Békés Megyei Népújság, 1961. május (16. évfolyam, 102-126. szám)
1961-05-21 / 118. szám
Szekercés József: ARAD ÁT hírverés fergeteges gyorsasággal jött; regv"^ gelre plakátok, felhívások jelentek meg a falakon, mik a városba szólítottuk az embereket. Mindenkit, aki ép, egészséges és a kommunistákkal tart. Krizsán Mátyás nagy dobbal rohant végig az utcákon; s túlkiabálta az ébredező falu zaját. — Gyerünk, gyerünk, emberek! Mindenki ki a házból! — noha maga sem tudta tán, miről van szó. — Hová megyünk? Meg tudná kend mondani egyáltalán? — akasztotta meg hangoskodása javában Gergő József a hórihorgas embert. — Hogy hová? — meredt rá az a kérdezőre. — Hát nem hallod, hogy a városba?! — De minek? — értetlenkedett Gergő. — Minek, minek! Hát megyünk! '1Vem elég ennyi?! Majd megtudod magad is! — és sokat sejtetően hozzáragasztottfi: — Most lesz mulatság, ha még eddig nem volt! Asszonyok," férfiak, idősek és fiatalok futkároztak ide-oda és a készülődés hevében csúnyán sértegették egymást okoskodásukkal. A rejtelmesnek és izgalmasnak ígérkező városi esemény jelei már • korán reggel egyebekben is meg- piutMkoztak; emberekkel zsúfolt teherautók dübörögtek keresztül a falun, s hosszú szerelvényekből álló különvonatok. A falusiak számára hely már nem is maradt, mindazonáltal úgy határoztak, hogy gyalog teszik meg az utat. Az Otthon előtt gyülekeztek, utóbb zárt"és tömör sorokból álló oszlop alakzatát vették fel. Azok, kik valamit sejtettek a városba vonulás okáról, sorakoztatták a hangjukat csillapítani nem akarókat,: táblákat és zászlókat nyomtak a kezükbe, s azt hajtogatták, hogy olyant még aligha láttak, aminek a mai nápon részesei lesznek. Bálint János is forgolódott, minden hangját és tudását igénybe vette a sorakozás rénde- ^zésére. László Péter a nyomában Biiárf. karján széles szalaggal, melyre egy „R” betű varrva a rendezői beosztásról tanúskodott. A lassan rendeződő sorokat azonban egyre zaklatta a kíváncsiság. — Hát minetk is gyöttünk ide? — Hová akarnak vinni bennünket? — Minek megyünk mi a városba? Ugyan kimondja meg? — Ha meg nem mondják, akkor bizony én el se indulok! Ilyen megjegyzések hangzottak el, mígnem Bálint János csendet intett, jelezve, hogy szólni akar. A kiabálás úgy halt el, mint elrobogó kocsi csendesülő zaja. Aztán a párttitkár beszélt. — Emberek! Hallom, sokan nyugtalankodnak már! Mindjárt indulunk! — De hová?! — hallatszott egy türelmetlen hang. — Azt is megmondom! A városba megyünk! Támad a burzsoázia, hát mi is ütünk! Indulunk is! f) néhány szó elégséges f j volt, hogy gyúlékonyai találjon az emberekben: Megértették, hogy a városban baj van és ott segíteni kell, noha az út- okának teljes ismerete még mindig nem volt világos előttük. Mikor a iNáp piros, nagy korongja felkúszott a kék égboltozaton, indultak, s csakhamar maguk mögött hagyták a falut. Felhőtlen (* Részlet a szerző „Rözseláng” c. regényéből, amely a felszabadulási pá- lytatton dijat nyert.) volt a magasság, a májusvégi reggel pompázott a szerteömlő napsugarakban, melyek egyre melegebb tűzzel kisérték a falu vonuló hadát. Fölcsendült a mozgalmi dal, mit a fiatalok László Péter indítványára kezdeményeztek, vé- gighömpölygött a kövésúton, betört a tanyák udvaraiba, honnan emberfejek bukkantak elő, s szaporították a menetelő tömeg áradatát. Elöl haladtak a madiszo- sok, vérvörös selyemzászlójukkal, számtalan feliratos táblával, miknek értelme összefüggésben állott a nap eseményével. Amikor elhalt a nótaszó, felcsendült László Péter hangja: verset szavalt a .menetelés ütemére, olyat, melynek minden szava csattant és hasított, hangulata lázított, a harc szenvedélyének gyönyörébe már- togatva a szíveket. A fiatalok mögött elszánt arcú kommunisták meneteltek, szemükben nem enyhülő égéssel, karjukban görcsösö- dő, izmos erővel, szívükben ten- ger-nagy elhatározással. Az áradatból gyakran kivált egyik-másik, félreugrott, hogy az útszéli fákról ágat, dorongot törjön magának, mi megnövelje biztonságérzetét és a felkerekedett harci kedvet. • Rgy-cgy keresztútnál csatlakoztak hozzájuk a tanyavilág szegélyei is, s túl a feleútján már szinte beláthatatlan hosszúra nyúlt a menet; most vált valóságos áradattá, a köves teljes szélességét elfoglalva, lüktetve, hömpölyögve. A távolban gyárak kéményei meredeztek mozdulatlanul fölfelé, vastag fekete füst- c síkokat eregettek a levegőbe, mintha a szépséges kék eget akarnák becsúnyítani. /í város széléhez értek. s—"T§~ A széles utcában, mi nyílegyenesen vezetett a központba a vasúti hídon keresztül, nehéz volt a mozgás. Hatalmas tömeg vonult előttük, magával sodorva a kifelé igyekvőket is. László Péter előre nyomako- dott, hogy figyelje a városiak vonulását. Középtermetű, vaskos ember ment az élen, kék színű, olajos ruhában, szemmelláthatóan vasmunkás. Csapzott, szőke haja széles homlokára hullott, szemeiben eleven kékség lobogtatta lángját. Az őt követő tömeg dohogva hömpölygőit, burzsujoknak szánt fenyegető kiáltásokat hallatva, s olykor mozgalmi dalra hevültek, hogy szinte remegett belé az utca. Mig szegényes, a legkülönfélébb változatokban épített házakat lehetett látni, bentebb hatalmas, szépen tatarozott épületek sorakoztak, s magas kerítéseik, a tágas ablakok szépszövésű függönyei a szükségmegoldás halvány jeleit sem mutatták. Az egyik ilyen háznál tetőfokára hágni látszott a városiak hangulata. Valamelyik közülük felragadoft egy tégladarabot, s az ablakba vágta. Az üveg csörömpölve tört ezer darabba, s bentről kétségbeesett' sikoltás csapódott az utcára. — Mit csinál?! — szólt ,oda László Péter a merénylőnek. — Miért törte be az ablakot? — Még kérdezi?!— támadt rá a munkáskülsejű, csontos ember. — Hát mit gondol, kinek a háza ez? Látszik, hogy nem idevalósi! A malmos háza! És még hogy ne bántsam?!' Fene ette volna meg a faját ennek a, bestiának! — s a betört ablak, felé rázta öklét. .— Azt hiszi, nem érdemli meg?! — Nem hiszek én semmit —■ mondta csendesen Péter és jobbnak látta odébbállni, nehogy meggyűljön a baja a felhevült emberrel. Az egyik ház ablakából ötven év körüli, bodorított hajú nő szemlélődött. Szája szélén, mely vérvörös rúzzsal volt bemázolva, ci- kornyás mosoly jelezte lenéző meg botránkozását. — Hát maga mit bámul itt?! — kiáltott fel az ablakba egy vonuló, s magasra ugorva tárta öklét. felé. Az áramló sokaság szemmelláthatóan növekedett, a mellékutcákból kiözönlö csoportok csatlakoztak. Nem volt már visz- szafelé-haladás senki számára sem. Mert aki kifelé tartott a városból, azt magukkal rántották, megcibálták, s ha meg ellenkezett, alaposan helybenhagyták. A nép vad vonulása nem ismer tréfát! Az áradat a városháza felé hullámzott, hol irodákban és mindenféle mellékhelyiségekben