Békés Megyei Népújság, 1961. április (16. évfolyam, 78-101. szám)

1961-04-02 / 79. szám

MH. április 2., vasárnap NÉPŰJSÁG 3 T^raktői'őjí szívvel Egy jól megtermett térti ballag a motorkerékpár mellett. Arca paprikavörösen ’ lángol, nyakán vastagon kiülnek az erek. Mérge­sen káromkodik. Idestova tíz éve brigádvezető, de még egyszer sem fordult elő, hogy motorkerékpár­ja az utolsó csepp benzint is meg­egye. Rövidszőrű kucsmája alól' viliódzik szeme. Arcát vékony porréteg fedi. Bőrkabátjának mindkét szárnyába bele-belekap a szél. A Nap ugyan vidáman ontja él­tető sugarát. Védett helyen még napozni is lehetne, de az átkozott szél már három napja tombolva fut a csorvási határ felett. Ahogy megállunk, fázósan húzódunk ösz- sze. Észak-Nyugat felől kegyetlen irammal rohan felénk az ördög­szekér. Borozdából borozdába üt­közik, aztán feltartóztathatalan irammal repül. A távoli messzeségből lomha pö- fögés hallik, mintha valaki egy nagy telefonkagylót tartana az ember füléhez. Dam, dam, darn, dam ... — Honnét, hová ilyen haragos kedvvel? — kérdezem. — Gálikból a faluba — válaszol. Csak később tudom meg, hogy a „Gálikon” egy major értendő. Gálik a múltban valami nagy kulák lehetett, most a Vörös Ok­tóber Tsz egyik központja van ott és a gépállomás brigádszállása. Csorváshoz legalább hat kilomé­terre van. Ismét a traktor- dohogása esik szóba. — Van-e még szántásra alkal­mas föld? — mert mit is csinál­na mást Hofher, vagy ahogyan it nevezik, a „kormos". — Akad, de már nem sok. Ki­szorultunk a falu külső határába, a perifériára. Ha nem kapunk esőt, akkor néhány nap múlva mindent felszántunk. A brigádvezető letörli arcáról a port. Látszik rajta, hogy valamit mondani akar, valami titkosat, amit éppen most sikerült elintéz­nie. Mosolyog. — Mindent felszántunk, még a szomszéd brigád területét is, ami szántatlan volt. — Azok talán nem szántanak? — Dolgoznak ők is, de... néha elalszanak. — Beszéljünk erről egy kicsit részletesebben. — Arról van szó — kezd hozzá ismét a brigádvezető —, hogy a határ egyik zugában találtam öt­yen hold szántatlan földet. Tíz éve járom a területet, tudom, hogy ez a Kossuth Tsz-hez tarto­zik. Ennek felszántását intéztem most. Itt a szerződés is — mutat a táskájára. — És mit szól mindehhez a má­sik traktorosbrigád vezetője? — Hogy jót nem, az biztos. De- hát kié a nyúl: azé-e, aki meg­lövi, vagy aki megfogja? Hát én megfogtam. Miért ez a nagy igyekezet? Mi­ért e törekvő szándék? Mi sar­kallja a brigádvezetőt? Miért akar ő különb ember lenni, mint a többi? — futott át bennem a gondolat. Szavakat keresgéltem, mert attól tartottam, ha igyekeze­tét keresetlen szavakkal teszem szóvá, megrekeszthetem beszélge­tésünk folyását. Amíg ezt kigon doltam, a brigádvezető elejt egy kurta mondatot: — A hírnév kötelez. Ismét egy buktató. De vessük csak egybe a „mindent felszán- tunk”-at a hírnévvel. A brigadé- ros fürkésző tekintetet vet rám. Le s fel mozgó ádámcsutkájából arra következtetek, hogy valami mondanivalója van, de nehezen oldódik meg a nyelve. Szerényen áll a kiapadt motortankja mellett. — Talán maguké az Orosházi Gépállomás legjobb brigádja? — Azt mondják, mi is_ úgy tud­juk. Néhány percnyi csönd után már a brigád életének íratlan nap­lójában lapozunk. — Tavaly a szocialista brigád címért versenyeztünk. A gépállo­mási brigádok közül a legjobb eredményt értük el. Nem dicsek­vésképpen mondom, de a tavaszi­nyári idény megyei versenyében első helyen végeztünk. Az őszi idény értékeléséről még nem kap­tunk értesítést, de gondolom, nem kell szégyenkeznünk — és mint a megáradt folyam hömpölyög, ömlik belőle a szó. — Tavaly a 17 200 normálholdas tervet 24 050- re teljesítettük. Ez 147 százalék­nak felel meg. Ehhez még az is hozzákívánkozik, hogy a tervezett költséghatáron belül dolgoztunk. Egy traktoregységre 1600 normál­hold munka jutott. Az idén sem akarjuk alábbhagyni. Ismét ver­senyre