Békés Megyei Népújság, 1961. június (16. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-18 / 142. szám
(aerenday Ferenc: Részlet a szerző „Elárult titok” című kisregényéből re — és megrázta hatalmas fejét, mintha ezzel a mozdulattal akarná kiűzni tépő gondolatait. A mennykőbe — dörmögte — ki a pohárból az utolsó cseppig! És egy hajtásra leöntötte az erős szeszt. Tekintetét rávillantotta nagybátjára és miközben szőrös kezefejével száját törölgette, azt mondta: — Megjöttem, de ez egyelőre titok maradjon! E zerkilencszáznegyvenöt egyik kora őszi hajnalán Kovács Jakab tanyájának konyhájában egy priccsen aludt Turcsá- nyi Elemér. Nagy idők nagy változásai ide, ebbe az istenhátamögötti helyre is betörtek és ha lényegbeli változást nem is hoztak életébe, mégis eldicsekedhetett volna azzal, hogy emelkedett az életszínvonala. Az istállóból felköltözött a konyhába. E két hely között mindössze harminc méter volt a távolság, nem sok, de számára minőségi változást jelentett. Az örökös trágyaszag és a hideg helyett égett zsír, meg paprikáskrumpli szaga bóditotta, a meleg azonban az állandó volt. Kovács gazda ilyenkor a tiszta szobában aludt egyedül, mert az öregasszony — ahogy távollétében a fiú előtt emlegette — őszre mindig beköltözött a faluba. Aludtak. Kovács úgy, ahogy nagy mennyiségű pálinkától szoktak az alkoholisták, a fiú pedig oly öntudatlanul, amint csak egy Mjzpnhárom éves gyerek tud, aki Utóra hajnaltól késő estig kilenc tehén gondját viseli. Tüzel a kemencében, vizet hord a konyhára, ellátja az aprójószágot és még ki tudja mi mindent elvégez a szükség és Kovács gazda szeszélye szerint. Mert vad ember volt ám az öreg. Ha bepálinkázott, nyomában járt egész nap és ha elérhette, rúgta, ütötte szótlanul. Vizenyős szemei pokoli tűzben égtek. Ha meg jókedvre serkentette a pálinka, akkor énekeltette a gyereket, s ha emiatt maradt el a munka. csúnyán megverte. Elemér tompán, fásultan élt. Ahogy gyermeki ésszel fölmérhette, egész nyomorult élete egy rettenetes hosszúnak tűnő istencsa- fpása volt. Emberek közé soha nem járt. Értelmének szikrája egyetlen gondolatot világított meg: irigyelte a szerencséseket, akiknek anyjuk, apjuk, testvéreik vannak, akiket ezek a legkedvesebbek kö- rülrajonganak, testvérük ölel. apjuk, anyjuk csókol, akikre mindenfelől jóakarat árad. örökös bánatára gyógyírt csak a mezőn talált. A békésnek látszó természet ölén embernek érezte magát. Boldogan nézte a nehéz, fekete szántóföldet, s a fölötte remegő forró vagy párás levegőt, hallgatta a tücskök egyhangú fűrészelését, elnézte a merengve legelő bir- kanyájat, a szelíd, bárányfelhős, tiszta kék eget. De micsoda ritka pillanatok voltak ezek! Csak lopva szakíthatott magának időt az ilyen vágyakozásra, mert hajtotta a mérték nélkül rászabott robot. Este pedig, amikor végre ágyba került, minden átmenet nélkül, öntudatlan bódultságban, álom nélkül aludt, hogy aztán hajnalok hajnalán Kovács gazda átkozódására, ütlegeire ébredjen. * D öngetik az ajtót... Nem ébredt fel mindjárt, nem bírt erőt venni fáradtságán. Kovács botorkált ki a szobából, s azon mód, mezítláb az ajtóhoz ment. Rekedten kiszólt és meglepett kiáltást hallatott. Magában