Békés Megyei Népújság, 1961. február (16. évfolyam, 27-50. szám)

1961-02-09 / 34. szám

HÉPÚJ SÄß

1961. február 9., csütörtök

Milyennek kell lenni a jó vezetőnek?

...és hogyan lehetne ezt elősegíteni

Ä termelőszövetkezeti mozgalom sikeres fejlődése, a mezőgazdaság szocialista átszervezése a tótkomlós! gépállomás körzetében is jó eredményt hozott. Tótkomlós, Békéssámson, Kardoskút és Nagykopáncs is termelőszövetkezeti községek lettek. Ezekből az eredményekből kindulva most már a termelőszövetkezetek megszilárdítása területén nőttek meg a feladataink. Keresve a megszilárdítást akadályozó okokat, megállapíthatjuk, hogy körzetünkben legtöbb probléma a vezető és irányító munkaterületen van. A hiányosság legjobban a brigádvezetőknél, de a mezőgazdászoknál és az elnöknél is megmutatkozik. Megállapítható az is, hogy az egyes vezetők lehetnek szakmailag kiválóak, ha azonban a termelőszövetkezeti tagságot nem tudják maguk mögé felsorakoztatni, a közös munkára mozgósítani, s ez által szakmai tudásukat realizálni, akkor az ilyen vezetők tevékenysége, munkája nem sokat ér. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az irányító munkakört betöltő személyekkel szemben a szakmai és politikai tudás mellett alapvető követelmény az emberekkel való helyes bánásmód, a kölcsönös bizalom légkörének kialakításához szükséges hozzáértés.

Nagy hiba mezőgazdasági oktatási rendszerünkben az, hogy a vezetés módszertanát még nem dolgozták ki tudományosan, pedig szerintem ezzel igen sok kádert és oktatásra fordított pénzt is megmenthetnénk a közösségnek.

A kapitalista rendszer ki tudta magának dolgozni nálunk is a gazdasági érdekeinek megfelelő előírásokat a vezető beosztású egyének számára. Mi viszont még/eddig nem nyúltunk határozottan ehhez a kérdéshez, bár vannak kezdeményezések és némi eredmény is ezen a téren. Ez azonban nem elegendő, mert elaprózottam sőt mondhatnám úgy is, hogy nem hivatalos formában történik.

Elképzelésem szerint kötelező tantárgyként kellene tanítani minden olyan tanfolyamon, ahol irányító munkakört betöltő embereket oktatnak, azt, hogy milyennek kell lenni a jó vezetőnek. Sok témát lehetne erről előadásban feldolgozni. Hogy csak néhányat említsek: a szocialista erkölcs és helyes magatartás követelményei; az emberismeret és a jellemtan; a Munka Törvénykönyve ® a munkajogi kérdésekkel kapcsolatos problémák; a munkaverseny-mozga- lom szervezése és irányításának módszerei; az egyszemélyi és kollektív vezetés elvi és gyakorlati kérdései; az emberekkel való szocialista bánásmód és a kölcsönös bizalom légkörének kialakítása; a vezetők tekintélye megvalósításának módszerei; az emberi nevelés; a szocialista emberformálás feladatai stb. Véleményem szerint szükséges lenne olyan előadások beiktatása is, hogy a vezetők miként járjanak el, mit tegyenek munkatársuk nagyobb családi ünnepei, esetleg temetése esetén, mert ez a terület az, ahol különösen vidéken, a döntő szó még a vallásé, a papoké.

Igen fontosnak tartom a jó munkakedv, a vidámság légkörének kialakítását is a jó kollektív szellem kialakítása szempontjából. Erről igen tanulságos tapasztalatokat szereztem az egyik bulgáriai külföldi tanulmányi utamon. A bolgár vezető elvtársak amellett, hogy a szigorúságot és a rendet megkövetelik, rendkívül barátságosak, népszerűek, egyszerűek és közvetlenek a dolgozókkal szemben. Nagyon jól értenek a vidámság, a jó munkakedv megteremtéséhez és boldogok, ha a dolgozók

között lehetnek, arra tudják lelkesíteni munkatársaikat, hogy a munkát ne tehernek érezzék, hanem felismerjék annak szépségeit. Bátran voltak kezdeményezők a dalolásban, a táncban, ami nálunk igen ritka példa a vezetőknél. Népszerűségüket főként annak köszönhetik, hogy ilyen légkört tudnak teremteni maguk körül,