keltünk a szocialista brigád címért. Az úton egy olajos kabátú kucs- más ember halad. Biciklijén jól ismert bőrtáska fityeg. Gyalogo­san megy. Erős szél fúj, nem akar­ja a bicikliláncot megnyújtani. — Jancsó traktoros vagyok — mutatkozik be. — Műszakba igyekszem — mondja csendesen, alig érthetően. — A héten éjsza­kás vagyok. Nappal a segédveze­tők dolgoznak. Jancsó József, amint később a brigádvezetőtől megtudom, Hof­her traktorával tavaly 1475 nor­málhold munkát teljesített. Kere­sete havi átlagban meghaladja a 2500 forintot. És még néhány trak­toros neve kerül szóba. Csepregi Béla teljesítette a legtöbbet — s amint Ágoston Béla, körzeti sze­relő mondja: — „Nem emlékszem, hogy Csepregi traktorához egész évben valami alkatrészt hoztam volna Orosházáról.” Kulcsár Jó­zsef a legjobb zetoros címet vere- kedte ki: 2050 normálholdat tel­jesített, 48 ezer forintot keresett. Gombkötő Gergely is jól dolgo­zott. Ravai István is megmutatta munkaszeretetét. De lehetne to­vább sorolni a mostani húsz trak­toros legjellemzőbb tulajdonságát. — Miért szereti olyan mélysé­ges tisztelettel brigádjának tag­jait? — fordulok Uhrin Pálhoz. — Jó emberek. Megértők, nem önzők. Mindenük a munka, a gép, egymás ségítése. — Miért szeretik a brigádveze- töt? — kérdeztem Csernai Páltól, a kiöregedett traktorostól, aki mint raktáros dolgozik a csorvási brigádszálláson. — Határozott ember. Szereti a fegyelmet, s nyitott szemmel jár. Az ürességtől kongó motortank­ba néhány liter benzin kerül. Fel­búg a motor és máris viszi a bri­gádvezetőt a pöfögő traktorok irá­nyába. Dupsi Károly re, ahol a sarki lámpa halvány fé-[ nyéből két alak haladt a sötéteb utcarész felé. — Sztoj! — kiáltott Ivein dör­gő hangon, s futás közben a le­vegőbe dörrent a revolvere. Már régen keresték ezen a vidéken a német zseblámpás két alakot, akik banditatámadásaik során szovjet katonákat is megtámadtak. — Áh! Nyicsevo ... nem tesz semmit, hagyjuk őket — akartam szólni, amikor a lámpa alá értünk. De a hang már nem hagyta el a számat. Kissé távolabbról a sötét­ből sárgás-kékes láng villant', dör­renés rázta meg a levegőt. IVÁN A MELLÉHEZ KAPOTT és megingott. Még lépett néhá­nyat, aztán tántorogva összeesett. A sötétből egyre távolodó, roha­nó léptek zaja hallatszott. Aztán hirtelen csend lett. Iván a földön feküdt, arcra bo­rulva. Teste kínban vergődött. Letérdeltem mellé. Szólongat- tam. Nem válaszolt. Csak a tüdő hangos zihálását hallottam. Ször­nyű önvád marcangolt; miért is szóltam neki a banditákról.. — Hol... Nagyon fáj? — Goszpitál... — suttogta fájdalomtól elcsukló hangon. Elrohantam... Azonnal beszállították a kór­házba. Teltek s hetek és én mindennap meglátogattam. Állapota egyre rosszabbodott. Lefogyott. Akkori­ban a kórházi segédszemélyzet tevésnek bizonyult, a betegszállí­tásokhoz közmunkásokat is be­osztottak. Kértem magam erre a munkára. Egyik nap a hordággyal Iván ágya mellett álltunk meg. Rönt­genre kellett vinnünk. Szörnyű állapotban volt. A lövedéket nem tudták eltávolítani a melléből. AMINT m MEGPILLANTOTT, rámmosolygott, mintha csak azt mondta volna: „Téged ne bántson önvád, amit tettem, kötelességből, értetek, a város nyugalmáért tet­tem.” — Iván — hajoltam közel hoz­zá. — Banditák kaput. Elfogták őket. — Dva fasiszta. Bólintott, hogy tud róla. Moso­lyát hirtelen fájdalmas vonaglás vágta el. Intett, hogy hajoljak kö­zelebb. Leemeltem fejemről a mi­cisapkámat. Karomat a nyaka alá fonva, kissé megemeltem a fejét és rátettem a sapkát úgy, ahogyan én szoktam viselni vagányosan, félrecsapva. — Tükröt! Adjál egy tükröt — szóltam a közmunkás kollégám­nak. Látni akarja magát civilben — magyaráztam. Iván belenézett az elébe tartott apró tükörbe ... — Meggyógyulsz. Ismét erős le­szel, mint a vas — mutattam két karomat megfeszítve és ő bele- egyezően, biztatón intett. Óvatosan lépkedtünk vele le­felé a lépcsőn. Iván a hordágy legparányibb rezzenésére fájdal­masan felsóhajtott és láztól cse­repes ajkát összeszorította. A röntgen mögött két erős ápoló tartotta a testét, amíg megtörtént az átvilágítás. AZ ORVOS válla felett ránéz­tem a zöld képernyőre. Iván ver­gődő szíve előtt fekete merev fol­tot láttam. A szív minden dobba­násnál hozzáütödött a gyilkos lö­vedékhez. Iván szívén a halál szó szoros értelmében vett szörnyű csontke­ze kopogtatott. Iván nem halhat meg. Ivánnak élnie kell! — kiáltott bennem a tehetetlen kétségbeesés ... Már eszméletlenül helyezték az ágyába. Éjjel meghalt. Az alattomos ólomgyilok bel­jebb hatolt, ráfeküdt a szívére, s megállította azt örökre . .. A puskák a váltakhoz emelked­tek. Az égnek emelt csöveken megvillant a tavaszi napfény. Háromszor dördült a sortűz. A PARK FÁI megremegtek, a közeli ház tetejéről ijedten reb­bentek fel a galambok. Iván bú­csúzott azoktól, akikért feláldoz­ta életét. Boda Zoltán HÁROM BRIGÁD Jó néhány esztendővel ezelőtt április 4-ét megelőzően az üze­mekben öles plakátok, feliratok adták hírül azokat a felajánláso­kat, amelyeket a munkások a felszabadulás évfordulójának tiszte­letére tettek. Bizony sokszor több volt a látványos külsőség, mint a tartalom. Azóta a legtöbb gyárban külsőségekben ugyan szeré­Vasas Jutka és brigádja. nyebb, tartalmában azonban gazdagabb lett ez a mozgalom. A sza­vak és a tettek közelebb kerültek egymáshoz. Ezt tapasztaltuk a Békéscsabai Téglagyárban is, ahol a minap egy kis körútra indultunk. Néhány hete, amióta elkezdték a nyer's- gyártást, ismét a munka zajával teltek meg a présházak, a szárí­tók és a télen elárvult munkahelyek. A Il-es telepen a 253-as cse­rép első présénél vidám fiatalokkal találkoztunk. Vasas Judit 9 tagú KISZ-brigádja dolgozott itt. Miről nevezetes ez a kollektíva? Talán leginkább arról, hogy tavaly a KISZ kongresszusi verseny­ben mindig a legjobbak között volt. Most idénykezdés óta megint csak azon fáradoznak valamennyien, nehogy csorba essék a brigád becsületén. Lakos András művezető elégedett munkájukkal, mert Nyerstéglával te Inek a kocsik. a fiatalokat a termelésben most is a legfontosabb cél vezérli: a ter­vek pontos teljesítése, a minőség javítása, a selejt és az önköltség csökkentése. Ennek pedig igyekeznek becsülettel eleget tenni. Nem holmi mutatós látszateredményeket hajszolnak. Ez pedig többet ér a gyárnak is, nekik is. Hasonló elképzeléssel találkozunk a nyerstégla-gyártóknál, ahol Hrabovszki György KISZ-brigádját kerestük fel. A prés szüntele­nül ontotta magából a téglákat, úgyhogy a brigádvezető és Ben- csik György egy pillanatra sem hagyhatta abba munkáját. Andó János egymás után görgette oda az üres kocsikat, az elszedők pe­dig fürgén telirakták friss nyerstéglával. Annyit azonban a gépek zaját túlkiabálva is elmondtak, hogy az ünnepre, de utána is az egyik legfőbb törekvésük: a minőség javítása. Csak megfelelő tég­lát raknak a kocsikra és küldenek a szárítóba. Látszatra nem sok ez. Valójában azonban nagyon jelentős, hiszen ha több lesz az első osztályú áru, akkor annak a hasznát nemcsak az építőipar lát­ja, hanem a gyár valamennyi munkása. És végül az I-es telepre rán dúltunk át, méghozzá a kemencé­hez, vagy ahogyan itt nevezik, az egyes oldalhoz. Az egyik kamra­Magasodnak a kamrában az égetésre berakott cserépfalak. ban Uhrin Mátyás brigádvezető-helyettes és Mázán János az idei gyártmányból szalagcserepeket rakott be égetésre. Vajon ők mivel készülnek az ünnepre? Az égetésre váró áru gondosabb berakásá­val, a minőség javításával. Mert mint mondták, elhatározásuk: A minél több első osztályú gyártmány. Hangzatos felajánlások helyett ezek azok a vállalások, amelyek teljesítésével ez a három kollektíva az ünnepre készül, majd utána ezzel folytatja munkáját. És ebben nincsenek egyedül, hiszen a többi munkahelyen is ez a törekvés. (p.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents