Békés Megyei Népújság, 1961. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-07 / 32. szám
4 1961. február 7., kedd NÉPÚJSÁG BÍRÓSÁGI TEREMBŐL ^^WWWW\AA/\AA/VS^VWWVWW^fWVWWVWVWVWWWWWWVWW\AA „Bűnösnek érzem magam..." Péntek délelőtt van. A békéscsabai városi bíróság 4-es számú szobájában tanácskozik a bíróság. A vádlottak padján egy őszülő hajú ember ül. Lábát egymáson keresztül téve, térdére könyökölve néz maga elé. Nézésében jó adag semmivel sem törődés látható. Amikor a tárgyalást vezető bíró ismerteti a tényállást, akkor tudom meg, hogy a közömbösen viselkedő ember Furák Ernő András, 45 éves pusztaföldvári lakos, többszörösen büntetett előéletű. — Először — ismerteti a tényállást a vezető bíró — 1951-ben az orosházi járásbíróság ítélte 100 forint felfüggesztett pénzbüntetésre. Majd a Pest megyei bíróság 1952- ben két évi börtönnel és három évi jogvesztéssel sújtotta. 1956. októberében a gyulai járásbíróság ismét bűnösnek mondta ki és ítélte el két évi börtönre és 4 évi jogvesztésre. Valamennyi esetben lopásért, közveszélyes munkakerülésért állt a bíróság előtt;:. Furák e szavakat úgy hallgatja, mintha nem is róla beszélne a bíró Közömbösségéből akkor sem oldódik fel, amikor a tanácsvezető bíró a legutóbbi — ezúttal már ne. gyedik — bűncselekményének körülményeit a tények erejével olvassa fejére. Arcizma sem rezdül, amikor a vádiratból a bíró ismerteti azt a sorozatosan elkövetett bűncselekményt, mely ismét bizonyítja: mint eddig, ezután is munka nélkül, mások becsületes munkával megkeresett forintjaiból akart könnyen élni, részegeskedni. Ezúttal azonban nem lopott. A tárgyalás már másfél óra hosz- szája tart. S egymást követik a megidézett tanúk, a megkárosítottak, a becsapottak. A beidézett tanúk között vannak munkások, orvosok, parasztemberek, jóhiszemű és segítő szándékú fiatalabb és idősebb asszonyok, akiket a következő fondorlattal csapott be, vezetett félre, kihasználva emberségüket: — Mint megrögzött bűnöző — folytatta a bíró — a múlt év szépDisznó az asztalon! Az állami gazdaság ü. b. elnöke, Mórái- György nem panaszkodhat. Szép hízót vágott. De volt segítsége is bőven. A böllér szerepét Kempf bácsi játszotta. Éles kése hamar felaprította a kolbászba valót. Győrfi elvtárs, a párttitkár sem ellenőrizni jött. Neki is kijutott a munkából, no meg a jó kisüstiből is. (Az utóbbiból nekünk is jutott.) temberében és októberében mimt- egy 60 esetben, Mezőkovacsházán, Békéscsabán, Újkígyóson, majd a meáökovácsházi járás több községében és a megye más részében alig ismert és teljesen idegen férfiakat, nőket Szólított meg úton, útfélen a következő, az emberekre nagyon is hatásos szavakkal: — Beteg a kislányom, de az útiköltségemen kívül nincs annyi pénzem, hogy a részére annyira szükséges orvosságot megvegyem... Máskor közeli rokonainak, majd feleségének súlyos májrákos betegségére hivatkozva csalt ki a segítő szándékú emberektől Í gy 39.70 forintot. Persze k esetben azzal a meg- 1, hogy nincs meg az or- 2 szükséges pénze. Rafi- öző lévén, minden esetír említett összegű pénzt dva azt, hogy az orvos- a csak véletlenül kerekAmikor a bíró megkérdezte Furáktól, hogy bűnösnek érzi-e magát, nem tagadott: igennel válaszolt. A jóhiszemű tanúk közül többen azt is elmondták, hogy egy- részük még több pénzt is adott, mint amennyit Furák kért... — Engem, amikor megállított az utcán — vallja egy idős nénike, — még a személyi igazolványát is megmutatta, amikor a 29 forint és egynéhány fillért kérte... Igaz, én nem néztem meg igazolványát, hiszen segítséget kért... így mondták mintegy 60-an. S 6 hallgatta, csak a bíró kérdéseire válaszolt néha: — Igen, így volt — mondja minden esetben olyan hanglejtéssel, mint aki már megszokta a vádlottak padját, a börtönt és már egyáltalán nem szégyelli azt, amit tett. A tanúk kihallgatása a végéhez közeledik, amikor a bíró megkérdezi Furákot: — Elismeri-e, hogy a tanú igazat mondott? Furák válasza nem késik. — Igen — s most az egyszer látszik arcán, hogy mondani akar még valamit. — De bíró úr, én nem tudom, hogy hol tartok .... talán már nem is tudok becsületesen gondolkodni.... S akik a teremben részesei vagyunk e tárgyalásnak, valameny- nyien érezzük: ebben valóban igaza van Furáknak. Az ügyész szavai súlyosak. A vádlott cselekményének társadalmi veszélyességét bizonyítja. Végül is végrehajtó börtönbüntetést és jogvesztést leér. Az ügyvéd töprengve áll fel, hogy védőbeszédét elmondja. Arcán azonban jól látható, hogy nehéz védence mellett szólnia. A vádlott gyomorbetegségén és korán kivül alig tud valamire hivatkozni. S ez érthető is, hiszen a csaknem hatvan tanú vallomását nem lehet igaztalanul magyarázni. Rövid szünet következik. Mindenki kivonul a teremből, a bíróság tanácskozik. — Folytatjuk a tárgyalást — szól ki az ajtón az egyik ülnök. — A Magyar Népköztársaság nevében ítéletet hirdet a bíróság — s a tanácsvezető bíró érces sza. vai betöltik a termet. — Furák Ernő Andrást a már ismert bűncselekményéért 2 évi börtönbüntetésre és 3 évi jogvesztésre ítéli a bíróság ... Az utcán vagyok, de minduntalan azon töprengek: hány ilyen csaló, az emberek jóhiszeműségét kihasználni akaró ember próbálja még megkeseríteni a becsületes embereket? Balkus Imre Ha nem kopognak vissza A vasárnapi Magyar Nemzet-* ben Mátrai-Betegh Béla tollából egy figyelemre méltó cikk jelent meg: A szomszéd nem kopog vissza címmel. Nem kívánok a cikk elemzésére kitérni, csupán — ha szabad ezt a szót használni — mélységes egyetértéssel fogadtam írását. Mátrai-Betegh Béla arról írt, hogy bizonyos vidéki színházaink előadásait más színházak művészei nagyon ritkán látogatják, de nagyon ritkán látogatják a budapesti színházak tagjai még a szomszéd utcában lévő színházakat is. Némi tapasztalatra már én is szert tettem, és ezért is értek egyet Mátrai- Betegh Bélával. Szükség van arra, hogy a színházak rmmkáját művészi szakemberek is elemezzék, hiszen segíteni a kritikákon túl csak az tud, aki maga is értője és alkotója a színpadnak. Ügy hiszem azonban, hogy a problémát egyszerűen azzal nem lehetne megoldani, ha most lábra- kapna egy olyan utazási láz, hogy a vidéki színházak budapesti vendégszereplését biztosítsuk. Többet segítene az, ha budapesti pályatársak is, de a szakemberek is el-elUvtogatnándk oda, ahonnét esetleg ők maguk is elindultak. Színházunk éppen az elmúlt hétfőn vendégszerepelt Budapesten, s mi, akik ott voltunk, örültünk annak, hogy a közönség tetszéssel fogadta színházunk előadását. Igaz, az előadásról szótő beszámolónkban én magam sem szóltam arról, hogy a Fészek klubban tartott szakmai vitán Both Bélán kívül sajnos más színházaktól senki nem vett részt. Pedig nemcsak a színház művészei örültek volna ennek, hanem örültünk volna mindannyian. Kell a művészi bírálat, kell a segítség, ezt tudjuk mi is, de azt is szeretnénk, ha ebben segítenének fővárosiak és vidékiek. Nehéz elképzelni egy-egy színházat szigetként a mai magyar színházi világban, de sajnos, azt kell mondani, hogy mégis vidéki színházaink inkább csak álló tavak, amelyekben nem mozdul semmi, s egy kicsit csak önmaguk erejébe vetett hitükkel adhatnak újat. A folyók vize a tengerekbe folyik — ez természetes —, de jó lenne, ha a színházak művészete is így folyna egybe. Mátrai-Betegh Béla azzal fejezi be cikkét, hogy szükség volt erről a tapasztalatcseréről beszélni, erről az egyáltalán nem mellékes művészi kérdésről, s ehhez mi is, „vidékiek” azt hiszem, közösen csatlakozunk. Nehéz volna tanácsot adni, hogy milyen módon lehetne tar paszta utteser éket rendezni, hogyan lehetne színházi fesztiválokat tartani, de hiszem, hogy a „szakma” szerelmesei megtalálják a lehetőségeket és nem leszünk elrontói ennek, hanem lelkes hívei — a színházi színvonafi. emeléséért. UafaaU lead Gyönyörű sonkája lett a kétmázsásnak. Az állami gazdaság parasztszekeret küldött érte. Az öreg kocsis hallgatag ember volt, nem sokat beszélt. Felrakta a tanítónő csomagjait a derékba, aztán két lópokrócot adott a kezébe. — Tessen használni, mert hideg van — szólt, s aztán maga is becsavarta lábait