Békés Megyei Népújság, 1961. február (16. évfolyam, 27-50. szám)
1961-02-19 / 43. szám
/X^indannyiunk eml kezetében él egy ház (öreg ími falusi építmény, avagy ódon-kopott bérka- _ ^ szárnya), ahonnét elindultunk, s amelynek útrabocsátó emlékét holtig viseljük. A régi hangulatok, illatok elkísérnek, s egy-egy feledt pillanatban, midőn szomorúság felhőzik lelkünkre vagy bánat szakad ránk: — feltűnik a régi ház képe, régi emberekkel, akikből ekkorra már rendszerint nem maiad egyéb borzongatva-símogató emléknél. A hajdanvoltak küszködéseiből erőt meríthetünk; példájuk tettekre serkent; a tény pedig, hogy szeretteink már csak emlékek, szelíd bánattá oldja a vadul indult indulatokat. Ám a legritkábban szerencsés ezzel a házzal valóságosan is találkoznunk: a szépítő távlatok nagyon megkopnak ettől. Szükségünk van olykor álom-hívo- gatóra — — a szemtőlszembe-találkozás áloműző ... Enyingi Balázs' hazatérte Ipvétel. ö olyannak várta faluszélen egymagában álldogáló szülőházát, amilyen, ó-temetőre néző hátulsó ablakokkal. Az utca felől sövény övezi, amelynek két végén örökké zúgó jegenyék állnak őrt; a sövény mögött virágoskertecske, benne tűzpiros verbénák, kerek kis ágyás árvácskából. A háztól távolabb, a kiszáradt kacsaúsztató partján szomorúfűz búsul, s nedvesebb tájakról álmodik, szegény. Az udvart sok esztendő óta benőtte a fű meg a lapu. Két ösvény .húzódik át rajta: egyik a kiskapunak visz, másik a kertbe csalogat; az ajtóval szemközt terebélyes, vihartépázta vén diófa álldogál. Az ajtón a konyhába kerül az ember, hol a tűzhelyen mindig gőzöl egy vízzel telt fazék; a falon csillogó rézedények között bújkál a csönd; cifra, festett tányérok agguInak köröttük; a mennyezetgerendán füzér pirospaprika, koszorúba font foghagyma függesz- kedik mindenféle lim-lom társaságában. Az utca felől van a tisztaszoba ódonat-ó, sötét bútorokkal, mintásra pingált búboskemencével; régholtak képei fakulnak fekete rámákban; — mindük felett pe<Jig aranysárga birsalmák illata lengedez. A temető felől a hátulsóház, Nagymama lakószobája. Vén óra a falon hatalmas, csillogó ingát himbál, hosszú láncain irdatlan súlyok lógnak — e tisztes szerkezet felett diófa-dobozból minden órában kiugrik egy kakukk, s elkiáltván az időt, rozsdásan akadozó, nyikorgó igyekezettel — mintha dolog várná odabenn, amely nem tűr halasztást — visszadöccen. A nagymutató egyhangú tikiakkal továbbcsúszik ... A temetőre néző ablaknál dívány is van, szürke pokróccal letakarva. Koraestéken itt ül Nagymama, képes újságokat böngészget, leginkább azonban varrogat, vagy ölbeej- tett kézzel elmúlt időkről mereng.., t) nyingi Balázs sokáig nézte az udvart, a há- f j zat, majd lassan megindult a repedezett ös- ^ vényen. A kert kisajtaja felől épp akkor lépegetett elő Nagymama. Petrezselymet és sárgarépát hozott. Balázs szíve összefacsarodott láttán: — hogy megöregedett! Tartása egyenes, ám nézése bizonytalan, haja frissen hullott hó. Elfogódottan köszöntötte: — Kezét csókolom ... Nagymama szemügyre vette az ismeretlen fiatalembert, talán ;kérdezni is akart valamit, amikor elnevette magát Enyingi Balázs: — Nem ismer meg, Nagymama?... Nagymama hitetlenkedő fejingatással lépett mellé; majd megbizonyosodván, lassú mozdulattal megsíRiogatta a fiú arcát, s örvendező hangon szólt: — Isten hozott fiacskám. Isten hozott... Átkarolta kedves unokáját, szeretettel, s egy kicsit támaszt keresve is. így mentek a konyhába. Szembéültek, és csak nézték egymást sokáig, szótlanul. Mennyi, rninden változott meg rajtuk, körülöttük, mióta nem