Békés Megyei Népújság, 1961. március (16. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-05 / 55. szám
KÉPÚJSÁG 1961. március 5., vasáru au) A szerencsés kezű állatorvos három története Ez a leiben jött tavasz hangos csiripelésre biztatja a verebeket... csiripelnek is úgy a tüzesgyarmati íűutcán, hogy más hangot meg se lehet hallani... Az ég vakítóan kék, csak néha kerget a szél egy- egy tépett szélű bárányfelhőt a Nap felé. Ebben a napsütésben három asszony „trécsel” az emeletes tanácsház előtt... Megszólítom őket: — Nem tudják, hol lakik az állatorvos? — Melyik? — kérdezek vissza, szinte kórusban. — Aki operálni is szokta a jószágokat — adom meg a pontosabb választ. — Ja, a fiatal Lusinszki doktor urat keresi — jöjjön, megmutatom — így az egyik, s míg megyünk át a kövesúton a régi piactéren, az idős asszony gyorsan meséli is az első történetet: . „— Tudja, a mi falunkban mindenki tart odahaza disznót, egyet vagy kettőt. Jó is az, mert így megvan a zsírozó, meg aztán az ilyen magamfajta öregasszony már a tsz-ben úgysem tud dolgozni. így ellátjuk odahaza a jószág gondját, s örülünk, mikor a kövér pocát egy fagyos téli reggelen leszúrjuk. (A mesélő arca egy pillanatra elmosolyodik, talán éppen a legutolsó disznóperzselés jutott eszébe.) Ibrányi Sándor bácsiéknak van egy nagyon jó anyakocájuk, amit dédelgetnek és babusgatnak. Egyszer az etetésnél az öreg Ibrányi észrevette, hogy a disznó nem jött elő és hiába szólitgatja, az csak röffent egyet, de fekszik az akol- ban. Bemegy hozzá, fölkelti, s látja ám az öreg, hogy a disznó nem áll a jobb első lábára, csak lógatja azt. „Hínye, az isteniáját...” károm- kodta el magát az öreg, „hallod-e anyjuk”, szól be a feleségének, „nézd mán ezt a disznót, eltörte a lábát”. Ibrányiék tanakodnak egy darabig, de látják, hogy segíteni nem tudnak. — Szólni keli az állatorvosnak — így az asszony —, amikor aztán Ibrányi bácsi tényleg el is ment Lusinszki doktorért, aki magával hozta dr. Bischhof doktort is, s a koca lábát léc és gipsz közé tették. Azóta a disznó már meg is fiadzott” — A néni ott volt, hogy ilyen jól tudja ezt a történetet? — Nem voltam én lelkem, de mindenki mesélte a faluban... Megköszöntem a felvilágosítást és elbúcsúztam a kedves, „de” bőbeszédű nénitől. A másik történetet nem ilyen egyszerűen mesélték el... Nehezebben ment. Mikor beléptem a kapun, s a régi parasztház alacsony szobájában Lusinszki Pállal találtam szemben magam, aki éppen olvasott. Fiatalember, néhány éve végezte ei az egyetemet Budapesten. Idevaló a megyébe, Orosházára. A faluban 1957 szeptembere óta van. — Hogy kezdődött? — Amikor elvégeztem az egyetemet — kezdi mesélni Lusinszki doktor a másik történetet —, akkor Szeghalomra, a járási székhelyre neveztek ki a tanácshoz. Még el se foglaltam állásomat, amikor beteg lettem. Fél évig szanatóriumban voltam, utána már nem is Szeghalomra mentem vissza, hanem elvállaltam ezt a füzesgyarmati állást. Jól emlékszem, egy esős, sáros, latyakos délután érkeztem meg a faluba, itt senki sem várt. Lakásom annyira nem volt, hogy másfél évig bizony egy fészerszerű helyiségben laktam, amit még fűteni sem lehetett. Munkám rengeteg volt, sőt azzal kezdődött, hogy az első napok egyikén császármetszéssel kellett világrahoznom egy kisbórjút. Ilyen eddig a faluban még nem történt és az emberek megszokták, hogy ha van rá lehetőség, biztosan megmentem a jószágukat. Azóta már sok operációt végeztem el, begipszeltem az eltört