motyogva akasztotta ki a külső ajtó vaskampóját és beengedett valakit. Gondosan bezárta maga mögött megint az ajtót. Tőle telhető fürgeséggel betessékelte az idegent a tiszta szobába. A szobaajtó résnyire nyitva maradt, kihallatszott a pohárcsengés meg Kovács bugyborékoló csodálkozása. Elemér ekkor már tisztán felfogta, mi történt és a meglepető szokatlan jelenség kiverte az álmot szeméből. Felült a priccsre és a sötétbe meredve hallgatózott. Ezalatt odabent a gazda és a hajnali vendég összeölelkézett. Kovács töltött és várta, hogy a jövevény szólaljon meg, mert jómaga egy kukkot sem tudott volna kinyögni, annyira meglepte unokaöccsének váratlan látogatása. Amaz meg előbb körülvillantotta égő tekintetét a szobában, mint aki keres valamit, s a gyenge, pislákoló lámpafénybe nézve vigyorgott széles szájával. Kaján mosolya le sem olvadt képéről, amikor megkérdezte: — Nincs itt senki? Az öreg Kovács meghatottan gyűrködte magába az italt, majd öntött többször egymás után. Ölomnehéz csendben végre megkockáztatott egy kérdést: — Honnan? A csendőr felvillantotta széles vigyorát és nagybátyja arcába vágta: — A másvilágrul, mondtam már, hogy erről ne kérdezzen! Több szó nem is esett köztük jó ideig, csak ittak. Pokoli izgalmukat alkoholba fojtották. Az öreg még mindig meglepetten, gondolatok nélkül, bambán bámulta unoka.öccsét, mint aki csodát lát és mert értelmes kérdés úgysem szakadt volna ki belőle — hallgatott, mint a csuka. A csendőr érezte, hogy örökké kisértő szorongása kezd alábbhagyni, egyszerre beszédesebb lett. — Nem mehetek haza, legalábbis egyelőre nem. A kommunisták kinyírnának. Itt maradok magáKovács rábólintott, aztán recsegő hangon kimondta: — Csak az a kölyök, a cseléd. Az idegen erre még szélesebben vigyorgott, hatalmas tenyerével átfogta a vizespoharat, •amibe Kovács nagyhirtelen a pálinkát öntötte. Felemelte és hosszan maga elé tartva nézte egy darabig, s közben a messzi múltba gondolt, a visszahozhatatlanba. A múlandóságnak ez a pillanata szorongó érzéssel töltötte meg szívét. Ha szavakba öntötte volna keservét, ilyenfajta beszédet csalt volna ajkára: Inni, mindig inni kell. Fel a pohárral, mert ez az élet egyetlen igazsága! Mindaz, ami volt, vissza- hozhatatlan. A dögletes világ hihetetlen fordulata becsukta előtte szépen alakuló jövője kapuit. A háború elveszett. S ő tulajdonképpen egy cél nélküli élőhalott. Ezt az utolsó szót felkapta gondolatban és kaján vigyora most szélesebbre terült széjjel, mint az előbb. Ravasznak, ügyesnek képzelte magát azért a gondolatért, hogy ott azon a müncheni bombázáson igazolványt cserélt egyik halott csendőrtársával, akit szétszakított a bomba. Inni, inni kell — gondolta újnál, azért megdolgozok, amit megeszek. Többre meg úgy sincs szükségem egyelőre — fejezte be nyomatékkai és kérdően az öregre nézett. — Kovács agya tompultságával nem is fogta fel a mondottak lényegét, csak tovább bámult. / idöközben világosodni kezdett és a szoba egyetlen ablakának függönyén át már ki lehetett venni a tárgyak alakját, látni lehetett a távolba hajló szürke eget. A tanya végéhez hosszú csíkban zöld vetés futott, üdesé- gében elütött a táj szomorú csupaszságától. A csendőr