látták egymást! Nagymama arcára mosoly derült és így szólt, végül döcögősen nevetve: — Csak egy kis levest csináltam volna magamnak, dethogy megjöttél, már én is másra éhezem .. . Ugyan, fogjál néhány csirkét... én már nem bírom hajkurász- ni őket... Majd később, mikor mái a harmadik jószágot ko- pasztotta: — Nem valami híresek ezek, csupa csont meg toll. Csak a begyük nagy. De hisz még nőhettek volna. Késői keltetésből vannak, a közösből kaptam... — ijedten elharapta a mondat végét, unokájára nézett: vajon észrevette-e, hogy a „közöst” emlegeti, majd másra fordította a szót. — Bizony, eljárt az idő, hogy utoljára itthon jártál. Te egészen megemberesedtél, ón meg tovább vénültem. Kikoptam már minden munkából... csak teszek-veszek a ház körül, a nap meg alig akar eltelni. Téged is nagyon vártalak, s lámcsak, megjöttél. ✓'"YV-lázs gondolataiba merültem' hallgatta a ked- i /j vés öreget. Az elillant évekre gondolt, s ar- ra, hogy milyen régóta néhány képeslapon kívül még csak hosszabb levélben sem kereste fel. Most, midőn szemmellátható változásokon érzékelhette az idő kérlelhetetlen dialektikájáét; az Időét, mely egyfelől épít, másfelől rombol — szánalmas, üres kifogásnak érezte önigazoló mentegetőzését: „hiába, nem volt időm...” Egyszerre tűrhetetlenül melege lett s ezt a meleg- érzést nemcsak a delelő nyárvégi nap 1 eve; nemcsak a űzhelyböl áradó hőség, a fazekakból ‘kiübbenő gőzök — melyek nehéz, fűszeres illatokat cip eltek magukkal ■s becsavarogták az alacsony helyisége t —; • nemcsak íjszakától, nikotintól ’ meggyötört ti istének-lelkének yengeségei okozták, éreztették, hanem mindenekfelett alami megnevezhetetlen, könnyszorító bűntudat, csor- lultig telt lelkének marcangoló vádjai Amikor Nagy- lama egy pillanatra abbahagyta a bes zédet, e szüneten felállt és így szólt: I KOVÁCS GYÖRGY: ^ FELHŐK, — Kinézek egy kicsit a kertbe. Nem érzem jól magam, de majd a levegő .. — Beteg vagy, fiacskám? — Nagymama aggodalmas arccal, bizonytalanul tett egy kis lépést felé. — Nem, nem, csak kimerült vagyok, de itt majd ösz- szeszedem magam. Lesz rá időm: sokáig, talán öi-ökre itt maradok .. . Tessék majd kiszólni, ha segíthetek valamit — lassan, emlékeket kereső lassúsággal kiment a fülledt konyhából. Az öreg ház mögött, csenevész szilvafácskák vannak térdig érő fűben, aztán egy sor jegenye zúgatja leveleit: — azokkal kezdődik a temető. A kiskapu után egy sor ribizli, egy sor földieper, oldalt két-három tő petrezselyem, répa, zeller, karalábé, hagyma, krumpli, miegymás — azokon túl a girhes kis szilvafák; ágaik közt napfény-aranyozta pókhálók, az ágakon poros levelek és kék szilvácskák. Időnként némelyik lepuffan a lengő kalászú, magas füvek közé, s hallgatja, hogy azok ha szél fű, micsoda bánatokról susognak. Az ilyen kertekben régi küszködések, hajdani nagy akarások emlékei ragadják meg az embert. .. fTy alázs végiment az árnyékoson, s hanyatt- t /j feküdt a zizegő fűben a lapulevelek közé. Darab ideig a lassan, méltósággal úszó felhőket nézte, mint vitorláznak a szelek szárnyán az égboltozat végtelen kék óceánjában; majd lehunyta szemét. Még kísértette a különös jelenetek és döbbenetes élmények emléke; — mégis, ismét a régi volt: tárgyiGaburek Károly rajza lagosan kritikus szellem, aki állandó önvád és lelki- ismeretfurdalás kereszttüzében ég. Mikor az előző nap délutánján a boros éji halál ámyékvölgyéből való feltámadását szenvedte, e szenvedések nem terjedtek túl a megkínzott test szenvedéseinél. De most már elért oda, ahonnan menekült; vagy az előbbinél még kétség- beejtőbb józanságba, én-jének még tisztább, élesebb átélésébe. Az önemésztő izgalmakból visszahullt a tárgyilagosságba, s úgy érezte, hogy egyedül van, nagyon magános, gyenge és értéktelen. Micsoda magaalázó, szánalmas vergődésbe fúlt a kezdeti hősies-vidám mámor; — micsoda közönséges nőszemélyek lettek a tűsarkon kecsesen billegő tündérek; — micsoda üres lett minden-minden, mikor részegen köszöntött be a máskor munkára serkentő hajnal! Micsoda semmibe tűntek a néhány nap előtti bizakodások, tervek, és milyen távoliak! A múltak miatti rosszórzését csak nőttette a lelki- ismeretfurdalás. Két, de inkább már három .esztendő óta támasza lehetett volna; ám épp ez időtől fogva mintha megfeledkezett volna Nagymamáról. Pedig egymáson kívül mindkettejüknek mindenki idegen; — egymáson kívül senki segítségére nem számíthatnak joggal... Gondolatai összekuszálódtak. Halkan, zsongítóan susogtak a füvek; a nyárvégi kósza szelek mély szomorúságot görgettek lelkére. Néhány perc múlva öntudat- ’an, mély álomba zuhant. agymama hosszú évtizedek alatt beidegző- ( /mi dött mozdulatokkal végezte dolgát, — szin- te oda sem figyelt munkájára. Lassan, öregesen tett-vett, gondolatai azonban nagyon meglódultak. Tejóisten, mi lesz, ha Balázs megtudja, hogy földjét bevitte a közösbe?! Azt mondta, itt akar maradni. Hiszen erős, egészséges fiatalember, megélhetne az öt katasztrálison. Dehát ő már nem bírt vele, a részesek is mindig rászedték — élni meg kellett. Mikor Czipele Jóska, az Aranykalász elnöke eljött hozzá, hogy „— Nézze Zsófi néném, a maguk kis földje úgy áll a mi nagy táblánk közepében, mint egy ék. Tagosíta- nunk kéne, dehát csak a falutól messze van csereföldünk ekkora darab, oda meg részest nem kap. Inkább jöjjön közénk, nálunk nem kell szűkösködnie, ne féljen, mi gondját viseljük” — hát akkor mit tehetett volna? És azóta megvan, jól megvan, Czipele Jóskáék emberül állják a szavukat... De a föld mégiscsak Balázsé; —jaj, hogyan is mondja meg, mit is fog a fiú szólni?!-------Régi történetek jutottak eszébe, igaz törté netek, amelyek gyermekkorától alakítgatták gondolkodását: ezek a történetek mind azt példázták, hogy földért az emberek öltek is már... De Balázs tálán nem olyan ... meg dolgozhat a közösben is, ha már tanult ember létére... ott is megtalálja a számítását úgy, mint egyedül... Ez a gondolat azonban nem hozott megnyugvást: a kétségek tovább mardosták. Mire elkészült az ebéddel, mintha minden ereje elhagyta volna. Fáradt, fásultan fáradt mozdulatokkal tett-vett még; kétszer is átszűrte a zsírosán aranyló levest; egyenként szedegette át egy tálba a belefőzött húsokat — magának sem vallotta volna be, hogy mindez Balázzsal való találkozásának odázgatása érdekében történik. Aztán eszébe jutott: a paprikás után bizonyára jólesik majd Balázsnak egy üveg bor. Attól talán meg is enyhül kissé. Felvillanyozódva pénzt keresett az asztalfiókban, megigazította haját a kendő alatt, csak úgy kézzel, majd öreges igyekezettel útjára indult. Az utcán felnézett az égre: haragos, nehéz felhők gyülekeztek; mérges kis szelek poroztak az úton — levegőben lógott az eső. De még akkor sem esett, midőn egy palack finom borral megérkezett a Népboltból. Cigarettát is vett — vajon milyet szeret Balázs? A boltoslány úgy vélekedett, hogy bizonyára Kossuthot, itt a faluban minden fiatalember azt visz. Nagymama valami finomabbat szeretett volna, de ráhagyta Erzsikére a választást — félt, hogy kitalálják, mi indította meg ajándékozó kedvét. Pedig ő amúgy is... alázs körül egyre erős bődön zúgtak a füvek, ( iy végül haragosan sziszegve hajlongtak a szélben. Néhány ólmosan nehéz esőcsepp ébresztette fel, s míg befutott a házba, a rövid úton is alaposan megverte a zápor. Szótlanul ettek. Balázst az ételek íze gyermekkorára emlékeztette és ettől az emlékezéstől borongós hangú- íata támadt, de nem kellemetlen, szomorú — a hajdani küszködések emlékét is bearanyozza az idő, mint a portól szürke ágakat a pókháló... Csak akkor íelhő- södött el a homloka, mikor Nagymama felbontotta a butéliát, s egy-egy poharat telecsobbantott. „Dehát nem sérthetem meg, honnan is tudná, hogy épp ez elől futottam haza, mint akit űznek ...” — lassan ki- szürcsölte az olajosán sárga folyadékot. Nagymama serényen eltakarította az edényeket, csak az üveget meg a két poharat hagyta az asztalon. Hamutálat hozott valahonnan, cigarettával kínálta unokáját, s örült látván, Balázs milyen élvezettel fújja a füstöt. — Mintha boldogult apádat látnám — szólalt meg végül. Messzire nézőn mosolygott, de hamar lehervadt arcáról á derű. Percek vánszorogtak ólomlábakon. Kint elállt az eső, de még szürkeposztó borította az eget; sehol egy hasíték rajta. A nagy, sűrű, feszült csend már régen beszivárgott a nyitott ajtón, de csak most vették észre, hogy idebenn van ... — Hogyan élt. míg nem voltam itthon? — kérdezte Balázs. — A földdel elbírt, Nagymama?... Tudom, nehéz volt. De most már... ezután ... — Mintha mély szakadékhoz ért volna a hangja, amelyet nem tudott vagy nem akart megkerülni-------belehullott. — A föld ... Tudod fiacskám, nagyon nehéz volt... Hiába, megöregedtem... — gátjaszakadt vízként áradtak Nagymamából a szavak: az elmúlt évek minden nélkülözésének fájdalma bennük rezgeti. Mikor Czipele Jóska látogatására került sor, Balázsra emelte szemét, amelyben pille-időre aggodalom villant. De aztán elszántan mondta ki: — És hát beléptem. Azóta könnyebb lett a sorom. — Aztán később, Balázs szótlanságán ismét megriadva: — Tudom, jogod van a földhöz. A te jussod. De... A fiú torkán rekedten buktak ki a szavak: — Jogom?! — Itt nekem csak egyhez van jogom: megkérni, ne haragudjék rám. Komisz voltam, mintha nem tudnám, mit köszönhetek Nagymamának. De mostantól másképpen lesz... A föld — jó helyen van ott, ahol van ... Más dolgom van nekem: festeni, megfesteni azt, ami a földdel meg mivelünk történik. — Arcára felderült egy aprócska, halvány kis mosoly: — Tetszik emlékezni, hogy tavaszkor sokáig Gyöngyös- csabán voltam? Egy templom régi képeit hoztam rendbe. Állami megrendelés volt, szép munka. Jól is fizettek érte. Legutóbb meg itt a városban csináltam egy pannót az új kultúrházban. Szóval... Nagymama csendesen, boldogan szipogott. — Tudtam én, kisfiam, hogy nem fogsz haragudni.. Jó gyerek vagy te. . . Ti már nem tudjátok, mit szenvedtünk mi egy-egy kis darab földért. Másképp is nézitek ti már azt... — már mosolygott is: szeme körül a ráncocskák köze ezer örömmel volt kitöltve. Balázs szó nélkül kiment az udvarra. Szivében az otthon jóleső melege vert tanyát. Ö, a kedves öreg! Minden porcikája telve van jósággal, bocsánattal... /i nemrég indult szél egyre erősödött, neki- s fi támadt a fellegeknek. Először hosszú hasa- dék nyílott és — mint rianó jég résén a víz — kibuggyant rajta az ég; aztán ez a szürkülő kékség eluralkodott az egész szemhatáron. Minden nedvesen csillogott, az udvart sápadtan hálózta be az alkony -------sötétebb és világosabb foltok váltakoztak a tá rgyakon. — Mint az életünkben — sóhajtott könnyülten Enyingi Balázs, és csak állt, állt csendesen az .elboruló alkonyatba«-------