A fenti példákat azért írtam le, mert úgy érzem, nekünk is tenni kellene valamit ezen a téren, bár vezetőink részére éppen elég a feladat. Állítom azonban, hogy sokkal hamarabb és könnyebben elérnénk célunkat a fenti módszerekkel. Ezt pedig elősegítené az, ha mint követelményt állítanák a vezető beosztású dolgozók elé, és tanítanák, hogy milyennek kell lenni a jó vezetőnek. Szerintem a vezetés módszertani anyagának kidolgozásával meg lehetne bízni a Mezőgazdasági Szervezési Intézetet, amelynek munkatársai a gyakorlatban legjobban bevált vezetők tevékenységét a helyszínen tanulmányozhatnák és e munkamódszereket egységes rendszerbe foglalnák. E tapasztalatokat kiegészítve más tudományos anyaggal, a hazai és a külföldi irodalomban fellelhető tapasztalatokkal bővítve bocsátanák a közép- és felsőbb fokú mezőgazdasági szakiskolák rendelkezésére, amelyek aztán beépíthetnék azt a kötelező tananyagukba.

A fenti dologról jó néhány elvtárssal már beszélgettem. Mindenki szükségesnek látná, hogy az illetékes szervek fogjanak hozzá a vezető káderek ilyen módon történő továbbképzéséhez is. Bizonyára akad olyan elvtárs a megyében, aki még többet tudna hozzátenni a javaslatomhoz. Szóljanak hozzá annál is inkább, mert mindannyian látjuk, hogy a követelmények megnövekedtek ezen a területen, s a vezetés színvonalának javításához nem utolsó sorban hozzájárulna a fenti javaslat megvalósítása.

Kovács János

a tótkomlósi gépállomás igazgatója.

Kétszázezer gyermeket gondoznak óvodáinkban

Az óvodai szülői munkaközösségek országos értekezlete

A Magyar Nők Országos Tanácsa és a Művelődésügyi Minisztérium kedden rendezte meg a SZOT székházában az óvodákban működő szülői munkaközösségek országos értekezletét.

A ’ tanácskozást dr. Hermann Aliz, a minisztérium tanító- és óvónőképző osztályának főelőadója nyitotta meg, ezután Szabadi Ilona, az óvodai osztály vezetője tartott beszámolót. Elmondotta, hogy óvodáinkban jelenleg mintegy kétszázezer kisgyermeket gondoznak, ellátásukra államunk a múlt esztendőben ötszázmillió forintot költött. Az óvodák szépek, otthonosak, s ebben igen nagy a szülők érdeme. Az óvodáknak nyújtott társadalmi segítség értéke az előző tanévben megközelítette a tizenötmillió forintot.

Részletesen foglalkozott az előadó az óvodai nevelési elvekkel, a szülői értekezletek, a fogadóórák, a családlátogatások szerepével és megjelölte a szülői munka- közösségek további legfontosabb tennivalóit. A sikeres munkához az szükséges — mondotta —, hogy a vezető óvónő, a munkaközösségi elnök és a nőtanács vezetői között a legszorosabb együttműködés alakuljon ki. Ha ez megvalósul, tovább erősödik a szülők mozgalma, s így még inkább érvényesül a szocialista elveknek megfelelő, egységes, törésmentes nevelés már az óvodában.

A beszámolót vita követte. (MTI)

s

'ftUu jgjft*dü*Uc

Levél egy édesanyáról

Kommentár nélkül, ahogyan írták, kellene közölni a sorokat, hogy mélységesen elszégyelljék magukat a világ előtt azok, akikről szó van a Sarkadról hozzgnk küldött levélben. Emberek, akiket anya nevelt, akiknek kezét a gyermekévek gyámoltalanságának idején féltő szeretettel fogta, akiknek, hogy ne kelljen szűkölködniük, szájától vonta meg a falatot, és nem lehet leírni, mennyi megpróbáltatást állt ki, amíg 31 éves korától özvegyen, egyedül felnevelte gyermekeit; egy édesanya sorsa kiált segítségért a kusza betűkkel megírt sorokból. Nem ő, a 87 éves özvegy Antal Sán- dorné írta a levelet. Ö testileg, lelkileg annyira összetört az utóbbi hetekben, hogy talán nem is gondol már semmiféle segítségkérésre. Kitől is remélhetne segítséget egy szerencsétlen édesanya, akit télvíz idején saját gyermekei vetnek az utcára? Lehet-e egy ilyen asszonynak ép gondolata, amikor egy csukott ajtó előtt zokogva könyörög: „Gyermekem... eressz be... nagyon fázom, elfáradtam...” és rideg, kegyetlen, süket fülekre talál? Óh, pedig hányszor melengette keblén a gyermeket, aki most „nem hallja meg” könyörgését. Csak a szomszédok, s ők írták a levelet is, hogy valami megnyugtató megoldást találjanak özvegy Antal Sándorné sorsára.

De hogyan segíthetnénk mi? Javasolhatjuk talán, hogy a 87 éves nénit vegye gondozásba valamelyik szociális otthon? Hiszen ép, egészséges, és nem rosszul kereső három felnőtt gyermeke van, akik másfél esztendeje rábírták őt, hogy 80 000 forintért adja el a házát. A pénzen megosztozkodtak, s „hálából” egy házhoz adták ki, havi 400 forintos tartásdíjért az édesanyjukat. Ahol azonban eddig lakott, már nem lehet tovább, mert sürgős műtétre kellett mennie a főbérlőjének.1 És nem fogadták be gyermekei sem. Antal néni Kiskunfélegyházán is járt a lányánál, de lánya, éppen úgy, mint dobozi pedagógus gyermekei, még beszélni sem akartak vele. Az édesanya hiába várta a gyermeki szív megszólalását...

Mély megdöbbenéssel olvassuk a kusza sorokat: „Kérem a szerkesztőséget — írja Kiss Gá- borné —, nyújtson segítséget ennek a 87 éves édesanyának, szorítson egy kicsi helyet a néni számára a lapban. Ugye, önök megteszik ezt, maguknál nem hiába kopogtat a néni? Higgyék el, az ilyen édesanyának és társadalmunknak tartozunk ezzel. S talán a néni gyermekei, ha már a szeretet nem is él szívükben, megszégyellik magukat, és nem hagyják az utcán fagyos- kodni szegény édesanyjukat.”

Varga Dezső

Mintegy kétezer népi műemléket kutattak fel eddig

Az Építésügyi Minisztérium műemléki osztályának és az Országos Műemlék Felügyelőség irányításával három évvel ezelőtt kezdődött meg a népi építészeti emlékek szervezett felkutatása. Több mint száz falukutató építész járta a községeket és tavaly

már sokat segítettek e munkában a néprajzi muzeológusok is.

Eddig csak 800 községbe jutottak el és mintegy 2000 népi műemléket, zömmel lakóházat, jellegzetes gazdasági és ipari épületet, különböző malmot, haranglábat kutattak fel. (MTI)

/ilveszteri kaland

TetőfMapodó, ordasszürke felhők takarták az eget. itt-ott feliagyóban volt a betonjárdán iszamó sár. A férfi némi önelégültséggel gondolt arra, hogy helyes volt nadrágszárát felhajtania: tisztán foglalhatja el majd helyét a vasúti fülkében s nem teszi ki magát az úti társak sértő elhúzódásának. Amint sietett, derekában enyhe szúrást érzett; roeg- nándíthatta a csúszós úton. A szövetkezeti vendéglő előtt balra tért, két sarkot haladt előre s az elágazásnál kissé tétován megtorpant. Tar, szúrós liciumágak hajoltak ki a deszkaipalánkon, ezeket megkerülve sietett az állomás felé. Igen, gyalog határozottan messzebb van, mint gépkocsin. — gondolta. — Mégis el kellett volna fogadni a tűzoltóparancsnok kedvességének jelét: a felajánlott gépkocsit.

A 6arkon megtorpant. Hígan csillogó sáltengerbe veszett a járda keskeny szalagja. Meghökkenve nézett körül. Mellőle elfogytak a házak, a távolban téglaégető kémények sötét sziluettje rajzolódott a tompafényü felhőkre. Füzes Tamást az elveszettség, a magány érzése rohanta meg, mint a vándort, ki a világ végéhez ért. %

Gépiesen órájára pillantott: a foözioreszkáló nagymutató veszélyesen megközelítette a tizenkettest — mindjárt nyolc óra, a vonat pedig 20.24-kor indul. ..Nélkülem?...” — derengett fel benne a sejtés. Sarkon fordult és

sietős léptekkel indult meg, amerre a vasútállomást vélte. Ügy érezte, már egy örökkévalóság óta szapórázzá a lépést az ellenségesen hallgató idegen házak között. Két — vagy három? — árny tűnt fel előtte egy távoli lámpa fénykörében. Még jobban megnyújtotta lépteit, hamarosan a csoporthoz ért.

— Jó estét kívánok! — szólította meg egy köszönéssel az egész társaságot. — Elnézésüket kérem . .. Merre juthatnék el a legrövidebb úton az állomásra? >

— Szevasz, kispajtás! — rikkantotta egy bizonytalanul mutáló tenor. — Mi az ördögnek igyekszel te Szilveszter estéjén az állomásra? Utazni? . -. . Marhaság.

— igazad van, Sanyikéin! Maradjon velünk ez a boldogtalan. Úgyis látnivaló, hogy el van kenődve ..

A harmadik dülöngélő nevetéssel kontrázott társaiknak. Füzes Tamás ajkába harapott, igyekezett jóképet vágni az otromba tréfálkozáshoz:

— Nem lehet gyerekek, várnak a haverok — igyekezett átvenni a tónust. — Bökjétek ki már, merre van az a vasút?

Három kéz három felé mutatott egyszerre. A férfi kurta „jóestét”-et vetett oda s találomra elindult abba az irányba, merre a legjózanabbnak vélt „cimbora” mutatott. Nyolc óra nyolc perc . . . Késhet is a vonat — reménykedett — s újra nekilendülve loholt előre, amerre a Lámpák sürtistoö- dő fényfűzére csillogott. Az útkanyarban megtorpant s mint ki nem mer tudomást venni a kérlelhetetlen igazságról, újra és újra betűzve olvasta a feliratot: Ady Endre Kultúrotthon. Kesernyés-bosszús nevetéssel állapította meg

— Visszaérkeabesiij

Egyszerre eszébe jutott mindaz, amiről a kultúrotthon vezetőjével beszélgetett. Tánccsoport, fotoszakkör, ezüstkalászos tanfolyam, házi sakkbajnokság, néhány közömbös fiatal, aki csak a pillanat gyönyörének él — s a tanácsok, melyeket mint a minisztérium képviselője kicsit felülről, kissé könnyedén adagolt a továbbiakra nézve. Az már világossá vált előtte, hogy az utazásnak befellegzett; Jászváron kell töltenie az éjszakát. Idegenben ritkán töltötte elviselhetően az éjszakát; vagy a párnát találta keménynek, vagy a szoba volt túlfűtött számára, vagy ... — egyszóval: öregedett. A harminchét év ötvenes szemmel nézve nem sok; Füzes Tamás azonban a városától távol többnyire hatvannak érezte magát... A kelleténél jobban igényelte a kényelmet, a megszokott környezetet és — bármennyire tagadta is önmaga előtt olykor — Edith gondoskodását, anyáskodó gyengédséget, melyből számára legalább annyi jutott, mint Panninak.

A kultúrház ablakai mind világosak voltak, jeléül annak, hogy odabenn megkezdődött a szilveszteri műsor. ,,Ha már ittragadtam — gondolta — illenék megnéznem az előadást. Illenék: de mivel állítsak be? Rajtam mulassanak, aki még az állomást sem képes megtalálni?” Gondolatait az utca túloldaláról halkan átszűrődő tánczene zavarta meg. Az Ezüst Csillagában Elek Lexi zenekara játszott; Füzes önkéntelenül a zenével dúdolta a melódiát: „Gyere, ülj kedves mellém ...”

A főelőadó egyelőre csupán az asztal mellé telepedett, ami egyáltalán nem volt könnyű feladat. A korai idő ellenére igen népes volt a helyiség; a főpincér — egy huszas láttán — pótasztalt kerített számára. Ez az asztal az étterem nyugalmasabb napjain — telefonasztalka volt; épp hogy elfért rajta a frissen tálalt hurka kolbásszal, a körítésekkel, a butélia és a szódásüveg, tövében egy csorba hamutartóval.

— Szabad idetennem ezt a széket? — rezzentette fel egy síma, kissé alázatos kodó hang a vacsorát követő kellemes ernyedtségéből.

— Kérem ... — felelte önkéntelenül és gépiesen, szíve mélyén enyhe bosszankodással. — Ki lehet az a szerencsétlen flótás, akit idehoz az ördög, 6 aki, akár magam, egyedül van ?. .. — morfondírozott.

— Bocsásson meg, ha megzavartam .;;

A lágy, különös csengésű alt hang visszasímogatta a szék rideg koppá- násától megtört varázst. A férfi — furcsamód — a szavak zenéjét fogta fel előbb, mintsem azok értelmét. Ez a hang egy légi. tovaszáöt szerelemre emlékeztette Füzes Tamást. Vagy csak kalandra?

Rutinos férfiszemmel a pillanat t őrt része alatt mérte feil a kopottas szürke szoknya selymén átfeszülő formás combokat s a kelleténél némileg vastagabb bokát, hosszúkás, ideges ujjakat, sokatmosott fehér olaszkát. Míg a nő megrendelte Mecseki-jét, a férfi loppal arcára tekintett — kicsit semmitmondónak, ugyanakkor rokonszenvesnek találta a sima barna hajjal keretezett ovális arcot'.

3 3 3

Tamás Óvatosan kotorászott a cipője után. Otthonos mozáu- attal nyúlt az éjjeliszekrény felé . . . K eze nyirkos falba ütődött. Hirtelen kijózanodott. A bortól hevesen lüktető fejét két keze közé szorította. Győr-