bezárkózva rettegtek a leghitványabb hivatalnokok. A tömeg fertelmes haragú volt, mint a felbőszített bika. ha bántalmazójára ront öklelő szarvakkal, lábainak döngő toporzékolásával. Tanácstalanul, szitkozódva és káromkodva tombolt, az emberek kitörő elkeseredéssel verték a kaput, ütésektől piros öklök fenyegettek az emeleti ablakok felé, melyekben már nem volt ép üvegtábla látható. Utóbb létrákat hoztak a szomszédos házakból, s a török világra emlékező módon kúsztak fel az ablakokba. Valaki a felnyomulók közül kinyitotta belülről a tölgyfából készült vastag kaput. A tömeg beözönlött a városháza szűk udvarára. Betörték az ajtókat, elő- ráncigálták a halálra ijedt hivatalnokokat. ét markos murikás egy . nyeszlett, vékonydongá'—' jú, hosszúfejű hivatalnokot cipelt az emeleti karzathoz, ki félelmében rugkapált és úgy óbégatött, mint a kötéllel náspán- gclt kölyök. Az erőskezű munkások kötelet vettek elő, ráhurkolták a kétségbeesett hivatalnok derekára, s a kalimpáló testet aláengedték a karzatról. Amikor már érhető távolságra volt a tömegtől, néhány kéz felnyúlt, elkapta, lerántotta. Derekáról leol- dották a köteléket. A hivatalnok felnézett, szemei könny fátyolán kérészül látható volt vad félelme, s ettől a gyengébbeknek megesett a szíve. Néhányat! el is oldaloglak onnan, de helyüket menten elfoglalták a keményebb szivűek. — Beszélj már, te alávaló! — huppantott valaki nehéz bakancsával a hivatalnok hátulsó f rontjába. Az feljajgatott, térdre emelkedett, s úgy nyögte. — Lesz... Csak ne bántsanak!... Nagyon kérem... Az életemet... — Nem kell nekünk a te életed! - Mit is kezdenénk vele?! — mondta egy barnaruhás ember megvetően. Valaki megtoldotta. — De ha neked olyan kedves az életek, akkor meg ne latosunk többé a városházán! — azzal kilökték a kapun. Hogy ott aztán mi történt vele. a boldogságos ég tudná csak megmondani... jött a másik is. lassan ereszkedve a kötélen, ordított, mint a vadszamár. Ennek is az emlékmű megtagadásához volt számbavehetö köze, amit a város munkássága a felszabadulás tiszteletére sürgetett felállítani. Rövid herce-hur- ca után ezt is a kapun kívüli tömeg kegyeibe ajánlották. Aztán jöttek sorba, a másik oldalon is, sokakat a lépcsőkön ciA hét legkellemesebb, legtöbbet ígérő napja a szombat. Igaz?... Az ember azzal a jóleső tudattal jön ki délben a munkából, hogy: „Phűiiü... végre... most megebédelek, egy kis szundizás, utána nyugodtan kiolvasom a „Rőde Orm’’-ot... Este... este meg jön a színház!...” Hát igen, a színház nem marad el. — Sőt. — Műsoron kívüli délutáni előadás. ELSŐ KÉP: a férj belépője. (Szín: előszoba, porfelhő, felmosóveder, szőnyeghalom, — A háttérből két kis ördögfiólca be) — Kejcsőkolom, Apuka!... Tessék nekünk csinálni hót, mert Anyuka azt mondta, hogy menjünk ki akárhová, menjünk szánkózni... — mond egyszusz- ra a nagyobbik. — „Ap-pu at- táá... Ap-puu at-táá...” — sivít a kisebbik. FÉRJ: (megtorpan, szívéhez kap, elhald hangon) Nagytakarítás... oóh! MÁSODIK KÉP: a feleség belépője. (Szín ugyanaz) — „Je- nőőő... milyen jó, hogy már itt vagy, legalább segítesz kefélni!. FÉRJ: — Szivecském... érted mindent!... (vetkőzik) Hol az a kefe, hadd ragadjam meg!... ÖRDÖGFIÓKÁK KÓRUSA: *— Apukaaa... előbb hót tessék csinálni, mi szánkózni aka- ruuunk!”’ (könnyzáporral) FELESÉG: Jenő! Mi lesz fl keféléssel?