Békés Megyei Népújság, 1961. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-27 / 23. szám
4 MÉPÚJSÁß 1961. január ííí., péntek. Ady Endre egyetlen színpadi műve Ady halála évfordulójára emlékezünk — és példáját idézzük. Ady semmit sem kívánt jobban, mint országa forradalmi megújhodását, azt, hogy Dózsa György unokái megszabaduljanak a „geszti bolondoktól”, hogy a „ka- nonök-sor” ne terpeszkedjen a magyar élet felett, hogy a „jövendő fehérei” végre új értelmet teremtsenek a magyar igének. Ady Endre, a költő betorkollott már az Értől a halhatatlanság óceánjába — életműve milliók szellemi felvértezője lett. Az újságíró Adyt is mindjobban megismerik, cikkei, publicisztikai írásai a ma újságíróinak szellemi kenyerét adják. Példát, formát. Érdemes felidézni újságírói ars poéticáját. „Nincs felségesebb, istenibb valami, mint a megmondás vagy a megírás bátorsága”. Ady életművének kétségtelen két fő állomása van: költészet és az újságírás. Most, ezen az évfordulón Ady tevékenységének egy kevésbé ismert területével foglalkozunk — egyetlen színpadi művéről szeretnénk beszélni. * 1902 őszén a nagyváradi Szigligeti Színház merész vállalkozásba fogott. Helyi szerzőknek, nagyváradi íróknak engedte át egy estére a színpadot. Három szerző mutatta be első színpadi művét: Ady Endre, Dénes Sándor és Bíró Lajos. Bíró darabja — Leányok — egy polgári család drámája keretében a nők problémájával foglalkozott; Dénes Sándor — Az ügyész — a gyarló emberi igazságszolgáltatásról írt. Ady művének címe: A műhelyben. Azt mondja el* benne, hogyan őrli fel a polgári újság szerkesztőségének mindennapi lázas robotja az írót, a költőt. Voltaképpen mentegetődzés azért, hogy a megígért verses darabot miért nem írta meg. „A műhelyben” művészi értékei nem vetekedhetnek a költő, az újságíró Ady értékeivel. A 25 éves Ady azonban ebben a sebtiben elkészült művében is megmutatja tehetségét, forradalmi bátorságát. A nagyváradi lapok lelkesülten írnak a fiatal szerzők bemutatkozásáról. „Ady Endrét, ezt a végtelenül rokonszenves, s zseniális poétát szinte tüntető tapsvihar hívta. Három koszorút kapott” — írja az egyik korabeli lap. Te pedig elébük viszed Margitot és a többit... (célzás Bíró darabjára). Az emberek türelmesek, te jól tudod. Azt prédikálhatod nyugodtan, hogy társadalmunk csupa fekély, de agyonvernek, ha példát keresel... Egyet hiszek. Az embert döcögteti a világ, míg el nem kopik. Néha nagyot zökken, néha kicsit. Minden vágyam és könyörgésem, hogy ne kellessen nagyokat zökkennem." A szerkesztő és a barát beszélgetését az „első alak” zavarja meg. Aztán benyit a „tűzoltó”: „Előfizető vagyok. A lányom nevét kihagyták tegnap az újságból. Ott volt a bálon és kihagyták a nevét... Az én lányom ipariskolát végzett.” A szerkesztő: (idegesen, ingerülten) „Ezek. — Látod: ezek... Mennyien vannak ezek? ... Ezek koptatnak el.. Közlik a szerkesztővel, hogy a bankigazgató akar vele beszélni. A szerkesztő: (rekedten, dühösen a barátjához) „Bocsáss meg. Három váltóm van nála. Tegnap is lejárt egy. (A telefonhoz támolyog.) Halló! — Alázatos szolgája igazgató úr! A húsvágó gépek? .. Megérkeztek ... Okvetlenül megnézem ... Hosszú ismertető cikk!... Most? Azonnal menjek? Okvetlenül! Sietek... Ajánlom magam igazgató úr!...” Később a szedőgyerek kéziratért sürgeti a szerkesztőt, majd a „csizmás ember adja elő feketekávés keserveit, a „kövér asz- szony” sürgős ügyével jelentkezik, mert „meg akarom hurcolni a gazembert. Ha két forintomba kerül, akkor is!” A szerkesztő végül is barátjához: „Isten veled. Egyszer tán én is meg foglak látogatni. Igen, a színdarab? ... Tréfa... Nevetség az, öregem... Nem értek én ilyesmihez. Fiatal emberek érnek csak rá ilyesmire. Most pláne sok a dolgom. (Rekedten, mintha zokogás fojtogatná): Majd a ti darabotokat reklámoztatom. Nádas- di („az első alak") gondol majd reá. A kritikát lelíet, majd én magam írom meg. Most sietek. Várnak a húsvágó gépek!... Isten veled...” (Elrohan). A barát: (szomorúan néz utána). A függöny le. « Vázlatosan ennyi „a rövid színkép”, ahogy Ady írta darabjáról. Nem nagy alkotás, művészi értékei vitathatók, de a kortársi közönség jól megértette Adyt. Ez az egyetlen színpadi műve Adynak. Foglalkoztatta őt ugyan Dózsa drámai feldolgozásai de ebből a tervből nem lett drámai alkotás. Ady, bár élete végéig hű maradt az újságíráshoz, de azzal, hogy röviddel „A műhely” bemutatása után Párisba utazott, végleg elkötelezte magát a költészettel. És a forradalmi költőnek, aki a mindennapok lázas füzében égett, nem futotta már ereje, hogy Dózsa alakjával megbirkózzék. „A műhelyben” megírását amolyan drámai versengés szülte. Nem nagy alkotás, de mégis a modern magyar líra József Attila melletti legnagyobb magyar mesterének szülöttje. A mű ismerete nélkül nem lenne teljes a „forradalom viharmadaráról” alkotott kép. Ezért vetettünk rá egy futó pillantást. Túrái Lajos Tanácstagi beszámoló Sarkadon Sarkadon, a 19. körzetben Tóth Imre, a Lenin Termelőszövetkezet főmérnöke rendszeresen megtartja tanácstagi beszámolóját. Képünkön Tóth Imre az I960, évi tervteljesítésről, s az ez évi tervelőirányzatról számol be választóinak. Egy rákóczisért van fogat?! Nem friss a történet, de nem is olyan régi, hogy ne lenne érdemes foglalkozni vele. Arról van ugyanis szó, hogy a gyomai járás egyik tsz-ének a tagja az ősszel többször is szólt a brigád- vezetőnek, hogy szállíttatná már haza a háztájiból azt a kis kukoricát, ne verje az idő, ha már le van törve. A brigádvezető megígérte, hogy hamarosan ad szekeret. Szólt is a fogato- soknak, de biz azok nem mindig annak a kukoricáját szállították, akiére a brigádvezető utasítást adott, hanem azét, akik vagy két dózsást (20 forintost) a markukba csúsztattak. Hogy, hogy nem, megtudta ezt Sz. bácsi, s mikor már harmadnap is hiába várta a fogatosokat, azt mondta a feleségének: hallod-e, alighanem csak Rákóczi-apánk segítségével jön haza a kukoricánk, vagyis egy 50 forintos ellenében. — Ki volt az apja, melyik anya szülte a világ szomorítá- sára azt a fogatost, aki borravalóra apellál a tagtársaitól? — kérdezte a pénzek kiadását nagyon meggondoló asszony. — Nem ők, hanem azok a hibásak, akik kezdetben rákapat- ták őket. Eleiben csak egy Petőfit, aztán Dózsát adtak, mondván, legényemberek, hadd legyen egy kis borravalójuk. Most már mindegy. Adjunk mi is egy Rákóczit, mert ha így tart továbbra is az idő, akkor Kossuth apánk is kevés lesz. Mondani sem kell: Rákóczi Ferenc megtette a hatást, csakhamar hazakerült Sz. bácsi kukoricája. Jóllehet, hogy ritka, de az is lehet, hogy egyre terjedöbb rossz szokás ez több termelő- szövetkezetben. Mert szállítani való elég gyakran akad a tsz- tagok háztáji gazdaságában, vagy búza a malomba, vagy egy-két sertés az átvevőhelyre, aztán rőzse, szalma, esetleg kintmaradt kukoricaszár. Nagyon elítélendő lenne, ha mindezeket csak némi papírpénz, borravaló ellenében és nem a brigádvezető utasítása, vagyis aszerint szállítanának a fogatosok, ahogyan az igénybejelentés sorakozik, vagy aszerint, kinek a legindokoltabb. Az ilyesmiért nemcsak azokat kell elmarasztalni, akik elfogadnak 50 forintot, amellett hogy értékes munkaegységre, beosztásbeli kötelességüket teljesítik, hanem azokat is, akik a pénzt adják. Egy időben a traktorosokat is erre az útra terelték a gazdák, merő önzésből, azért, hogy soron kívül szántsák fel a földjüket. A traktorosokat már „nerh ösztönzik” borravalóval a szántásra. A vontatások egy részét esetleg még igen. Le lehet és le is kell szoktatni nemcsak a fogatosokat, hanem mindenkit a borravalóra való aspirálásról. Mindenkit! Mert mi lenne ha egyes fodrász, pincér, orvos mellett borravalóért tartaná a markát a fűszer-, a rövidáru-, a konfekció-, a vasműszaki- és valahány bolt dolgozója, és mindenki, akinek az a kötelessége, hogy a havi fizetése ellenében kiszolgálja a vásárlókat? Kiszolgálnak ők borravaló nélkül is. A borravaló rossz szokás, az előnyt hajhászó kapzsi emberek vezették be. Akik már megszokták, hogy kapjanak, leszoknak róla, ha senki nem ad. Nemhogy Petőfit, Dózsát és Rákóczit, de még egy forintot, egy 20 fillérest sem. Kukk hwtA televízió ártalmai Dt. J. D. Gorling ismert New York-i szemorvost, aki egyébként mint filmkritikus is tevékenykedik, megkérdezték egy sajtókonferencián, hogy árt-e a gyermekek szemének a televízió? Gorftng így felelt: „Egyetlen jel sem mutat arra, hogy a mi amerikai televíziónk a szellemi fejlődésen kívül egyébre is káros hatással lenne.” A mű. Ady eredeti tehetsége már a színpadi mű beindításánál megnyilvánul. Szereplői — név nélküliek. „Személyek: a szerkesztő, a barát, a tűzoltó, a csizmás ember, a kövér asszony, a szedőgyerek, az első alak és a többi alak.” Mintha ezzel a névtelenséggel is a szerkesztőség monoton gépiességét hangsúlyozná, azt, hogy a polgári redakcióbán elvész az ember egyénisége. A szerkesztőség „Szegényes szoba. Falakhoz állított négy-öt asztal. Felragasztott térképek, hirdetések, nyomdaszellemességek és hitvány képek a falakon, telefon.’1 A szerkesztő lapokat forgat. Megszólal a „második alak”: „Szerkesztő úr, mit csináljunk a kancsal Wichterrel? Muszáj legalább tíz sort írni beszédjéről. Múltkor is nagyon lármázott.” A szerkesztő: „Dicsérje meg. Féléves előfizetőnk.” Megérkezik a szerkesztő barátja. Sürgeti a korábban tervezett darabot. Miért nem ír? Hitére, ifjúkori terveire hivatkozik. A szerkesztő (egy kicsit maga Ady) válaszol: „Mit akartok, szegény, becsületes fiú?” Nem meritek jóformán megírni azt sem, amit gondoltok. A fiatal forradalmárok (várják) a helyi szerzők darabját. 4 1919. január 27-én halt meg Ady Endre. Ez alkalomból közöljük a fenti írást. .......................*........................***iMiiivmmniiivmmunitu G ye rmekkoromban nagyon vártam a telet. Ha esett a hó, valami húzott ki a szabadba. Élveztem az arcomra hulló hópihék simogató hidegségét. El tudtam gyönyörködni a hósipkás házakban, a gyönyörű jégkristályokban. Olyan szabad, olyan gazdag voltam, amikor fehér volt a határ. Csak a gyér ruházatom nem kívánta a hideget. Vártuk az első hóesést és a fagyot, amely keménnyé varázsolta a városszéli tavacska piszkosszürke vizét. Korcsolyám nem volt, de a patkósarkú bakancsokkal olyan szép hosszúkat tudtam „karcolni”, mint egy igazi kor- .csolyával. Szóval bármennyire is dideregtem a vékonyka ruha alatt, bármennyire fázott a kezem az édesanyám csinálta kesztyűben — vártam a telet, mint minden más gyermek. wp gy kora januári délután tör- S3» tént, iskolából jöttem haza pajtásaimmal. Aznap éjszaka kutya egy idő lehetett, mert a tó befagyott, S mire mi — útban hazafelé — odaértünk, már korcsolyanyomokat is láttunk rajta. Meg sem álltunk a partjáig. Előbb köveket dobáltunk rá, amelyek furcsa gurgulázó hangot hallatva csúsztak be a tó közepébe. Én erős fiú voltam, jó nagy köveket dobáltam, és mindig az enyém csúszott a legtávolabbra. ’ Nem sokáig dobálództunk. Lassan rámerészkedtünk a friss jégre. Az első lépések bizonytalanok voltak. NeA fekete jég kém határozottan volt vaimi rossz előérzetem. Erős szívdobogással léptem a csábító jégmezőre. Furcsa hangokat adott. Mintha fájt volna neki. Egyre azt mondta: lé...lé...lé. Megállók. yS többiek már messze csúszkál- tak. utánuk indulok. A jég pedig újra beszél: lépj...lépj...lépj —minden lépésnél —, mintha csak biztatott volna. Eü '[merültem. Valami súlyos teher húzott befelé az iszonyúan hideg vízbe. Lábaimat összerántotta a görcs. Az egész testem megdermedt. Kiáltani akartam, de a jeges víz ömlött a számba. Mellemben erős szúrást éreztem. Levegőt...levegőt! Millió hegyes jégcsap szúrta át testemet. A jég figyelmeztető hangja dobolt a fülemben. Lék...lék...lék... nem hallgattam rá. Beljebb merészkedek, amikor egy furcsa hang állított meg újra. Olyan volt, mint amikor karikással cserdíte- nek, még a visszhangját is lehetett hallani. Alattam pedig megreccsent a jég. Nagyon megijedtem. Nem mentem tovább. Kiabálni kezdtem a többieknek is. Hívtam őket, de nem hallgattak rám. * Indulok vissza. Előbb lassan, majd egyre gyorsabban szaladok, mintha kergetnének. A jég pedig minden lépésemre válaszolt. Hangja, mint vészkiáltás hasított. Lék...lék...lék...lék... Igen, határozottan ezt mondta a lék ... lék. Hátam mögött kiáltást hallottam, amitől még jobban megrémülök. Rohanok a partra. — Mi ez? Előttem pár méterre víz gőzölög. Megállnék, de a lendülettől továbbcsúszom. Egy hatalmas reccsenés, és a jég megnyílik alattam. A jeges víz és az ijedtség marokra fogja a szívemet. Valahogyan a víz színére evickélek. Kezem ösztönszerűen kap valami után... de csak a jeges víz... víz mindenütt. Füleimhez tompán hangok jutnak el. Kiabálnak. Valahol messze kiabáltak. Látták, hogy beleszakadtam, jönnek segíteni, villan át az agyamon. R ettenetes erővel kapkodok a vízben, a lék széléhez érek, és felhúzom magam a jégre. Szedem a levegőt és homályos szemekkel nézek a segítség után. A lék széle letört alattam. Üjra elkaptam a szilárd jeget, tudtam, jiiogy a mélység... az a halál. Levegő nélkül nem bírnám tovább. A szilárd jég minden támaszom. Eszeveszetten küszködtem. Elgémberedett kezekkel kapaszkodtam bele újra és újra. A jég, ez a hideg, kegyetlen jég nem akart elengedni. A lék egyre tágult, új és új darabok törtek le, újra és újra kapkodok szilárd támaszom után. Az erőm egyre kevesebb. A lábamban már nem érzem azt az iszonyú fájdalajiat, amit a jeges görcs okozott. Nem. nem érzem a lábam sem és a víz sem jeges. Mintha meleg volna, süti, égeti a testem. Fáradt, álmos vagyok. Nem birom tovább, megadom magam. Érzem, hogy csúszok lefelé, valami rettenetes mélységbe. Csúszok, mint a jégtáblán, de ez a jég... fekete... fekete jég csillogó... csillogó és fekete, mint az éjszaka. M/B őst valami rettenetes történik. .a fekete jégtábla darabokra törik, beszakadt, de nem zuhanok. Érzem, hogy valami belém markol, felemel, és mintha hangfoszlányokat is hallanék. Kötelet... létrát... húzd! Majd újra szörnyű hideget érzek... aztán... aztán már nem emlékeztem semmire. Amikor magamhoz tértem, otthon feküdtem az ágyban. A fejemnél édesanyám ült. Éreztem meleg kezének sí- mogatását. Valami forró folyadékot itatott velem és testemet rázta a hideg. Nem tudtam szólni. Néztem... néztem könnyező édesanyámat, és csak a fejemmel intettem. Nem... nem... soha többé... soha többé nem teszem! Ő sem szólt, csak bólintott. Megértette néma válaszomat, bólintott és megcsókolta a homlokomat. A zóta... nos hát azóta nem várp-m a telet. A befagyott tavat pedig látni sem szeretem, különösen este nem, amikor a jég csillogónak 'és feketének látszik. Kollárik János
