Békés Megyei Népújság, 1961. június (16. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-04 / 130. szám

Kém volt olyan ember, akt ne szeretettel nézett volna Péterre és Zordra, amikor együtt sétáltak a városkában. Zora gyönyörű lány volt. Alakja a kelleténél kissé karcsúbb, de arca mosolygós, haja világosbarna, s a pompás, mé- lyenülő szeme akárcsak maga a fekete éj. Az em­ber levegő után kapkodott, ha belepillantott. A szép szál, szöghajú Péterrel együtt már min­denki egymásnak ítélte őket. Péter, a Horál nagy­szálló csaposa, az öreg Burzicska anyó unokája volt, s gyakran járt hozzá haza a városból. Se­gített neki a bevásárlásnál az üzletben, s haza­vitte az élelmet. Az anyóka mindenkinek eldicse­kedett, hogy az unokája vele, a gyenge öregasz- szonnyal mennyire törődik. Zora pedig annak a dombnak az aljában csillogó üzletben volt eláru­sító, amelynek a tetején állt Burzicska anyó há­zikója. — Egyszer itt élünk majd együtt — mutatott Péter a pici házra —, így akarja a nagyanya. Kedvel téged... Azok a liliomok díszítik a meny­asszonyi koszorúdat — fordult az anyó kiskertje felé, ahol nagy csapatban pompáztak a szép lilio­mok. Zora forró tekintettel válaszolt. És így teltek a napok. Az anyóka és Zora örül­lek Péter látogatásának, Péter örült Zordnak. A városka végén, majdnem az erdő szélén la­kott Burzicska anyó. Itt maradt el a kőkockákkal kirakott járda, s itt hagyta el az országút a vá­rost. Burzicska házikóján túl állt a kerek tábla, mely a városka nevét hirdette: Mudrová. S noha a házikó külsőleg semmiben sem különbözött a többi háztól, az alapos megfigyelő nagy különb­séget vehetett észre. Amikor a városra leszállt az este, a családok az asztalhoz ültek, s ragyogtak a fények, a házacska mindig sötétben maradt. Ab­lakain át soha sem villant fénysugár az útra, ak­kor sem,, amikor estefelé vagy éjjel a járókelők a. házikó táján baktattak. Burzicska anyának ugyanis nem volt szüksége arra, amire a többi lakosnak: — villanyra. Las­sacskán halaványult a szemevilága, míg, ki nem aludt. Hosszú éveken át az örökös sötétségben megtanult biztosan jönni-menni a szobában. Csendben élt itt, egyedül, elhagyatottan, elfeled- len, mint a falu mögött szomorkodó szent régi, gondozatlan szobra. Gyakran tapogatót el az üz­letbe, kisebb bevásárlásokra, s ahogy jött, úgy is ment: senkinek sem ártott. Befont ezüstös hajá­val a fején, törékeny, véznácska alakja oly gyen­ge volt, hogy tán a szellő is elfújta volna. Sok­szor Zora segített neki, vitte a csöpp kosárkáját. Egyszer az.anyóka hiába kereste a bevásárlás­hoz az aprópénzt. Elfelejtkezett valahogy, elköl­tötte. A félretett pénzéhez kellett nyúlnia. Nagy önmegtagadással nyitotta ki a szekrényt, kivette a régi kalendáriumot, s a lapjai közül kiemelt egy bankói. Tapogatva megsimogatta, megtapin­totta a többi százast. A kivett százast körülmé­nyes figyelmességgel haj­togatta össze, eltette a kopot: szoknyája zsebé­be, s elindult a boltba. Ez a bevásárlás is olyan volt, mint a többi. Ke­nyér, só, tea — igazán a legszükségesebb. — Olyan sokat költöttem, Zorácska, hogy szá- ' zassal kell fizetnem — mondotta az anyóka, és odaadta Zordnak a papírpénzt. Zora a pultra hajolt, a keze hirtelen megreme­gett. A pulton ropogós, hosszúkás fehér papírda­rab feküdt, olyan méretű, mint egy százas. — És anyóka... ki... — akadt meg Zora hangja. — Tessék, kedvesem? — Honnan van a százas? A nyugdíjból? — Igen, lelkem. Elrakosgatom. Péter teszi el a naptárba, a szekrénybe. Jó fiú. Aztán időnként a takarékba viszi. Azt mondja, hogy senkinek se szóljak, és ne is mutassam, mert az emberek rosszak... De neked lehet, hiszen az enyém vagy... Zora megtörtén felelte; — Hagyja csak a százast anyóka. Kifizeti hol­nap, ha megkapja a nyugdíját. Kár a százast fel­váltani. — S visszaadta a pénzt az anyának. Az anyóka figyelmesen teszi el a zsebébe, és indul kifelé. Zora viszi a kosarat. Es hirtelen megérti, hogy az, amit Péterrel együtt álmodott, összeomlott. Egyet azonban még nehezen fog fel. S ha igaz, amit sejt, akkor Péterrel soha nem fog itt élni. — Elteszem a százast — ajánlkozott, amikor a szobába léptek. — Tedd csak el, drágám, legalább nem kell ke­resgetnem. Jól sejtette. A szekrényben volt a régi naptár, teli üres papírdarabokkal, és a régi betétkönyv­vel, melybe még húsz korona sem volt beírva... — Rakd el jól, Zorácska, drága, évek óta gyűj­töm, hogy legyen néhány garasom, ha megbeteg­szem. Ki is vizsgálna meg ingyen? — Már megvan, anyóka — suttogta Zora, és ki­futott. A könnyektől alig talált ki az útra. A vak emberek csodálatos érzékkel vannak megáldva. Az anyóka mindjárt észrevett valamit. — Történi valami, Zorácska? — Semmi, anyóka, legyen egészen nyugodt — válaszolta Zora halkan a könnyein át, már a kert­ből. — Minden úgy van, ahogy lennie kell... Burzicska anyó sohasem tudta meg, hogy uno­kája, Péter mit tett a pénzével. Amilyen csend­ben, háborítatlanul élt, olyan csendben, észrevét­lenül távozott el. A harmadik napot sem érte el, hogy a százassal vásárolni volt Zordnál. Kivitték a temetőbe, a vén hársak alatt temették el... Azért annyit még meg kell jegyezni, hogy amit az egész városka hitt, hogy Zordból és Péterből egyszer szép pár lesz, sohasem valósult meg... S a liliomok a kertben, amelyek Zora meny­asszonyi csokrában pompáztak volna, hervadtak, hervadoztak, míg meg nem csípte őket a dér... Fordította: KHUPA ANDKAS Luáovlt Petrovsky; Al UNOKA gyérmékét találok. Az apjuk a bsz-ben | dolgozik. 3 aratás-időben csak késő "este tér haza. Tücsöikimuztiikas nyári este van. búj- kai a Hold,- amikor fáradtan eleiem a csabai Körgátat. Július 4. ERŐS SZÉL FLiJ. Olyan, amely a népdal szerint,,szegény embert mmdig ér”. Az ut két oldalán pontosan úgy rin gatózik a kalászos búza, mint azt Pe­tőfi látta. Most már aratnak mindenütt. Csiga Szatmári Istvánhoz tartok Do­bozon, hogy kiegészítsen ígéretéhez híven. Mintha csak megéretném, hogy hasztalan utam, megállítok a Rákóczi utcában egy szemközit jövő idős em­bert. Gyenge Lajos, 72 éves, Lehel u. 16. szám alatti lakossal van dolgum. Nyugdíjas tsz „fehérvessző munkás”, s a tsz-központba tart. Mielőtt rátér­nék beszédem tárgyára, eligazítást ké­rek, mit is értsek nyugdíjas fehérvesz- sző munkáson. — Aktív tagsága idején fúzvesszőből készített kasokat, kosa­rakat, székeket. Nyugdíjba, vonulása óta 120 munkaegységet teljesíthet éven­te, nyugdíjpótlékképpen. Május 17-ig 120 munkaegységnyi kosarat font, s most már odahaza „szöszmötöl”. SZÍVESEN áll rendelkezésemre, és felkutatja emlékeit a sárhajóról. O sem „élt már vele”, de gyermekkorá­ban látta az udvarokon pihenni a múlt emlékét. Régen — még a múlt század 60-as éveiben is — olyan haba­rék, „kotu” állt ősztől tavaszig a do­bozi utcákban, hogy falábon es sár­hajón közlekedtek az emberek. A fa­lábat házilag készítették és szijjal csa­tolták a legények combjukhoz, ne­hogy a tiszta csizmájuk elmerüljön. A sárhajóhoz a mályvádi, készi és suly- mosi erdőkből vágtak hatalmas töl­gyet. Egy-két évig szárították, majd csónak formájúvá faragták. Az orrába nagy vaskampót veitek, s ebbe fogták bele a lovat. A sárhajőt főleg őrlés ide­jén használták. Egy-két zsák búzát tettek a derekába, és vitték a „kerin­gető” száraz-malomba. A múlt század 60-as éveiben még 6 száraz-malom mű­ködött Dobozon. (Vízszintesen álló ha­talmas kereket forgatott körben egy ló. A kerék malomköveket hajtott. Eső elöl kör alakú náderesz védte a malmot. A malomkövek nem osztá­lyozták az őrleményt. Az asszonyok szitálták ki odahaza a lisztből a korpát). — Nem olyan sürgős az én dolgom! — mondja Gyenge Lajos. Régen akar­tam már én ilyen emberrel találkozni. Jöjjön el hoznánk, adok egy lópatkót, melyet a kozákok hagytak hátra 1849- ben! AMINT MEGYÜNK végig' a Rákóczi utcán, a ragadványnevekre felélem a szót. Néhányat megfejt Lajos bácsi, ismeri a hozzá fűződő történetet: Csir­ke V. Szabó Károly egyik őse igen nagycsaládű volt. „Annyian vannak, mint a csirke!” — mondják Dobozon. Pilátus Nagy Sándor őse álmos, pis- logós volt. „Almos, mint a Pilátus macskája!” — mondja a helyi szólás. Róka Váradi János őse „cseleíendi' (furfangos) ember hírében állt. Fe­renc (Róka Váradi Ferenc) őse egy ősz­szel átázott szűrét a kemencére tette. Éppen kenyérsütés lévén, jókora he­lyen vörös foltot kapott. Észre sem vette, csak amikor az utcán valaki rá­szólt: „Bátyja, rókát fogott a szűr!” Bega Szatmári Gábor apja igen ala­csony, „bega”, volt. Pólyák Szabó La­jos nagyapja Galíciában töltötte kato­nai szolgálatát, majd onnan hozta len­gyel, .pólyák’ feleségét. Közben elérjük Gyenge Lajos bácsi. portáját. Az eresz alól előhúzza a pat­kót. Noha elmélyültebb muzeológus elemzés volna szükséges annak meg­állapításához, hogy orosz-e, avagy még korábbi, török, annyi azonnal nyilván­való, hogy nem magyar. Lajos bácsi nagyanyja 1849-ben volt eladólány. O beszélte el, hogy „Nyo­máson” népes kozák egység vert tá­bort egy hatalmas nyárfa körül, mi­előtt Gyula felé mentek. (Nyomáé a falu Gyula felöli tövében hajdan le­gelő volt. Csak ősszel hajtották haza róla a jószágot). ^Gyenge liajos még emlékszik arra a nyárfádra, amelyről nagyanyja beszélt. 1896 táján felszán­tották a legelőt. 