disznólábakat, s ki tudná elsorolni, három év alatt, mi mindent csináltam. Közben megnősültem és lakást is kaptam. Vettem egy használt Wartburgot. Megtaláltam a számításomat... majdnem... — Majdnem? — Kérdem megszakítva az elbeszélőt. — Nem érzi jól magát a községben? — Dehogynem... Csak másképpen szeretném. — Hogyan? — Hát az egyik az, hogy... belépnék a tsz-be. Eddig is a Vörös Csillagban dolgoztam, többet tudnék segíteni a tsz-nek... és én is jobban járnék... A másik... A „másik” már a harmadik történethez tartozik. Történt a községben, hogy fellépett a sertések között egy fertőző gyomorbél- gyulladás. Egymás után hullottak a disznók és bizony a Vörös Csillagban nagyon nekibúsúltak az emberek. Lusinszki doktor addig- addig kísérletezett, míg egy új kezeléssel megállította a fertőzést. A másik tsz-ben, az Aranykalászban azonban tovább dühöngött a vész. Ott a falu régi állatorvosa küzdött a baj ellen becsülettel, do megállítani a disznók hullását nem sikerült. A tsz vezetői Lusinszki doktorhoz fordultak. Ö segített. LEHET-E SZEBB és nemesebb kötelesség, mint őrizni, védeni hazánk határait a kémektől, a diver- zánsoktól? Ezt teszik a nap minden szakában derék katonáink: a határőrök. Fegyverrel örködnek a határokon, hogy városaink, falva- ink szorgos népe nyugodtan mun- kálkodhassék, s munka után biztonságosan induljon ki-ki szórakozni, vagy pihenni. Határőr! Ebben az egyetlen szóban sok minden benne van. Mindenekelőtt felelősségérzet hazánkért, nem könnyű szolgálat esőben, hóban, sárban napsütésben, vagy az éj sötétjében. E nehéz feladat teljesítésének megköny- nyítésében sokat tud segítem határőreinknek a határmenti községek lakossága. Sőt, már eddig is nagy szolgálatot tettek derék határőreinknek az egyszerű emberek. ERRŐL TANÁCSKOZTAK többek között legutóbb a mezőkovácsházi járási tanácsülésen. S arról, hogy mi mindent tehetnek tanácstagjaink, s az egyszerű emberek határaink védelméért. Az orosházi határőr-parancsnokság a járási tanácsülés elé tárt egy sor példát, melyek bizonyítják: a kémek és a diverzánsok minden lehetőséget megpróbálnak, hogy bejussanak országunkba, vagy hazánkból más népi demokráciákba, s majd Nyugatra távozzanak, ahonnan különböző kémkedési fel. adatokkal őket útjukra bocsátották a szocializmust építő országokba. Ezek a személyek azért sértik meg határainkat, mert halálosan gyűlölik a nép államát, vagy éppen különböző módon sú— Kötelességem volt — mondja —, s talán nem is gondolja, hogy ezzel a két tsz-nek hány százezer forintot mentett meg. A falu suttogói és pletykásai — ettől nem mentes még Füzesgyarmat sem — a két állatorvos közti ellentétről kezdtek beszélni. Pedig az igazság az, hogy ők megbecsülik egymást. Talán nem is a suttogás bántja Lusinszki doktort, hanem inkább az, hogy nem sikerül megfelelő körülményeket találnia egy állatorvosi ambulancia megteremtésére. — Ha nem sikerül, akkor elmegyek a községből, mert az élet már többet követel tőlünk, nem elég csak vágóhídra küldeni a jószágokat, meg is kéne őket gyógyítani! Kivezet a konyháiba, ahol a2 »j konyhaszekrény mellett ott áll a légi — viaszosvászonnal letakart — asztal, amin hatalmas injekciós tűk, fiolák, géz és ki tudná felsorolni, mi minden gyógyászati kellék. — Ez a rendelőm — mutat az asztalra, majd tovább vezet. Az alacsony eresz alól nyílik a régi istálló. Bent egy ember szöszmö- töl. — Ez lesz az új rendelő. — Mikorra lesz kész? — kérdem a bácsitól. — Talán három hónap múlva. * Keresni