Békés Megyei Népújság, 1961. július (16. évfolyam, 154-178. szám)
1961-07-02 / 154. szám
/ Sass Ervin: Ji hfr ÖftoK «ftárft&Cy P ....... -^:-7r—-- * 3 A z új postás keresi egy kicsit a címzettet, mert az ajánlott levélről, amit kézbesíteni«akar, lefelejtették az ajtószámot. Szerencséjére kevés lakás Van az első emeleten, így aztán hamarosan megtalálja az ajtót, melyen egy apró réztáblácska is csillog, tudatva, hogy Tobak Ferenc elektromérnök garzonlakása az. A postás elégedetten bólint, mintha köszöntené a névtáblát, aztán megnyomja a csengőt, mert átvételt igazoló aláírás is kell az .ajánlott levélhez. A csengő élesen berreg. Feri éppen a rekamién heverészik és Erzsire gondol, amikor felriasztja a berregés. — Megjött! — kiált fel félig hangosan, úgy, ha öröm lobban a szóban. Rohan ajtót nyitni, és ... és nem Erzsi, hanem egy fiatal, kerekarcú postás mosolyog rá, s szem mell áthatóan élvezi a mérnök úr zavarát. — Nem engem tetszett várni, mérnök úr? Es kacsint is, mint aki tudja, hogy miről van,szó. — Ami késik, az nem múlik kérem, mindenesetre egy aláírást kérek, ide ni, ebbe a rovatkába, mert ajánlott levelet hoztam. Feri gyorsan lefirkantja a nevét, átveszi a levelet — anyuska írt1 — az új postás szalutál, és elmegy. Sietye bontja fel a kék borítékot. Rövid levél van benne, egy lap az egész. „Kedves fiam, Feri! Tudatom veled, hogy jól vagyunk. Sok a munka, gondolhatod. Ez a rengeteg eső nagyon hátráltat minket. Dobos Marci, az elnök elvtárs azt mondta a minap, hogy még a családtagok is jöjjenek ki a földre, mert a nyakunkra nő a gaz, de az aratás is. Hát így vagyunk mi, itthon, Ferikém. Reggeltől estig a földeken, de megéri. 35 forint lesz áz egység, ha minden jól megy, meg jól sikerül az aratás is. Drága Ferikém! Tudom én, hogy sok dolgod van, az a gyár se mulatság, mégis arra kérlek, apád is üzeni általam, ha teheted, gyere most szabadságra haza, aztán beállhatnál közénk. Három. éve, emlékszel, akkor is lejöttél, aztan te lettél az első kaszás, Feri! Komjáti Bori azóta is emleget, hogy milyen jó- párja voltál neki, alig győzte a markot utánad. Tudod, van nekünk gépünk, de kiskasszával is be kell állni, mert a sok eső, meg vihar ledöntötte a gabonát. A Bori is vár — üzeni. Vagy talán már belesze- > rettél valami pesti lányba? Hát akkor hozd el őt is, ha rendes, jó- ravaló. Ügy fogadjuk, mintha a mi lányunk volna, aztán meglesz ő szépen egyedül a tiszta szobában. De mit is írok én itt ilyesmiről, tudod te Ferikém, hogy mit kell tenned, nem vagy már kisfiú. Még egyszer írom, hogy várunk nagyon, és ne sajnáld azt a pár napot, ha lejössz hozzánk, haza. Szerető édesanyád.” Feri kényelmesen hátradől a karosszékben, é® megtelik a szíve melegséggel. Régen nem járt otthon (mert igazából az a kis falu maradt neki az otthona, azóta is, hogy pesti ember lett), aztán tényleg arra is kiváncsi már, hogy lássa: mire mentek az Űj Föld-beliek ezen a tavaszon? Bori? ... Nem, az csak gyorekszcrelejn volt, vagy még az sem egyszerűen csak szerettek egymással beszélgetni, mókázni, táncolni a bálban ... De Erzsi, a Kisbaba, az más. Ö az igazi, a Nagy Szerelem. Az életreszóló. Egyetlen. Erzsi, a .műszaki osztály üdvöskéje, ä szőke, babaarcú, formás kis gépírónő, akinek a lelkében is legalább any- nyi nyugodt, szép harmónia muzsikál, mint csinos, filigrán, kis alakján, amikor lép, ahogy hátraveti bozontos, szőke haját, ahogy mosolyog . .. Pontosan ágy, ahogy itt mosolyog a falon, szemben Ferivel, a könyvespolc mellett. — Szeretlek, Kisbaba ... Kisbaba komolyan néz vissza a képről. (Vagy csak Feri látja úgy? De a szemöldökét összevonja, az biztos.) — Elhiszed? Kisbaba bólint. (Nem csalás, nem ámítás: bólint). ... És meg is szólal! Susogva, forrón, lehelete szinte Feri arcára száll. — Tudod, hogy én is? ... Én is, nagyon! Igazán ... (Ez nem lehet hallucináció!) Feri megütközve bámul az ezüstrámás fényképre. (— Kimerült vagy Feri — hallja távolból Dédesi Pista, az üzem. orvos hangját — pihenned kellene. Egy-két hét a jó levegőn, kinn a szabadban, aztán amikor visszajössz, rád sem ismerünk. Miért nem utazol el valahová? — Köny- nyű azt mondani! Éppen most csinálok egy érdekes újítást, meg Kisbabát is itthagyjam? Azt már nem). — Tényleg szeretlek. Még gondolkozol rajta? Tudnod kellene, rossz fiú ... A kép csintalanul nevet. (Ez nem igaz! Nem lehet igaz! Már hallucinálok. Igaza van Dédesi...) Iszonyú dörrenéssel becsapódik az előszobaajtó. Feri felugrik, hirtelen megfordul, és ... — Kisbaba! (Ámul, mint aki nem érti az egészet). — Ferikém! Olyan jó is az a csók. Hát még szeretni milyen jó ... — Hogy jöttél be? Az ajtó. . Erzsi kacag, jókedvűen, csilin gelve kacag. — Nyitva volt, még kilincsre sem csuktad be! Haragszik kicsit a lány — Ki járt itt, te csibész? — A postás. — A postás? — Az, Kisbaba. Anyuskám irt. Megzörren kezében a levélpapír. — Hívnak haza, aratásra. 'Tudod, három éve — akkor is hazamentem — én voltam az első kaszás. Nagy híre volt a határban Tobak Ferinek! Az ám! Erzsi elhúzza a szájacskáját, de csak picit, azt is lopva, hogy Feri észre ne vegye valahogyan. — Híreskedsz!... Különben sem imponál nekem az ilyesmi. Én pesti lány vagyok, na! Feri lehangolódik, mire Erzsi kicsi szivének szeizmográfja azonnal jelzi a veszélyt. Odasimul a fiúhoz, egész hosszan. Aztán már forrón, mint a tűz. A két száj találkozik; a szenvedély ritmusa konokul dobói, egyre erősebben, szi- lajabban. — Kisbaba — suttogja Feri — hát íeljötél? Úgy vártalak... Erzsit lehűtik a forró szavak (akarja, hogy lehűtsék), 1« röppen a hivő karokból, és megint nevet, mindig nevet, mindig nevet! — De nem azért... Mégsem — azért. Csak meglátogatlak, mint a jó barátok szokták: lássam hát, hol élsz, hogyan élsz? Komolyan letelepszik egy fotelbe, lábait cicásan maga alá húzza. — Ért engem, mérnök úr? Feri mit tehetne mást, persze, hogy érti. Megsímogatja Kisbaba haját, aztán odaül mellé, a szőnyegre, és (ó, milyen banális! — de ők nem érzik ezt) a lány ölébe hajtja a fejéi. — — Csicsija, bubuja, alszik a fiúka! — búgja gerlicehangon Erzsi, aztán a hajába túr, kócolja, játszik vele ... — Szóval elmégy aratni. Feri teszi, hogy alszik. — Te mormota! Hova bújsz? Elmégy vagy nem mégy?! Feri horkant, aztán ásít. — De előbb: hamm! bekaplak! Aztán elmegyek. Veled. Mert bekaptalak. — Nagy falat lennék. — De finom. — Fúj, szemtelen vagy! Nem szeretlek, ha így' beszélsz velem. Feri feltápászkodik. Hozza a levelet. — Kisbaba! Nézd, mit irt anyus. Olvassam? Erzsi duzzog. Azt is kell. — Olvasd hát. — De figyelj!... „Talán már beleszerettél valami pesti lányba? Hát akkor hozd el őt is, ha rendes, jóravaló. Ügy fogadjuk, mintha a mi lányunk volna, aztán meglesz ő szépen egyedül a tiszta szobában ....”•— Na mit szólsz hozzá, Kisbaba? — Nem megyek! Kösz, de nem' megyek. — Nem engednek? Ugyan ... — De. Miért ne? Nem a középkorban. élünk!... Én nem me gyek. — Dehát miért? — Miért... miért? Megbolondí. tasz azzal a sok miérttel. Hát, ha akarod tudni, azért nem megyek, mert te sem mégy sehová. Szóval, aratni nem mégy. Síi'fa tinit BALLADA FORMÁJÁBAN, MELYET VILLON KÖLTÖTT MAGÁÉRT ÉS TÁRSAIÉRT, AMÍG AZ AKASZTÁSRA VÁRAKOZTAK Akik utánunk éltek emberek, Ne légyen a ti szívetek kemény; Mert ha éi a szánalom bennetek, Nektek is több istennél a remény. Lám lógunk a bitón, öt-íiat szegény; Testünk, amelyet hizlalnánk dagadtra, Cafatokban és régen megrohadva. Csontunk porlad, és mégis azt szeretnénk, Hogy pusztulásunk ne bírjon kacajra. De kérjétek nekünk az Ür kegyelmét. Ha szólítunk, testvérek, titeket, Ne válaszoljon rá a megvetés. Bár törvény sújtott, annyit higgyetek. Nem mindenkinek jut ám józan ész. Szálljon imátok, szentelt szívverés, Szűz Mária fiához a magasba, Hogy az irgalmat tőlünk meg ne vonja, S hárítsa el a poklok veszedelmét. Holtak vagyunk, hát nincs ok bántalomra, De kérjétek nekünk az Ür kegyelmét. Ádáz eső mosott és öblített, Naptól lettünk szárazuk, feketék. Szarkák, hollók vájják a szemeket, Szemöldököt, szakállt is kiszedték. Soha nyugság és sehol menedék; Uralkodik rajtunk a szél hatalma, Kénye-kedvére zargat erre-arra. Madárcsipéstől testünk már merő lék. Ne lépjetek hát a mi táborunkba, De kérjétek nekünk az Ür kegyelmét. AJÁNLÁS Jézus herceg, tiéd az ég uralma, Ne engedd, hogy a Sátán birodalma Szolgáiként sújtson a csúf fizetség. Ne légyen ember, ki sorsunk gúnyolja, De kérjétek nekünk az Ür kegyelmét. Fordította: £. Kovács Kálmán zsonyi Sanyiék is eljönnek!... Vagy csak ketten, ha .. ha nagyon akarod ... Ferikém! Ketten . . Jó? Feri szomorú, de ő is konok azért. — Hazamegyek. Várnak. Értsd meg! Segíteni akarok nékik ... öregek már :.. Gyere el hozzánk, Feri nem érti. — Hallod anyus levelét... Tudod, milyen szép mifelénk? A falu .. az alkony ... meg a hajnal is... Erzsi a fejét rázza. Konok lány. — Azt megígérem, hogy elmegyek veled. De falura, aratni a tsz-be, azt nem. Csinálunk egy motoros túrát a Mátrába, jó? PoKisbaba, meglátod, milyen jó lesz. — Nem! Nem és nem! — Ez az utolsó szavad? — Ez! És amíg ilyesmin töröd < fejed, ne is hívj engem ide. Ügyspin jövök. i — Nem szeretsz? — De!... Itt Pesten jobban szeretlek, mint ott, lenn ... falun! Brr!. . . Kösz, ez nekem nem kell. —• Akkor nélküled megyek. — Jó utat, mérnök úr!... Majd én is elszórakozom addig valaki... valamivel. És most engedj elmenni, jó? Feri nem tartóztatja. — Menj, Kisbaba. Az aj Jóban még megkérdi a lány: — És .. . mikor utazol? — Holnap este. A Keletiből. Szóval nem jössz? Már a lépcsőn szalad. Csókot sem adott. — Nem! Szedje utánad a markot — más! Szervusz! Az egyik kanyarban megáll. — Valami Maris ... biztos akad! -— Azzal elviharzik. Feri dühös. Becsapja az ajtót, rtanyattdobja ■ magát a rekamién Nézi a falat. A semmit. (Hát ez is olyan, mint a többi? Kisbaba, hát te is, te sem látsz to- 'ább a te kis körödnél? Miért? Az a sok miért! Szeretlek Kisbaba! Olyan rossz lenne neked anyus- káéknál? Tudod te egyáltalán, milyen szép az aratás? ... Csalódjak hát, benned is?! Kisbaba!) Élesen berren a csengő Szinte hasit. Feri ugrik. Az ajtóban ott ■ áll, lesütött zemmel, bűnbánó arccal — Kisbaba. Feri nem tud szólni. Csak nézi, nézi, újra csak nézi. — Elmegyek veled .. . mégis. A fiú ölbekapja a lányt, és úgy viszi befelé. Lobog bennük a boldogság.