1954-ben traktor szán- tolla azt a határt, s az vetette fel „nagy-lent mélyről” a patkót. Nem mulasztom el, hogy adalékot gyűjtsék a házasságközvetítő gyalog- sátánokról. Gyenge Lajos és felesége úgy tudjak, hogy a dobozi gyalogsétá- nok csak a lány kérő napján kezdték meg szerepüket. A gyalogsátán a nász­nagy felesége volt, akivel együtt el­kísérte a legényt. Elérkezve a lány há­zához, a gyalogsa tán bement a házba, és így szólt: „Emberséges embereket várjanak!” Mire a házbeliek válaszol­ták: „Szívesen fogadjuk!” Ezt az üze­netet vitte ki a gyalogsa tán az utca- ajtóban várakozókhoz. Majd bementek a legény oldalán, és a násznagy lány­kérő mondókát mondott. A leány szü­lei leültették a vendégeket, borral és kaláccsal kínálták őket. Gyenge Lajos 1910. november 20-an járt lánykérőben, Komlósi Péter nász­nagy és felesége, Debreczem Sára, gyalogsátán kíséretében. Gyenge Lajosné, Szatmári Julianna kezeügyességét számos háziipari ké­szítmény dicséri. (58 éves). Az elmúlt évben 150 pár díszes papucsot készí­tett kukorica csuhából a szarvasi Há­ziipari Szövetkezet részére. A cérna- tartói, kenyér tartói és szatyorjaá — szintén csuhából — is igen tetszetősök. BENÉZEK MÉG a fal-u legidősebb emberéhez, a 97 éves B. Szúcs Lajos­hoz. Szép kis ház áll a Balogh István utcában. Az agg ott ül az udvarban. Csak nagyon nehézkesen értjük már meg egymást. Tisztán csak arra em­lékszik, hogy ez idő szerint ő a falu legidősebb embere. Itt is beigazolódott. hogy néprajzgyüjtéshez a 70—80 közöt­tiek a legjobb adatszolgáltatók. Mielőtt elhagynám a falut, megállód a II. számú italbolt előtt, ahol néhány idős ember tanyázik. A kerekparmeg­Ladányi Mihály: Ha kongatta a szerelem Néni volt prófétának való, kedve szerint szeretett élni. Füttyével szelte a ködöt a fény csorduló levesébe. Berúgott örömeitől, ha az utcának nekivágott, mert ezt szerette legkivált: menni, pedig sehol se várták. Itt legeltette a szívét, a kopott aranyszőrű bárányt naphosszat s néha egy húszast ciborozgatott a komákkal. Merengve ittak s álmosan elcivakodtak a világgal, mely a szelíd költő borát mindig ecetté savanyítja. Ha kongatta a szerelem, nem látta már, hogyan tolongnak a seftelők, akik szívet, szavakat és pertlit kínáltak. A virágárus bódéja előtt egy esti violának danolt a karbidfény ezüst hálójába gabalyodva. Vajnai László: Béke-forradalom Béke-forradalom te mindenütt-diadal-óra feltámadás a holt évszázadokra-űr-tulipán a Mának fövenyén te égbolt-homlokú Kolosszus-legény ki széttéped a háború halálrongyát hogy valóra váltsd semmi-voltát; ököl-pörölyöddel mint szik göröngyét szétzúzod a gyűlölség sziklatömbjét és földszagú tenyeredből felszáll a Holnap s a gőzölgő kontinensek összehajolnak, hogy mint özönvíz, • zúduljon a világra, a felszabadult népek óceánja! Ujkönyv Édes anyanyelvűnk A rádióból már jól ismert, s a hallgatók széles táborában népsze­rűvé vált nyelvművelő ötpercek­ből tartalmaz ez a kötet kétszáz válogatott előadást. Minthogy a szerkesztő állandó kapcsolatban őrzővel veszem fel a beszélgetés fona­lát, majd körünk ' gyűlnek többen. Meglepődnek, hogy Ismerem Doboz belsejét, s egyre azt kérdezik, honnan tudom mindazt. Nem árulok el sen­kit, hogy az ö bizalmukat is megnyer jem! Sokáig ott láttam a szemekben a várakozást: — Na, mikor jön max’ elő ez az idegen, azzal, amit akar. Az- lán feloldódtak és beszéltek. A kerékpárörzö vitte a szót: Geda Kárnyáczki Sándor egyik elődje kis özet (glda) fogott