az újat. Ezt teszi Lusinszki doktor, ezért gyógyította meg Ibrányi Sándor bácsi disznójának a lábát, ezért segít a tsz- nek, s ezért szeretne ambulanciát. Nem tudjuk, hogy a tanács milyen anyagi eszközökkel rendelkezik, de arra gondolunk, hogy talán a termelőszövetkezettel közösen segíthetnének egy állatorvosi ambulancia berendezésében. Mert. ez nemcsak és nem elsősorban Lusinszki Pál érdeke, hanem Füzesgyarmaté. Dócoi Imre Mór nem népbetegség Egy héttel ezelőtt került a megyei tanács végrehajtó bizottsága elé megvitatásra és jóváhagyásra a megye ez évi tbc elleni védekezést taglaló munkaterv-javaslata. Távol áll tőlem, hogy e munkatervjavaslatot elemezzem. Azonban szólni kell arról, ami oly nagyszerűen példázza, hogy a mi megyénkben nem tombol már az egykoron annyira jól ismert népbetegség — a tüdőbaj. Húsz évvel ezelőtti feljegyzésekből még azt olvashatjuk, hogy az európai államok között hazánkban szedte legjobban áldozatait ez a félelmetes betegség. De a régi feljegyzéseket készítők azt sem tudták eltagadni, hogy a Viharsarok volt a legfertőzöttebb. S ezt azzal próbálták „jó uraink” magyarázni, bár nem sok sikerrel, hogy a Viharsarok — benne a mi megyénk —- mint az ország tekintélyes földdarabja teljesen sík és különös éghajlatú, poros vidék. Az igaz, hogy ez is közrejátszó tényező, azonban az alapvető dologról, a betegséget leghamarabb kiváltó okokról, a munkanélküliségről, s az abból fakadó nyomorról tudatosan hallgattak. Pedig ez volt a fő ok. Az éghajlati viszonyok ma sem változtak. Hegyek, erdők sem nőttek azóta ki a földből, s a por, a sár is itt van a lábunk alatt. De valami azonban megváltozott az alig több mint másfél évtized alatt. S ez nem kevesebb, mint hogy a régi, az elkorhadt, s az emberek tízezreit a nyomorba, a pusztító tüdőbajHatárőreink hű segítői lyosan megkárosították társadalmunkat, s nem kívánatos számukra a hazai levegő. Az orosházi határőrség derék katonái is találkoztak jó néhány ilyen személlyel az utóbbi években. Hogy csak néhány esetet említsünk a sok közül: Az ellenforradalmat követően Mezőhegyesnél, Bohnyát István kétezer forintért vállalkozott arra, hogy Sándor Sándomé budapesti lakost a határon Romániába szökteti át, ahonnan majd Jugoszláviába, végső soron pedig az Egyesült Államokba, volt rendőr férjéhez jut el. Az orosházi határőrség katonáinak ébersége következtében Sándomé nem jutott át a határon. Két évvel ezelőtt — 1958. május 21-én — Péter István ugyancsak budapesti lakce, volt italbolt-vezető kísérelte meg Vi- diczki Radiszláv, battomyai volt disznókupec segítségével a batto- nyai őrs határszakaszánál a szökést. Péter István a 15 ezer forintos sikkasztása után a joggal várható fel el ősségrevonás elől akart Románián át Jugoszláviába menekülni, „csendesebb” vizekre evezni. Hogy neki sem sikerült vérmes terve, az már nem rajta múlt. Péter Dezső román állampolgár nem sokkal később a dombegyházi határszakaszom Magyar- országra szökött. Legnagyobb meglepetésére a magyar határőrök persze „méltóképpen” fogadták. A későbbi vizsgálat során derült ki, hogy Péter Dezső Romániában 21 ezer leit sikkasztott. A múlt év márciuséban dr. Drótos Pálmé próbálkozott Kevermesnél Romániába „átlépni”. Miután a határ- sértés miatt letartóztatták, akkor tudták meg határőreink, hogy tulajdonképpen kit is csíptek el Dró. tosoé személyében. Amit kiderült, nem kisebb „egyéniséget”, mint olyan háborús és népellemes bűn- cselekményért elitéit személyt, aki