egy pokrócba. A tanítónő sietős fázékonyság- gal engedelmeskedett, s mikor megvolt e művelettel, a kocsi megindult a bodzási macskaköves úton. Szerencsére nem sokáig kellett ezen a rossz úton halad- niok, mert lefordultak a földútra. A hideg északi szél állandóan ismétlődő hullámai irgalmatlanul csapkodták a hátát. Megborzongott. Ott fenn a magasban az éj sűrűcsillagos leple sziporkázik, itt lenn a frissen fagyott hó milliárdnyi apró csillaga. Künn csend mindenütt. Az öreg sem szól. Még álmos talán a szóra, vagy mert ilyen természetű. Minden sejtelmes és titokzatos ebben a csendben. A kocsi is csak néha zörren egyet-egyet, ha beszakad alatta a fagyott kátyú. A tanítónő szíve nagyobbakat dobban, mint máskor szokott. Megijedt ettől a csendtől. Egyre keserűbb gondolatok tolakodtak tudatába, melyek ellen hiába hadakozott. Előfogták. mint a falu alatt a szekeret a kutyák. — Vau... Vau! — iortyant fel a falu utolsó háza alól egy kellemetlen vonyítás. Feleletként felmoraj lőtt egy öblösebb kutyahang is, majd egy harmadik, egészen elütő a többitől. Aztán egyszerre több is, hogy a városi fül számára egészen szokatlan koncertté harmonizálódjék a tanyasi világ őreinek fölösleges igyekezete. Köd ereszkedett a tájra. A csillagok kihunytak, hideg nedvesség ülte meg az egy-két ujjnyi vastag fehér lepellel fedett földeket. Minden fehér volt. Egy kicsit elfehé- redett a tanítónő lelke is talán. Újra csak a szekér egyhangú zörgése hallszik a valóságban, ám Moldvai Erna hangokat hall, melyek felidézik tudata alól a gyermekkor feledésbe merült Félsz- manóit és a Csönd-királyt. Aztán reálisabb emlékek tolulnak tudatába, az elválást megelőző harc foszlányai. — Hát csak eredj, ha annyira igénytelen lettél! — csattan fel szinte érzékelhetően anyja sértő, éles hangja. — Hja, a kisasszony ..megértette az idők szavát” — gúnyolódik újra Rózácska néni, aki, mint legtöbb nagynéni, unokahúgának gazdag, partit szeretett volna. Már sírás fojtogatta. Fázósan összehúzódott, zsebkendőjét gyű- rögette görcsbe torzult ujjakkal, s nem látott egy percig semmi kiutat. Újra anyja képe tolakodott elő hívatlanul, amint betegágyának szélén ült annyiszor betegségének három hónapja alatt. Most határozottan érezte, hogy anyja, aki mindig készséges volt a segítésben, áldozathozatalban, Ró- zsácska néni befolyása alatt cselekedett, amikor felkereste a megyénél a személyzetist. Ott azonban elutasították, azt mondták, hogy Moldvai Erna helye megvan, egy idős nyugdíjas kartárs helyettesíti és nagy szükség van rá. Aztán újabb emléknyaláb, nég mélyebbről, régebbről: — Jegyezzék meg kedves tanítványaim, & most mar kedves kas- társaim is, hogy a pedagógus mindig a nép szolgája volt. Ne vállaljanak soha más szolgálatot, csak egyet, a népét? Igen, így mondta, az igazgató, mikor búcsúztatta őket a képzőben. Milyen megható volt a búcsúzás! Már akkor megfogadta, nem fog válogatni, vállal tanyai beosztást is. Az emlékek megerősítették, újra a szolgálatát váró, lelkes, fiats# kezdő tanítónő lett. — Igen! Megbotránkoznak és siránkoznak egy darabig a kisváros rózsácska-nénijei, hogy bizony kár volt ezért taníttatni azt a lányt annak a szegény özvegy varrónőnek! Nem baj! Botránkoz- zanak! Ezek kemény, kissé pózba merevített gondolatok voltak, de jól estek néki, megkeményítették. Már újra nem bánt semmit, azt sem, amit a fejükhöz vágott a végén, mikor már nem bírta tovább a macerálást: — Ti nem értitek azt, hogy itt valami más van, mint amikor ti voltatok 19 évesek! Én nem azért tanultam, hogy kisasszony legyek, és várjam a jó partit, az orvost vagy mérnököt, aki csak azért született és tanult, hogy Moldvai Ernát és nagynénikéjét boldoggá tegye! Kissé elmosolyodott, hogy érintette őket ez a kifakadás. Megkövültén nézték. Anyja is, Rózsács- ka néni is. Nem értették, s úgy engedték el, hogy majd vissza fogja még ő könyörögni magát az anyja házához. — Ritkul a köd — szólalt meg hosszú hallgatás után az öreg kocsis. Igen. A hajnali köd felenged ■gészen! Világos lesz! Filadelfi 'Mihály