az erdőben, s ezzel vált jeles emberré. Gsudli Molnár Sán­dor (Foghat u. 13.), elődje csúzlival vadászta a fácánokat. Füsíís Molnár Sándor (Erkel u. 3.), felesége Fésűs Eszter. Dada Békési Ferenc (Damja­nich u. 4.), anyja a Wenckheim-kas- télyban dajka volt. Gazda Békési Fe­renc apja- uradalmi csősz, majd gazda lett. Ebben a beosztásában „úgy ját­szott, ahogy tetszik”, s ezzel majd 100 hold földet vásárolt. Kanó Köteles Sándor őse uradalmi kanász volt. Amikor a Tapicaok után érdeklő­döm, percedig tartó hangos kacaj tör ki körülöttem. — Na, ezt jól eltalálta! — mondja a postás, aki az imént fújta a pontos lakcímeket. — Na, ez aztán igen. — kiáltják eleven nevetés köz­ben. Kiderül, hogy 'a kerékpárőrző a Tapicsok egyike!... A KÖRÖS-HID LÁBÁNÁL mintegy 20 hoidnyi dinnyeben 17 kézikapás dol­gozik. 50 éves körüliek, a fiatalabbak aratnak. Gerla és Vandhat hatarán, az erdő felett egy seregély-raj bemutatót rendez a levegőben. Minduntalan sza­bályos sárkány-alakot rajzolnak, ki, amely hol a fák koronájáig zuhan, hol fölszökik a magosba. A békéscsabai Május 1 Ts* kerté­szetét három motorhajtóira vizsugár pásztázza nagy körben. Az útról szép látványt nyújt a víz játéka a lemenő nap sugarainál. Itt gépesített művelés .sei folyik már a termelés. * Ezt látta és hallotta ©gy néprajzgyüj d dobozi utján I960 nyarán. VIRÄGH FERENC volt sok ezer rádióhallgatóval, az „Édes anyanyelvűnk” a minden­napi élet legfontosabb nyelvhasz­nálati kérdéseivel foglalkozik, s ad ezekre világos, mindenki által könnyen érthető feleletet. A kötet kétszáz cikke tizenkét fejezetre, csoportra oszlik. Az egyik fejezet a jó magyar kiejtés legidőszerűbb kérdéseit tárgyalja. A másik (Újabban így írunk) a helyesírásnak főképpen azokat a problémáit, amelyek az új helyes­írási szabályzattal kapcsolatosan vetődnek fel. Tartalmas ciklus vizsgálja a szavak pontos jelenté­sének kérdéseit (Mit is jelent pon­tosan?), valamint a beszélt és írott nyelvünkben kétféleképpen is használatos szavakat, kilejezése- ket (Melyiket szeressem? Melyi­ket válasfezam?), útbaigazítást ad­va az olvasónak, hogy a lehetsé­ges változatok közül mikor melyi­ket ajánlatos használni. Leggazdagabb az a csoport, amely a napjainkban leggyako­ribb nyelvi hibákat gyűjti össze, mint például a névelőtlenség,* az öt kerület, a sulisuk, meg-e van stb., stb. (Hogy is van helyesen?). De nem maradtak ki a kötetből a bürokrata nyelv újabb hajtásai, a felé és társai s a jassznyelv sem, ezeket külön fejezet tárgyalja, a Stílusunk szeplői. Sajátos színe könyvünknek a Mindent a maga helyén című fejezet, amelynek anyaga elsősorban az időszaki saj­tó stiláris botlásaiból állt össze. Az vÉdes anyanyelvűnk” né­hány fejezete nem a hibákat pé- cézi ki, hanem egyrészt jó írók, költők stílusművészetével, műveik nyelvi elemzésével foglalkozik, másrészt pedig a magyar nyelv érdekes sajátosságait, történeté­nek néhány mozzanatát mutatja be. Ezé kközűl kiemeljük a szó- és szólásmagyarázatokat tartalmazó gazdag ciklust, valamint az, egyes nevek (főként keresztnevek) ere- 1 detét, jelentését tárgyaló cikke- 1 két. -

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents