Békés Megyei Népújság, 1961. január (16. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-20 / 17. szám

's

MÉPÚJSÁß

1961. január 20., péntek

KÜLDETÉSBEN

A bognármííhely ablakán kévében ömlik át a Nap aranysárga sugara. Kint hideg van. Az emberek összehúzott nyakkal, kissé görnyedt háttal járnak a felfagyott udvaron. Közülük többen néhány percre betérnek a bognárokhoz. Itt meleg van. A küszöböt most messziről jött idegen lépi át.

Ny. 3. Zabelkin megáll a kü- szöbb mellett. Az ottlevőkön végighordozza tekintetét. Egy emberen megakad a szeme.

— ő az, — mondja oroszul a tolmácsnak.

— ő a legöregebb — beszélgetnek — s mint munkáján is látszik, asztalos.

— Az elvtárs Tóth Mihály? «— fordul felé a tolmács.

— Igen.

Tóth Mihály megilletődve áll, kéjéből villanásnyi idő alatt kiesik a gyalu.

— Zdrasztvujtye — fognak egymással kezet.

Zabelkin mélyen belenéz az asztalos szemébe. A néma csöndben küldetése jut eszébe. Az öreg Tóth arcát ezernyi ránc fedi. Ősz, borotválatlan szakálla alól a mosoly körvonalai rajzolódnak ajkára. Szeme tágranyílik, s egyik szögletébe kövér könnycsepp ül.

— Igaz ez? Az egyszerű ember szavának ilyen nagy súlya van? Ezek szerint igen, hiszen a Szovjet Kormány Tájékoztatási Hivatalának egyik vezetője áll előtte, aki Szverdlovszkból, a polgárháború éveiben a szemtanúk, a résztvevők üzenetét hozta.

A hatvan évnél idősebb mester

szeméhez kap, s kérges, munkában elfáradt tenyerét végighúzza az arcán legördülő könny után.

A műhelybe hirtelen beözönlik 25—30 ember. Fiatalok, idősek. Ki kiváncsiságból jött, ki pedig az öreg harcosnak kijáró tiszteletet hozta magával. Megállnak az ajtó mellett, a szalagfűrész körül, s minden szem a váratlan találkozást figyeli.

Zabelkin levelet vesz ki táskájából:

— A hazámban megjelenő Szovjet Híradó szerkesztőségétől hoztam — fordítja szavait a tolmács. — Sokáig nem tudtuk eldönteni: postán küldjük, vagy személyesen hozzuk Pecsenkin elvtárs válaszát arra a levélre, amelyben az Uralszfej Rabócsij újságban tavaly november 24-én közzé tettek. Ebben az áll, hogy Tóth elvtárs részt vett az 1917-es Nagy Októberi Szocialista Forradalomban és keresi akkori barátait, elvtársait, akikkel a mai Szverdlovszk térségében, a fehérek ellen harcolt, akikkel együtt őrt állt Lenin elvtárs szobája előtt, s azokat, akikkel Gyenikin bandái ellen küzdött.

— Hogy is volt? — fordul Zabelkin Tóth felé.

A műhelyben csend kerekedik. Tóth bácsi mélyen gondolkozik, majd megszólal:

— Százhúsz kilométerre voltunk Szverdlovszkhoz. Egy uráli bányában dolgoztam. Két évet töltöttem ott, mint hadifogoly. A béke híre is ott ért — emeli fel a fejét. — Hazautazhatunk a mieinkhez — mondták. — És amikor összecsomagoltunk, mintha véres kardot hordoztak volna szét a táborban. Futótűzként terjedt a hír, hogy Péterváron, Moszkvában és Oroszország több városában munkások vették kezükbe a hatalmat. De egyben azt is mondották, hogy ez a hatalom veszélyben van. A belső és külső ellenség intervenciója fenyegeti. Beálltunk a Vörös Hadseregbe... a többit már tudják. így történt.

A veterán kezébe vesz egy

gyaluforgácsot. Kétszer-háromszor végighúzza ujjai között. Az emberek figyelnek. Zabefkin táskájába nyúl, s egy volgai részletet ábrázoló művészi rézkarcot és a Kreml-torany elefántcsontból faragott kicsinyített mását vette elő.

— Különös megtiszteltetés számomra, hogy olyan emberrel ta- lálkozhatom, aki az én életemért, a szovjet emberekért odaállt, ahová a munkásoknak akkor állnia kellett, aki a forradalom első napjaiban megérezte, hogy hol a helye. Sok ezren cselekedtek úgy, mint Tóth elvtáns, akiknek ami társadalmunk talán sohasem tudja meghálálni azt, amit a legnehezebb napokban tettek.

Zabelkint a meghatódottság hatja át. Férfiasán, keményen kezet fognak. A körülöttük állók összenéznek. Két idegen ember boldogságát, örömét látva megértik, milyen naggyá nőhet az egyszerű ember is, ha embertársaiért cselekszik.

Hogy, hogy nem, a tsz-beliek közül az egyik fiatal megtudja, hogy Zabelkin mellén ott van a Szovjetunió Hőse kitüntetés. Egy vé- konydongájú fiú odalép mellé, s kéri, mondja el, milyen hőstettért kapta, és mutassa meg, mert olyat még nem látott;

A vendéq kigombolja felöltőjét, és megmutatja kitüntetését. A keskeny vörös csíkon csillogó arany csillag néma csöndet varázsol. A tolmács fordítja a Nagy Honvédő Háborút végigharcoló Zabelkin szavait.

— Technikumba jártam, amikor a front katonát kért. A németek messzire benyomultak hazánk területére. önként jelentkeztem. Megbízatást kaptam, hogy hatod- magammal keljek át a Dnyeperen, és az egyik ukrajnai faluban, mint felderítő, a németek háta mögött dolgozzam. A falu iskolájában németek voltak. Lehettek vagy ötvenen. Ők a tanteremben, mi pedig a pincében telepedtünk le. Az őrt némán elkaptuk, és elmondattuk vele a németek tervét. Akkor tudtuk meg, hogy egy alezredes is az iskolában tartózkodik. Foglyul ejtettük. Miután jeleztük, kit fogtunk el, parancsot kaptunk, j hogy a frontvonalon vigyük át a mieinkhez. Az 50 német baját természetesen elláttuk. Amikor az arcvonal felé közeledtünk, a mieink hatalmas tüzérségi tüzet zúdítottak a németekre, s mi puskaropogás közepette, éjszaka átkúsztunk az első vonalon. Többre nem emlékszem, mert súlyosan megsebesültem. Jóleső érzés fogott el, amikor a kórházi ágyam mellett a mieink beszéltek. Ekkor kaptam meg a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Amikor a sebesülésből felépültem, ismét a frontra kerültem. Részt vettem Budapest, Székesfehérvár, Tata, meg több magyar

város és Bécs ielsza bad ítasában.

Az emberek feszült figyelemma hallgatják az élő hős emlékezéseit. Zabelkin hangja el-elcsuklik:

— Nehéz idők voltak — mondja alig hallhatóan.

— Nehéz idők — ismétli az öreg Tóth. — Mi is éheztünk, fáztunk, de mégis küzdöttünk, verekedtünk, de hogy ám;

Az öreg Tóth idős kora ellenére valójában ott van, ahova meggyőződéséé munkásbecsülete állíthat egy józan felfogású embert. Munkásőr sapkáját leveszi fejéről, s remegő ajkai között néhány szó szűrődik át.

— Köszönöm az emlékezést. Köszönöm a látogatást.

A két generációt képviselő kommunista összeölelkezik, megcsókolják egymást. Zabelkin megszólal: •

— A szovjet emberek, a szovjet társadalom és a magam nevében megköszönöm Tóth elvtársnak azt, amit a polgárháború éveiben a munkáshatalomért tett. Köszönöm, hogy részese volt annak a nagy forradalomnak, amely a mi népünket a cárizmus mérhetetlen nyomorából kiemelte, és emberré tette. Ügy érzem, Tóth elvtársék nem csalódtak bennünk. A szovjet emberek megállták helyüket az országépítő munkában éppúgy, mint a Nagy Honvédő Háború időszakában, s megálljuk helyünket a jövőben is, ha az emberiséget, a békét veszély fenyegeti.

Zalbelkin csendesen, szinte a fogai között beszél. Hangjából emberi melegség, határozottság cseng.

— Mj is ott leszünk! — szólal meg 2—3 fiatal.

Már kifelé készülünk, amikor Zabelkin megáll.

— Leírhatatlan érzés önök, magyarok között lennem. Idegen országból jöttem. Beszélgetésünkből mégis azt érzem, céljaink egyek: a népnek jólétet fakasztani. A mi nemzedékünk nem él hiába, s nem fog hiába élni az utánunk következő sem. Ezt éreztem, ahogy végignéztem az önök gazdaságát, s arra gondoltam, hogy a következő magyar generáció nagyra értékeli majd a Tóth Mihályok helytállását.

Heten érkeztünk a csabaszabadi Béke Tsz-be, és amikor a küldetés tejesítése után a bekötőút felé haladtunk, a szövetkezet tagjaiból egy egész seregre való ember jött velünk.

Dupsi Károly

Levél Gyurka öcsémhez

Családunkban — miként azt jól tudod — a testvéri szeretet nem szalmalángosdi, hanem állandó, tartós, mély érzelem. Rég elmúlt a karácsony, az újév, de még mindig fáj kissé, hogy üdvözlő soraimra nem válaszoltál. Rosszulesett. Nagy köztünk a távolság, az igaz, a posta azonban fillérekért és könnyedén áthidalja. Kedves életpárod küldött ugyan nevedben is néhány üdvözlő sort, legalább aláírtad minő.. Ö a tőle megszokott őszinteséggel közli: „Hiába unszolám Gyurkát, hogy legalább köszönje meg a rágondolásodat. Örül a lapnak, elhatározza, hogy ír, de aztán nem tudja, hogy mit írjon, mert őt a politika nem érdekli, inkább a 20 éves lányok. Én már nem bírtam volna annyi kedvességet szó nélkül hagyni. De ő csak mint testvért szeret, politika-mentesen, te meg nem ilyen irányú közeledést tanű- sítsz...”

Édes öcsém, ha ez így van, te óriási tévedésben leledzel. Hát mikor politizáltam én a hozzád küldött levelekben? írtam neked valaha is ilyenformán? „Olvasd a népgazdasági tervet, mert az mindnyájunk érdeke. Az iparban, különösen a gépiparban, tovább kell fokozni az eddigi gyors ütemű termelést. A mezőgazdaságban, önköltségnövelés nélkül 7,9 százalékos termelésnövelést kell elérni...” Ugye, hogy nem. írtam. Pedig nem bolondság, hanem nagyon nagy szó, de a közvetlen családi levelezés stílusába ilyen formában nem illeszthető be. Ellenben igenis megírtam, hogy Gabi lányunk milyen büszkén hordja a kisdobos-nyakkendőt, örömmel közöltem, hogy már János bátyánk is tsz-tag, küldtem néhány újságkivágást az itteni fejlődő világról, és így tovább. Meg kell hagyni, neked van igazad, mert ez is politika, és politika minden

szavunk, tettünk, de még a némaságunk is.

Érdekes ember vagy te. Együtt nyomorogtuk át a tegnapot, s együtt lábaltunk a milliókkal a biztos partra. Helytállsz a bányánál emberül. (Ez is politika, édes öcsém, a mi politikánk, ha nem tudnád.) Munka után egyéni szép szenvedéllyel élsz. nafry sétákat teszel azon a gyönyörű tájon. Rajzolgatsz, festegetsz is néha, vasárnap pedig kertészkedsz 600 négyszögöles birodalmadban. Úgy érzed, ezzel minden rendben van. Képzeljük el a lehetetlent: egyáltalán nem érdekel téged a politika. Azt viszont jól tudom, hogy igen hálás természetű vagy. Ha segítenek neked, sokszorosan akarod meghálálni. Most pedig, mivel úgy látom, nem tudsz róla, közlöm veled, hogy az emberek összefogtak a te megsegítésedre. Igen, igen, jól olvasd — a te személyes megsegítésedre. Emberek: nők, férfiak, fiatalok, öregek, milliók, százmilliók elhatározták itt, és szerte a világon, hogy az én Gyurka öcsémnek önzetlenül a segítségére sietnek. Biztosítják, hogy munka, után nyugalmas, szép sétákat tegyél a he- gyekberj,, a rengetegek mélyén, Vigyáznak vasárnapi kertészkedésed békéjére. Angliában, Japánban végtelen békemenetben, Algériában, Laoszban fegyverrel, Kongóban foggal-körömmel, Belgiumban munkásöntudattal, « szocialista országokban építb- munkával küzdenek ezek a milliók, hogy ne kerekedhessenek felül azok az erők, amelyek pusztulásba rontanák és döntenék tiszta levegőjű erdőid, kerted virágait, munkahelyed dolgos világát.

Erre gondolj öcsém, s ha tudsz, hát — ne politizálj Szeretettel ölel:

Rezső bátyád

Endrödi Cipész Kisipari Termelőszövetkezet

1961. évben is a lakosság szolgálatában

Méretes részlegeink Bnd- rődön, Gyomén és Déva- ványán az új évben is választékos bőranyaggal és figyelmes kiszolgálással állnak kedves megrendelőink rendelkezésére.

•

Tavaszi cipojavitasait mar most hozza be részlegeinkhez, hogy azok időben elkészülhessenek.

A kegyetlen város

Régen volt, 1936-ot írtak akkor. Fiatal voltam még, tizennégy éves. Afféle „felnőtt?’, dolgozó gyermek, mint sokan akkoriban. Az országot csak a térképről ismertem, de azt jól. Szerettem a földrajzot.

Az említett év májusában történt. Pestre utaztunk. Apám, öcsém, meg én. Hogy miért, azt már nem tudom, de fontos dolog lehetett, hogy abban a pénztelen világban elindultunk hárman. Személyvonattal mentünk, éjszaka.

Reggel korán értünk Szolnokra. Épp, hogy virradt. Vonatunk két órát állt, és édesapám elengedett bennünket, hogy nézzünk szét az állomás környékén. Megfogtam öcsém kezét, és elindultunk.

Mentünk... mentünk, egyenesen... be a városba. Magamban szá- mítgattam. Ha sietünk, elérhetünk a Tiszáig. Mint valami mágnes, húzott az egyenes utca. Én meg az öcsémet húztam. Látni akarom a Tiszát!

Hűvös volt a reggel. Kiskabát- ban dideregtünk. De az idegen, a hajnali derengésben ébredező város és a Tisza látni-vágyásának izgalma fűtött belülről. Hosszú volt az út, de... végre feltűnt a híd. Hatalmas óriás íve megállásra kényszerített. Szinte félve léptünk rá. Lassan, áhítattal indulunk rajta végig.

Alattunk hömpölygőit a sohasem látott nagy folyó. Zavaros hullámaival félelmetes, és mégis szelíd volt. Azért nem mertünk végigmenni a hídon. A közepén megálltunk. Nézzük ... néztük a vizet, az áradó folyó sárga hullámait, buborékait. Néztük, mint sodorja magával a gallyakat, ágakat, melyeket lophatott valahol.

Kimondhatatlan öröm égett bennem és boldognak, világjárónak éreztem magam. Láttam... láttam valamit o. világból. Láttam Szolnokot, láttam a Tiszát és ... nemsokára látni fogom Pestet is. Ennél nagyobb boldogság — itt a Tisza-hídon azt hittem — nincs.

Egy furcsa, nyüszítő hangra meglepetten fordultunk meg. Pár lépésre tőlünk, a járda szélén egy

fiú áll... dideregve. Sovány testét csak néhol takarták rongyok.

Egy rossz kabát volt rajta, amelynek alig volt eleje, csak a hátát takarta. Alatta... semmi. A nadrágján több volt a lyuk, mint a nadrág. Néz ránk beesett, fénytelen szemekkel.

Hóna alatt egy borzos szőrű kutya. Annak a hangját hallottuk az előbb. Az is csont és bőr.

A két test együtt reszketett a hajnali hidegben.

A fiú — velem egykorú lehetett talán — vacogó fogakkal kérdezett valamit, de nem értettem. Közelebb lépek hozzá. „Mit kérdeztél” — szólok bizonytalanul, mély szánalommal. „Szolnokon vagyok?” — hallom a kérdést most már tisztábban.

„Igen” — válaszoltam.

„Hová mégy?”

„Nem tudom” — feleli a fiú. „Megszöktem, mert a gazdám mindig vert, és nem adott enni. Ez meg — mutat a kutyára — eljött utánam.”

„És a szüleid... a szüleid hol