Békés Megyei Népújság, 1961. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-08 / 7. szám
KÖRÖSTÁJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE A falusi népművelésről A barátom „tanyasi” tanító és költő. Én nyomdász vagyok, s némiképpen író. Ö közel jár az ötvenhez, én meg a feléhez. Évtizedek alatt rögösödött bele a tanyai élet, imádja a „pusztai embereket” és még a kedvenc ételét is ismeri mindnek. Magam is pusztai születésű vagyok, galagonyabokrok és jó szagú dohánytáblák között nevelkedtem, de koptattam a flasztert is, és később négy évig dolgoztam falun. A barátom nem konzervatív, csak értetlenül áll az új előtt, s ha kedveskedik egy kicsit a huszadik század, akkor felé nyújtja a kezét, a keblére öleli, de a szívét nem tárja ki neki. Haladó ember, de nem kommunista. Segíti a falusi forradalmat, de harcosa már sohasem lesz. Békés megnyugvással fogad engem is, s ha verseit bírálva József Attilát citálom, ö Arany János mögé bújik. Ezzel kezdődött most is: BARÁTOM: Lehet, hogy nektek nevetséges az én versem, dehát én nem is nektek írok, hanem a pusztai embereknek... mint Arany János. ÉN: Csakhogy Arany János korában voltak pusztai emberek, most pedig nincsenek. Kinek írsz hát akkor? BARÁTOM: Már hogyne lennének? Hát nézd ezt a mezőt, az elszórt tanyákat, az álmos ablakocskákat, a kémények úgy füstölnek, mint száz évvel ezelőtt. Ez a puszta, s ebben élnek emberek. ÉN: Csakhogy nem pusztai emberek ... hanem termelőszövetkezeti tagok! Ezek a tanyák álmos ablakaikkal egyszerre útrakelnek és bevándorolnak a tsz központjába, s még odaérnek, ikerablakot kapnak meg villanyt és fürdőszobát. És ez nem évtizedek múlva lesz, hanem évek múlva. Soha ilyen felfordulást nem mutatott a magyar falu képe, mint éppen most. A napokban olvastam, hogy három megyében befejezték a falu villamosítását, az 5 éves tervben befejezik a többiét. Szűkszavú hír volt ez. Tie egy egész társadalom tükör je is volt, ha úgy tetszik. Benne van a huszadik század, amely a szocializmus százada. A te pusztádban most írják a történelmet. Győzött a szocialista forradalom első szakasza. A pusztai emberek átvedlettek, „minden ” romantika nélkül tsz-tagokká. De zúg a fejük. Még nem értenek mindent. Még azt sem tudják sokan, hogy jót cselekedtek-e családjukkal, jövőjükkel szemben, amikor aláírták a belépési nyilatkozatot, és inogva, félve teszik meg az első lépéseket. Egy kicsit gyámoltalanok, ahogy a tízéves tagsággal rendelkező társaik magabiztosságát látják. Mégis: már új emberek. A szocializmust fogják építeni, egy új eszmét szívnak magukba, és a társadalom fejlődését tekintve, modernebbek, mint maga Picasso. BARÁTOM: Mégis szeretik az én verseimet. Én: Azért szeretik, mert szépek, és azért is, mert olyanok mint a bor. Boldogító zsibbadást okoznak. De ezek a versek nem nekik valók. Nem segítesz velük, hanem rontasz. BARÁTOM: Ez sértés! ÉN: Ne haragudj, de így van. Az életükről írjál. Arról, hogy nem volt könnyű idáig jutni, és arról, hogy egy ideig göröngyös út áll előttük. Az akadályokat mégis le kell küzdeni, de ha te is segítesz nekik, akkor könnyebben haladnak előre. BARÁTOM: Nem fog tetszeni nekik. ÉN: De igen. Szeretni fogják őket, és tanulnak belőle. Csak... tanítsd meg őket az igazi irodalmi művek szeretetére. Nem lesz nehéz, mert tanító is vagy. BARÁTOM: De hogyan? ÉN: Ügy mint Móricz Zsigmond tanított, felolvasni sokat, közöttük élni és megkérdezni tőlük, hogy miről szeretnének hallani. BARÁTOM: Lehet, hogy igazad van, ám én kicsi pont vagyok, alig ismerik a nevem. De mit csinálnak a prominens írók? ÉN: Azok ezt csinálják. „ BARÁTOM: Honnan tudod? ÉN: Hát... a statisztikai kimutatásból. BARÁTOM: (fölényesen) Na látod! Arról sokat olvasok az Élet és Irodalomban, hogy Csepelre kijárnak, némelyik tagja is a szocialista brigádnak, de arról nem hallottam, hogy valamelyik író tagja lenne a tsz-nek. Pedig ez is fontos lenne, ahogy a szavaidat értelmezem. Hát én, akit te fűzfapoétának tartasz —, én váltsam meg a világot? ÉN: Nem te, hanem te is segíts megváltani a világot. BARÁTOM: Én természetesen nem mondom, hogy minden jól van így. Mert én is látom, hogy valami nincs rendjén a falun. Én nagy híve voltam a Szabad Föld Téli Estéknek. Előadásokat tartottam, színdarabot tanítottam, meg szerveztem. Csodálatos dolgok voltak azok. A parasztság tódult a kaszinóba. Lehet, hogy az idejét akarta elverni, de így is tanult valamit. Miért nem szervezzük most is? ÉN: A Szabad Föld Téli Esték ma már éppen olyan ócskák, mint a verseid. Nagyszerű feladatukat végrehajtották, mozgósították a dolgozó parasztságot, szórakoztatva tanították őket. Ha- zafiságra, meg a szövetkezeti gondolatra nevelték őket. Ma már újszerű falunevelés kell. .4 népművelésnek egy olyan tartalmas formája, amely megfelel a társadalom jelenlegi fejlettségének. BARÁTOM: Hát a TIT, a könyvtár, a rádió, a színház és a népművelési szervek nem ezt csinálják? ÉN: Csak részben. Egy kicsit adminisztratív ez a munka, s hiányzik az újabb, mélyebb tartalom. Tudom, hogy szép statisztikát nyújtanának most elém, mondván, hogy ennyi, meg ennyi ismeret- terjesztő előadást tartottunk, szerveztünk falunapokat. A Rómeó és Júliát ennyien nézték meg falun, és az olvashatatlanságig koptatták Verés Péter könyveit. Tudod, úgy vagyok ezekkel, hogy végeredményben igazuk van. De ha évenként nőnek a statisztika számai, akkor sem jelenti azt a fejlődést, amit a társadalom előrehaladt három év alatt. BARÁTOM: Mire gondolsz hát akkor? ÉN: Arra, amit nemrég mondtam, egy mezőgazdasági szakembernek. A termelőszövetkezeteknek sokkal nagyobb ideológiai segítséget adni tagjainak műveléséhez. Azt válaszolta nekem, hogy először szedjük rendbe őket gazdaságilag, azután jöhet a kultúra. Ez az, amivel én nem értek egyet, s meg is mondtam neki. A termelőszövetkezetet a tagok segítségével lehet megszilárdítani, nem pedig a mezőgazdasági osztályéval. Helyesebben ennek segítségével, de a tagok részvételével. Az emberekre pedig az érzelmeiken keresztül lehet legjobban hatni. Az érzelmeken, amelyeket tudunk alakítani, tudunk irányítani. Ha az irodalom, a népművelés és a kapcsolatos szervek segítenek a pártnak, köny- nyebben megy a megszilárdítás. Azt hiszem, csak így megy. Most tehát kezdjük el az ismeretterjesztő előadások szervezését? Igen. Csak másképp, mint eddig. A termelőszövetkezet szocialista közösségére appelláljunk, s furakodjunk be ebbe a közösségbe. Szervezzünk brigád-klubokat, kulturális tanácsokat, s azután elő az új drámákkal, vígjátékokkal. Van most már. Ha azt mondjuk, hogy nincs, akkor Darvas, Dobozi, Mesterházi és a többiek szaladnak, bizonyítva, hogy ők megírták, adjuk elő őket. Jöjjön a színház, s hozza Rómeót, de legyen a tarsolyában az újfajta, szocialista ember típusa is. Hadd ismerjen magára a sorokban ülő új típus. Nem fogják szeretni? Lehet! De számtalan mód van arra, hogy megszerettessük velük és éppen ezek a „módok” kell, hogy jelentsék a falusi népművelés újszerűségét. A „módok”-nak pedig az az eszmeisége és gyakorlata is, hogy közvetlenebb, emberibb, marxistább legyen a közeledés. BARÁTOM: Ez mind nagyon szép, de éppen te mondtad régebben, hogy az irodalomban, a kultúrában nem szabad direkt politizálni, mert az nem művészi. ÉN: Ezt is úgy kell venni, mint sok mást a mi életünkben. A nagyiramú társadalmi fejlődés, és a múlt vezetési hibái furcsamód hatottak ránk. Egy kicsit leegyszerűsítettük az életünket. Szégyellünk most hangoztatni bizonyos dolgokat, mondván, hogy azok a múlt átkos hibái voltak. „A munka nálunk becsület és dicsőség dolga”, mondottuk pár évvel ezelőtt. Most szégyelljük egy kicsit, mert úgy gondoljuk, hogy pártunknak nincs szüksége jelszavakra. Ez igaz is. De ennek szellemében élni és dolgozni... a legemberibb és legszentebb. És a művészetnek erre nevelni, nagyszerű! így van ez a direkt-politizálással is. Nem akarom ismételni, amit már elmondtam. Hozzátenni csak annyit, hogy a közeledésünk őszinte is legyen. BARÁTOM: Kíváncsi vagyok az eredményre. ÉN: Én nem. Tudom, látom az eredményt, csak ez is, mint sok más, harc kérdése. így beszélgettünk ketten. A barátom meg én. Én csak öt akartam meggyőzni, de mint mindig, fáradtan legyintett. Meg van győződve arról, hogy javíthatatlan fiatal vagyok, s mert valahol olvasta, kedvvel emlegeti, hogy „Nincs fiatalság túlkapások nélkül”. KISS MÁTÉ Fiiadéi fi Mihály: Boldog évek (részlet) £>biíz&(wi szípillú at'eú d Elnézem szépülő arcod városom! Üj házaid, amint magabiztosan Örködnek alvó gyermekek álmain ... De gondolatgyorsan közelmúlt vizén gondolatgondolám zátonyra fut... Mert majd ellepett mindent itt az ár! S vitte foglyait a sárgult Nyugat...« De báva fiák s tévedt ifjú sajkák ismeretlen vizek sötét árnyairól remegő szájjal, anyai-csók-vágyón vissza-visszatérnek, mert jaj, az iránytűt vonzza e tájdelej ellenállhatatlan Mert legszentebb a szó — a magyar... És leglágyabb a kenyér — a hazai. Az ég simuló ábrándos kékje nyugtatóbb, ha leng a hazai szél... Szűkebb hazám! Békés! Te búzaszagú vadvirágos kinyújtott meleg tenyér! A te vizeid édes íze, mezeidnek orrjáró gazdag illata csontjaimba forottan Őröltre és agysejtjeimben elraktározott eleven fájdalom — s örömként megmarad — a sors szeszélye bármerre vessen! Én úgy értelek, hogy toliam minden vonásában az ősök rendbe szoktatott kemény izma simul a rendbe .., Acélos búzák szagát hordom orrcimpáimban feledhetetlenül... Csak azokat szeretem, kiknek arcán a csúfolkodás és a förtelem kéket ütött megalázó kézzel... Ereimben véretek vörös árama csobog paraszttestvéreim, mint a kánikulában a tarlón elömlő napsugár velőt forraló nyári heve ... (A városi tanács irodalmi pályázatán első dijat nyert versciklusból.) Ferenc Sándor: Tűz-sirály A két fenyő fehér hava már kék szegélyt kapott... S a köd — az alkcr y dús haja befödte ablakod. Bent megült a félhomány, Zsongott a lágy meleg, s a falra tűz-sirály repült... ott repkedett. Lábodnál ültem, kedvesem; fejem öledbe bútt, dúdolt a kályha csendesen, s kint ködbe fűlt az út... Koszta Rozália munka közben