*... Gyerünk, szaporán!... Még más munkád is lesz! FÉRJ: (áll megkövültén, mint Trisztán a hajó orrában. Szemel kiutat keresve forognak hossz- tengelyükön, agysejtjei fülsértő csikorgással dolgoznál: a feladaton... „Szánkó, kefe, hó... Szán- kó, kefe, hó... Hármas, hetes, ász...” — zakatolják, miközben a Pique Dame partvist tartó alakja vésztjóslóan tornyosul egyre magasabbra. — Fér j egyszerre meg’rezzen): „Vessétek le a cipőtöket!...” — rivall a két gyermekszereplőre, majd a díszlethalomból előhúz egy kikandikáló, keskeny, paplanhoz hasonló holmit. PIQUE DAME: Jenőőő!... Mit akarsz a kicsi régi pólyával?... Még szükség lehet rá?!... TRISZTÁN (diadalmasan) Igen!... Most... de. csak most... szükség lesz rá! (A zsenialitás tüzétől átszellemülve ráülteti a kisebbik ördögfiókát a paplancsík végre, másik végét pedig a nagyobbik kezébe nyomja. Annak már nincs szüksége bővebb magyarázatra. s a■ következő pillanatban csilingelő kacagással jram odik tova a „szánkó” a kiürített, felkent padlójú szobán. Nyomában ragyog a padló. mint a tükör...) PIQUE DAME: (végszó) —. Gyerekek, ezentúl mindennap szánkózhattok!... TRISZTÁN: (csendesen kard- jába dől és elhuny...) — Függöny — CSERNAI ZOLTAH E. Kovács Kálmán: Centenárium Tagore-nak köszönhetlek, kedvesem, aki halála után is megajándékozza az embereket. Ki határozza meg két falevél útját, akiket messziről sodor össze a szél? Miféle vonzás húzza egymáshoz azokat, akiket egymásnak rendelt a természet törvénye? A gyermekszívű bölcs füredi szobra előtt találkozott először tekintetünk. Tagore megbocsátja, kedvesem, hogy a szónoklatok elől az illatos bokrok sűrűjébe menekültünk. Ó, az első csők zamatja mindig is elixir, ha igazi, lehelje kisdiák és kisleány, vagy a férfikor delén egy költő boruljon szájára egy színésznőnek, aki, mint májusban a gesztenyefa, virágjában pompázik, Tegnap még nem ismertelek, kedvesem, ma már otthon vagyok a szívedben és a szobádban. Együtt ízleljük az élet szent örömét, újjászületünk a szerelemben, y és erőnk új kedvet kap az alkotásra. Tagore-nak köszönhetlek, kedvesem, aki halála után is megajándékozza az embereket. háltak le. hogy elégtételt szerezzenek tőlük a sérelmekért. Némelyek az egérlyukba is bebújtak volna, számosán a padlásra menekültek, s porosodó iratcsomóval fedték be magukat. Egyenként kellett előkaparászni őket, mígnem valaki elkiáltotta magát, hogy gyújtsák fel a padlást. Erre aztán úgy ugráltak elő, hogy öröm volt nézni, noha akadt, ki inkább égett volna ott, mintsem a dühöngő nép ítélőszéke elé kerüljön. így folyt ez késő délutánig, mire a városházát megtisztították a régi világ bent maradt szemetjétől. S nem a városháza volt az egyedüli hely, hol nagytakarításra került a sor, mivel a munkások nagyon jól tudták, merre található még sepernivaló... A falusiak, jóllehet tevőlegesen nem vettek részt a küzdelemben, de fellépésükkel, hangjukkal, nótáikkal és tömegükkel megmutatták erejüket, összetartásukat., Gyönyörük leírhatatlan volt a nagy erő láttán, melyet a város ás falvak szegény lakossága képviselt. Alkonyattájt indultak hazafelé fáradtan, az egésznapi élmény kedves súlyától terhesen. A husángokat, bunkókat elhajigálták a város szélén. A faluig nemigen ejtettek szót, mindegyik önmagában mérlegelte a történteket, s a naplementi szélkerekedésben vidám lobogásával csak n zászló, a drága vörös selyem beszélt.
