit tudja az utca, hogy ebben a rohanásban mi lakozik. Pillanatok. Csata. Oly rövid az idő, hogy a vívópáston egy asszó sem ér véget. Otthon, a szobában Felleghi mama egy mesét mond el... A kórházban eldől a csatazaj nélküli küzdelem. A főorvos elmosol yogja magát. Ez már csalhatatlan jel. Csodálatos szótára van az életnek. Mosoly — élet! És milyen csekélyke is elég a győztesnek. A főorvos kurtán szól: — Visszasegítettétek! Életben marad! Hogy mindez egyszerű? Ha a mentőnaplót lapozgatja; — igen, az keveset mond. Kicsi írás, néhány szó. A hideg betűfor- mák csak azt rögzítik, hogy ilyen utcában, ez és ez — gázmérgezést kapott. Életveszélyes állapotban szállították kórházba. „Csak” egy eset volt. Egy eset? A fehér köpeny mögé nehéz belátni... A diagnózis könnyebben megállapítható, mint az érzések, gondolatok... « Felleghi Tamás most Is robog valahová. Gáz? Tűz? Egy kisiklott vonat? Vagy kisiklott élet? Sokszor csak röpke percre látja ezeket az embereket. Igen, a röpke, majdnem az utolsó percben. Néha a mentőnapló rubrikái közül is ki-kilép egy... Hetek vagy hónapok múltak el? Felleghi doktor nem egész ilyen mértékkel számolja az időt. Keresi egy asszony. Megszokott dolog. Jönnek, és mondják: „Köszönöm doktor úr.” Sokszor hallotta. Mindig nagyon jól esik. Valahogy sokkal jobb, mintha ünnepélyes szavaikat mondanának. Azt nem szereti. Ez a nyugodt, mélyről indult hála, köszönet vagy elismerés... Több. Fizetség is azért, hogy egy csendes, nyugodt rendelőt felcserélt a rio- gó mentőkocsival... Csakhogy ez a mostani asszony más. Nem mosolyog. Miért? Szemében nem csillog életöröm, mint száz, ezer másnak, aki itt szokta felkeresni. Hideg a pillantása. Hideg? Goromba! Nem nyújtja a kezét. Pedig ismerős. Honnan is? Rémlik... Egy gázos lakás. lila arc. Egy eset... A főorvos szavai... „Visszasegítettétek!” ö az, a gázos asszony. — Hogy van? Nem válaszol, kérdez. — Maga Felleghi doktor? — Én vagyok, tessék. — Megismer? , — Hogyne... jöjjön beljebb... — Nem. Jó itt is. Jól nézzem meg doktor. Csak azért jöttem, hogy emlékezzék rám. Azt várta ugye, hogy köszönetét mondok magának? _ 1 — Téved. Átkozni tbicom! Igen. Amíg csak élek! — De, kérem... Az orvos... Nem értem... — Mondja, milyen jogon avatkozott maga az életembe? Kérte valaki, hogy megmentsen? Tudja, mit tett velem? Van fogalma? — De asszonyom... Én orvos vagyok és... — Ne nézzen bolondnak... Nem vagyok őrült... Ha lelkiismeretfürdalást érez, hát az miattam van. Azt szeretném, ha sokszor maga előtt lenne az arcom és ilyenkor mindig megbánja, hogy kiszedett a gázból... Ne legyein nyugta... Ha maga nincs, akkor már minden olyan könnyű lenne... Nagyon rosszat tett, doktor úr... Ne is legyen nyugta miattam! — De kérem... Én nem vagyok ijedős... Nem értem magát! — Persze, hogy nem ért. Nem is érthet. Nem is kell értenie... Riasztó ez az arc. Mélységes, nagy szomorúság. Vagy ez már több? — Minek éljek? — komorodott el még jobban az asszony. Szokásos eset. A könnycsepp is kicsordult már a szeme sarkánál. — Két lányom vám, doktor úr, de egyikről sem tudok. Az egyiket kiesi korában adtam oda valakinek, mert utamban állt. Nem volt apja. A másik négy éve hagyott itt. Kiszökött. Azóta egy levelet sem kapok tőle. Gyűlölnek a gyermekeim. Nagyon egyedül vagyok, doktor úr! Ne higgye azt, hogy panaszkodni akarok. Nem nyomorgok. Látta! Még akadna ember, aki szívesen élne mellettem. Nem kell. Nem kell több szeCsak egy perc volt, amit láttam, mégis a véghetetlen és örök Élet volt... A „Népművelési Autó”-ban ülök és hallgatom a zenét egy tanyai iskolában. Kedvem töredezett cserépedény, alig-alig tart meg valami örömet, elfolyatja, el- tékozolja... S mert okosabbat nem tudok tenni, gondolkodom. Azon gondolkodom, hogy mennyire más most minden, mint amikor én jártam ilyen tanyai iskolába... 20—25 évvel ezelőtt... Most autóban ülök és rádiót hallgatok... Az udvaron néhány kamaszfiú játszik labdával. Moziba jöttek meg könyvtárba... Mert ez a kocsi minden ilyesmivel fel van szerelve. Ügy várják a tanyasiak, mint kedves vendéget. S már nemcsak várják, de el is várják. S tudják, hogy jön, és hozza a kultúrát. A könyvet és a mozit... Aztán bolond gondolatok uralkodtak el rajtam. De mert nincs okosabb teendőm pillanatnyilag, hagyom, hadd játsszanak rablót és pandúrt a bolond és bölcs gondolatok, mint ahogy mi játszottunk ugyanilyen iskolában valamikor... S a gondolatok kezdik kergetni egymást... — Oda a romantika! Ma már nincs min csodálkozni! Hol van már a mai gyerek?! Talán többet tud születésekor, mint egykor a felnőtt... — Igen! Minden a technika... — Ajaj! Oda van itt a romantika örökre... Nem csodálkozik itt már senki semmin... retJő. Szerettem volna csendben meghalni. Azt hiszi, nekem nem voltak álmaim? Szerettem volna nagymama lenni. Eltemettem a múltamat. Elfelejtettem. De ők nem. Igazuk van? Talán igen? Azt hiszem! — Van még kiút, higgye el... — Ne vigasztaljon, elegem van ebből. Most megtudott mindent. Jusson eszébe, ha rossz álmai lesznek... Ne legyen annyira jó, doktor úr! Elment, szinte elsurrant. Nem köszönt, nem is biccentett, csak eltűnt, mintha elnyelte volna a föld. Felleghi doktor sokszor gondolt erre a furcsa asszonyra. Sokszor tanúja volt már tragédiáknak. Ez mégis nagyon különös, nagyon kínzó volt. Néha még benne is felrémlett ez a félig őrült kérdés: Milyen jogon? De hiszen ő tudja a jogát. A kötelességét. Igen. A kötelesség. Ám jönnek, jönnek új esetek, új arcok, új harcok. Hálásak, reszketők. Az életíz, az életvágy sokmindent feledtet. A robogó, fehér kocsiban mindig ezek az arcok jönnek elébe. Soha nem jut eszébe, még véletlenül sem, hogy nem kell sietnie... — Ajaj! Oda a szépség is! Addig volt szépség, míg volt romantika... — Lemondjunk hát a megismerésről, hogy megmaradjon a te „romantikád” — mordul fel az egyik sarokból a pandúr, mikor már megelégelte a sok oktalanságot. — Edd meg a megismerésedet! — vetette oda szemtelenül a rablók egyike, s mert látta, hogy a pandúr igen-igen lusta komolyabb támadásra, zavartalanul folytatta bomlasztó munkáját. — Mit tud a mai fiatal? Semmit! Azt, hogy mindaz, ami neki kellemes és jó, mindaz megvan — és kész! S ez természetes számára... — Bizony! Hol itt a küzdelem? Mert mi ugye megküzdöttünk mindenért! — tüzelt egy másik rabló. Ahogy ültem a kocsiban, s álmos tudatomban így kergették egymást a gondolatok, befutott az állomásra a vonat. Az állomás éppen szemben állt az iskolával, úgyhogy a kocsik egész sora állt szemben velem. Csak egy percig állt... S a jött-ment vonat kitárult ablakán igéző színek min- dent-ígérö mosolyával előrendelték az eltűnt ifjúságot... — Hogy vágytam akkor utazni! Látni! És szeretni! — Hogy tudtam akkor utazni! Látni! És szeretni! — Minden lány az én szerelmem volt! Minden mosoly az én mosolyom! A hajnal tőlem leérte kölcsön a varázst! A Titkok benHa vértéien, fakó arcot lát... Támadás! Roham a halál ellen! így morzsolódik a naptár lapja. És azóta sok-sok kilométeren át szirénázott a fehér kocsi. Egy év telt, kettő vagy csak hat hónap. Talán a mentőnapló tudná megmondani. Kit érdekei az, hogy ilyen és ilyen utcában, ez és ez... csak az az asszony... Mert az az asszony valóban jelentkezett még egyszer. Ö lenne az? Ismerős. Szorong. De tekintetélaen élet mosolyog. Mosoly — élet. Nyújtja a kezét. Mit akar itt? Nem olyan, mint volt... Pedig ő az... A gázos asz- szony. — Megismer doktor úr? — Az orvos bólint, mosolyog. — Nem haragszik? Csak azért jöttem... — örülök, hogy látom... Azért jött, mert... — Tudja? Hallotta? — Nem tudom, nem hallottam... Csak látom... Mosolyog az orvos és az asz- szony is. — Visszajött a nagyobbik lányom. Doktor úr! Visszajött, hazajöttek! A férjével együtt. Unokát is hoztak. Kislány. Megbocsátottak. ök is eltemettek mindent, öt év után hazajöttek. Azt mondta a lányom, mégis csak én vagyok az anyja. Ami volt... volt... — Ugye, látja... — Tudom doktor úr... Szidjon össze... Bolond asszony vagyok. Nagyon szégyellem... — Nem kall, nincs értelme már... — Megtesz nekem valamit, dók. tor úr? — Mit segíthetek? — Csak arra kérem, hogy Iá- nyomnak ne mondja meg az igazat. Ha eljön, és megkérdezi, csak azt mondja, hogy leestem a székről... Könyörgöm, csak azt mondja... — Megteszem — határozott Fel. leghi doktor, és mosolygott... Újra robog a fehér mantőkonem vesztek örökre el, s a Látomások bennem nyertek látó szemet a látásra... S minden útnak egyetlen vége volt: az Öröm! Öröm volt a Kezdet és a Vég!... S ahogy így lenge gondolatok langyos vizében elbágyadnék, jön a zsandár, a Valóság. S fölráz. A vonat ablakában egy leány állt. Nem láttam az arcát, szemének csillogását is inkább csak képzeletem szülte olyan szikrázóvá, s mégis tudom, ő volt a legszebb leány a világon... Tudom, hiszen mellette állt egy fiú. vagy talán inkább mögötte... Két kézzel a vállait fogta gyöngéden, és látnivaló volt, hogy valamit a leány fülébe súgott... Én tudom, azt súgta: — Te vagy a legszebb a világon! — Na bolondok! — tápászkodik fel egy másik zsandár is — nincs már romantika?'. Aztán egy másik! — Tudod, hogy mit fog az a fiú még megtenni azért a leányért?! S mert választ nem tudtak vagy nem akartak adni a rablók, foghegyről vetette oda még: — Mindent! Mindent, ami a boldogsághoz kell... — Ügy néznek ki ezek a fiatalok, mint akik nem tudnak dolgozni? — acsarkodóit rá a kételkedőkre egy harmadik. Én csak hallgattam. Hadd vitatkozzanak... S mire a vita lezárult, az Alkony Hajnalt ígért az Éjszakának... FiiadéiJ, Mihály Veres Gy. Zoltán munkás-festő rajza csa... Csak egy perc