hátradőlt székén és elnézte az ismerős képet, amit oly régen látott, ami egykor egészen szívéhez nőtt. Alig pár hónapos csendőr volt, amikor nagybátyjánál töltött néhány napot. Itt ismerkedett meg feleségével. Lassan evezett vissza gondolatban. Mostanában egyre gyakrabban vette észre magán, hogy szívesen elidőz a múltban... A testén feszülő egyenruha, a szerelmes menyasszony figyelmes gyöngédsége. A tervezgetések, aminek csaknem minden részlete beteljesült. De az átkozott háború, mint valami ördögszekér, elragadott mindent: a fényes jövőt, a kecsegtető, kényelmes életet, az előléptetéseket... Itt elakadt, mert a keserűség, a tehetetlenség kínja belémart megint. Visszafordult az ablaktól és pohara után nyúlt. Fenékig itta. Az öreg is ocsúdni kezdett, végre érteni vélte a váratlan fordulatot. Unokaöccsének mivolta, számára értelmetlen félszavai sejtetni engedték vele, hogy ebben valami nagy veszély lappang, s igazán csak akkor ijedt meg, amikor a férfi olyan kérdéseket tett fel, amit már nem lehetett félreérteni. — Vannak itt oroszok, meg rendőrök? Az öreg csak fejét ingatta és egyre jobban megijedt. Nem mert rokonára nézni, csak vedelte a szeszt, azt hitte, ebben megtalálja a megoldást. Erőt vett magán és megkockáztatott égy kérdést, amely már akkor születőben volt benne, amikor unokaöccse kijelentette, hogy nála marad. — Aztán miért nem mehetnél haza, kedves öcsém? int a nem várt ökölcsapás után, a csendőr gondolataiban szünet támadt. Lelkében valami megszakadt, nem találta helyét. Az első pillanatban szinte gyermekien zavart maradt, a némaság lakatot tett szájára, s csak nézett, nézett... Kétségbeesetten felállt. Zsebéből cigarettát halászott elő. Ügyetlenül meggyújtotta és csak három-négy szippantás után ült vissza helyére. Amikor cigarettája félig már hamuvá vált, végre egész testével az öreg felé fordult. A szavak sziszegve törtek ki belőle, pálinkabűzösen, s a dühtől átforrósulva, mintha parazsat hányt volna. — Én a különleges osztályon dolgoztam! Politikát csináltam, érti, maga vén bakter? Negyvennégyben egy budai cukrászdában lelőttünk egy kommunistát. Nos, hát ezért nem ajánlatos nekem nyíltan mozogni. Meg is sebesültem, az a briganti belémlőtt. Kis szünetet tartott, mintha erőt gyűjtene, aztán folytatta. — Parancsot kaptam. Becsülettel teljesítettem. Ennyi az egész. Csak a dolognak van egy hátulütője: Ami akkor jó volt, az most rossz! * Elemér mikor rájött, hogy elaludni úgysem tud, magára kapkodta szegényes gúnyáját és hozzálátott a konyhaasztalon felrakott sütőtök darabolásához. Ez volt az egésznapi fő eledele. Szerette, mert sárga, lekvárszerű húsa sokszor olyan édes volt, mint a méz. Halkan dolgozott, hogy a bentieket ne zavarja, s hogy közben figyelhessen. A szavakat tisztán hallotta, csaknem mindegyiket értette. Minden székreccsenésre, pohárkoccanásra összerezzent, de figyelme egy pillanatra sem lankadt. Megnyugodva vette tudomásul, hogy a jövőben nem egyedül dolgozik, hiszen itt lesz ez az érdes hangú rokonféle, aki nagy titokban itt marad. Amikor pedig meghallotta az utolsó szavakat torkában dobogó szívvel lesett befelé. Micsoda vakmerő ember lehet az, aki egy másikat meg mer ölni? Azt nem értette, hogy ..akkor" niért volt jó és most miért „rossz”, de magában egyre jobban kezdte tisztelni az idegent. H omályosan megsejtette ebben az emberben azt a rettenetes erőt, amit valami- lek vagy valakinek a gyűlölete ad. Verejtékben fürdőit, s keze olyan eszeveszetten vágta a tököt, akár egy gép, aminek sebességét szabályozó karja eltört. Érzései és gondolatai zavarba hozták, s hogy azt leplezze, egyre hangosabban tevékenykedett. Csapkodta a nehéz darabokat, s vagdalta késével, majdhogy az asztalt is kettévágta. Viselkedése végtére is olyan lett, hogy az öreg Kovács kikiáltott hozzá: — Te átkozott kenyérpusztító! Menj a jószághoz! Odakünn könnyű köd szitált. A nyirkos hideg mindjárt kabátja alá bújt, áthűtötte ingét és nedvesen megtapintotta átforrósult bőrét. ' ■ A falu felől vagy talán valamelyik közeli tanyáról kakasok ku- koritását hozta a hirtelen kerekedő szél, mely arcába vágott egy egész csomó nyirkos, nyúlós ködöt. Titokzatos hajnal volt, olyan, amilyet nem igen felejt el az ember. * A magány és az elhagyatottság érzése oly smire késztette a csendőrt, amire más körülmények között egyáltalán nem lett volna képes: összebarátkozott Elemérrel. Együtt dolgoztak, mint ahogy azt a fiú azon az őszi hajnalon remélte. Ez a széles vállú, zömök férfi iszonyatos erőről tett tanú- bizonyságot, ezért a gyermek szemében szinte mesebeli hőssé nőtt. Játszi könnyedséggel vitte a szénával megrakott kast, könnyedén hajtotta a zörgő, minden eresztékében lötyögő szecskavágót. A gémeskút hatalmas favedrét tele vízzel egyetlen rántással felkapta. Látszólag minden a legnagyobb rendben folyt, s a baj akkor buggyant elő, amikor a fiú kíváncsiságának engedve, feltette azokat a kérdéseket, amit a csendőr már régen várt, de eddig sikerült különböző trükkökkel elodáznia. K ukoricát kapáltak. Elemér nagy igyekezettel haladt a csendőrrel egyvonalban, hogy hallhassa amit az mesél. Szomjas lelke beitta a szavakat. A sötétbarna földből az éles kapák nyomán dőltek a gyomok. — Hja, Németország a legfejlettebb a világon. Ott nem ismerik a kukoricakapálást, ezt is gép csinálja. Nekem ott nagyon jó volt, biztonságos, nyugodt életem, s én marha, mégis hazajöttem. Bedugtam a fejem a hurokba, mint a vágóborjú, s csak azt várom, mikor ránt rajta egyet valamelyik jóakaróm. Olyan gyűlölettel és vak dühvei beszélt, hogy egészen beleve- resedett. De ez' most nem vette észre. Egyetlen erélyes kapavágással rést nyitott érzései és indulatai árjának, s hagyta, hogy zúduljon ki száján ez a sok rondító ostobaság, ami közéjük ülepedett, mint az emberi ürülék. — Te még ezt nem érted, de tudd meg, hogy a magamfajta erre a háborúra tett fel mindent. Es ki tudja, milyen aljas árulás folytán, az egész elveszett. De azért nem minden, még élünk jó néhányan és amíg ez így van, addig majdcsak átvészeljük ezt a rothadt időszakot és... és... jövünk mi!... El mér érezte, hogy a gyűlölet ieges göröngyei rázúdulnak és hogy mindenfelől a jószagú széllel is ennek a nagy, erős fenevadnak feneketlen undora támad rá, elnyeli, s minden ízében megszer- k'tteti, őt. Nem mert közbevágni, pedig minden gondolata felett a kíváncsiság áskálódott legjobban. (Folytatjuk)