a felszabadulás előtt internáló táborokban embereket végeztetett ki. HATÁRŐREINK nincsenek magukra hagyva. Ha nem is fegyverrel, de ott vannak mellettük a határmenti községek becsületes lakosai. Ezt olvastuk a beszámolóból, s ezt éreztük a hozzászólásokból egyaránt. S ezt nemcsak a szavak, hanem a tények is példázzák. A múlt év augusztusában a hazánkba szökött Sallai Ferenc román állampolgárt Szelezsán György kevermesi tanácselnök, Barta András és Kotroczó Károly termelőszövetkezeti gazdák fogták el az éjjeli órákban. De a már említett dr. Drótos Pálné Romániába szökését is egy termelőszövetkezeti gazda, Geveletye Tivadar segített megakadályozni, aki kerékpáron sietett az őrsre, hogy jelentse az idegen nő határhoz köbe, majd végső soron a sírba taszító társadalmi formát felváltotta egy új, egy igazságos társadalmi rend. Másfél évtized egy ország életében nem nagy idő. A mi hazánk, a mi népünk életében azonban jelentős. A nyomor- tanyák. lakói ennyi ideje, hogy kiléptek odúikból. S amint telnek az évek, úgy szűnik az annyi áldozatot magával ragadó betegség is. Igaz, a nép állama egymás után hozta létre a mi megyénkben is a tbc gondozó intézeteket. A magunk mögött hagyott alig több mint másfél évtized alatt országosan egyötödére, megyénkben még ennél is kevesebbre csökkent a tüdőbetegek száma. A nép állama jelentős anyagi áldozatot hozott, hogy gátat vessen az egykori szörnyű betegségnek, a pusztító tüdő- bajnak. Csak itt, a mi megyénkben 11 tbc gondozó és négy. fekvőbeteg intézet orvosai próbálják még jobban útját állni e betegségnek. A legkorszerűbb gyógyító eszközök sem érnének azonban sokat, ha most is tombolna a munkanélküliség, a nyomor. Jó érzés azonban kimenni az utcára, ellátogatni a gyárakba, az iskolákba, kimenni a határba, felkeresni a családi otthonokat, s azzal térni visz- sza, hogy a nyomor helyében az új társadalmi rendből évről évre fakadó jobb életmód lett uralkodóvá. S e társadalmi rendben az egykori népbetegség, a tüdőbaj egyre inkább csak a nyomorúságos múlt rossz emlékeként lösz ismeretes. Balkus Imre zeledését. Szalai Mrhélyné és Szálai Etelka dombegyházi tokosok, állami gazdasági munkások jelzése alapján fogták el a határőrök Sebestyén Sándor budapesti lakost is, aki már két esetben követett el tiltott határátlépésit. Szo- kai József és Berta János 11—13 éves dombegyházi fiúk megfigyelése és gyors jelentése után csípték el derék határőreink ugyancsak a múlt évben Jantyik János kiszökni szándékozó személyt is. EZ1 CSAK NÉHÁNY példa a sok közül annak bizonyítására, hogy valóban nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is, miként segítik bátor hátárőreinket a határmenti községek becsületes, s a hazájukat szerető lakosai. S a lakosság ilyen közvetlen és őszinte segítése sok tekintetben hozzájárult ahhoz, hogy az utóbbi két évben mindinkább kevesebb azoknak a személyeknek a száma, akik megkísérlik a határsértést. E hazafias kötelességet a határőrparancsnokság nemcsak nagyra becsüli és nélkülözhetetlennek tartja, de igényli és kéri is. A határőrség parancsnokságának tájékoztatója, s a hozzászólások egésze azt érzékeltette, hogy örvendetes az a mindinkább kialakuló jó viszony, mely az utóbbi két évben különösen tapasztalható a lakosság és a határőrség között. Amint az említett példák is érzékeltették, határmenti községeink lakosainak túlnyomó része mindinkább nagyobb felelősséget érez hazánk határaiért, szocialista vívmányaink megvédéséért. (B)
