Békés Megyei Népújság, 1961. január (16. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-24 / 20. szám
4 NÉPÚJSÁG 1961. január 34., kedd A cigány táncról 4 lig van hazánk — igen tekintélyes számú — hivatásos, illetve amatőr táncegyüttese közül olyan, amelynek repertoárjában cigánytánc ne szerepelne. Honnan ez a nagy szimpátia a cigány táncok iránt? — bár tudvalevő, hogy a környező lakosság sajnos elég tekintélyes részében még bizonyos fokú előítélet él magukkal a cigányokkal szemben. Gondolhatnánk arra: azért táncolnak együtteseink oly sok cigánytáncot, mert nap mint nap látják ezeket a táncokat, olyannyira elterjedtek még napjainkban is. az úgynevezett oláh-cigányok körében. De erről szó sincs. — Akkor biztosan a cigányok táncai oly különlegesen szépek és látványosak, hogy mindenképpen megérdemlik ezt a felfokozott érdeklődést? Ez a megállapítás sem állja meg a helyét. Hát akkor miért? Azért, mert a táncegyüttesek vezetői, de a táncosok is azt gondolják, hogy a cigánytáncokban sok olyan szabadosságot engedhetnek meg maguknak, melyet más táncokban nem. És ebből eredően következik? az együttesek nem olyannak mutatják a cigányokat, mint amilyenek valójában, hanem sokkal inkább olyannak, mint amilyennek a közönség — sajnos még igen tekintélyes hányada — látni szeretné. . „Hogy a jelenlegi, nagymértékben elharapózott cigánytánc- kultuszt megérthessük, kb. három évre kell visszamennünk. Ez idő tájt érződött, hogy valami újat kellene mutatni a közönségnek. Megindult az érdeklődés a baráti népek táncai, majd a tematikus táncok iránt. így került előtérbe a cigányok tánca is, mivel új színlehetőséget nyújt a színpadi megjelenítésre. Az egész lavinát az Állami Népi Együttes cigánytáncai indították meg. Bizonyos elemek már ott feltűntek, melyek aztán egyeduralkodóvá váltak. A bemutatott táncok jellemzői, hogy az alakokat a normálistól eltérőnek mutatják, és főleg az abnormális, aberráns vonások kidomborítására törekednek. Ebben igen nagy a hatásvadászó szándék. Az alkotói szabadság ürügyével, a groteszk motívumokat „továbbfejlesztették” és ennek következtében az esetek 90 százalékában a férfiak mint abnormálisak és a nők mint szajhák jelennek meg a színpadon... Az emberi test végleteit kihasználva ütögetik elérhető testrészeiket...” stb. stb. (E szavakkal kezdte hozzászólását Maácz László néprajz- kutató-táncszakember, az 1959. február 7-én tartott cigánytáncbemutatót követő vitában.) Igen sok helytelen elképzelés él a cigányokról. A magyar emberek sokkal többet tudnak olvasmányaikból pl. a négerekről vagy az indiánokról, mint a cigányokról, pedig ez utóbbiak köztünk élnek. E felszínes ismeretből következik, hogy a még múlt század folyamán kialakult cigányszemlélet napjainkban is makacsul tartja magát — ha minden reményünk meg is van fokozatos eltűnésére. Két felfogásról van szó. Az egyik: álromantikus, egzotikus cigányalak; a másik: az úgynevezett „dádés”- vonal, mely a népszínművek kedvelt cigányalakját példázza; a cigányadomák hősét; a mulatozást muzsikájával kísérő „csókolom a kezsit, lábát” típust. Ez utóbbi magát humorizálónak igyekszik feltüntetni, de valójában a cigányt nem veszi emberszámba. j\/f int minden probléma, úgy a cigánytánc kérdése is egyúttal társadalmi kérdés. Ha megbecsüljük a cigányokat, ha ugyanolyan embereknek tartjuk őket, mint sajátmagunkat, úgy ez ki kell, hogy domborodjon táncaik bemutatásában is. Sajnos, erre eddig nem sok példa akadt. Ne csak a koreográfusok, de a táncok betanítói és a táncosok is tartsák kötelességüknek, hogy kimenjenek a cigányokhoz és megfigyeljék: hogyan is táncolnak ők? Tartsák kötelességüknek, hogy megismerjék azt a népcsoportot, melynek táncait bemutatni óhajtják. És ne restelljenek többször is kimenni. Mert a tánc nem csupán a mozgás, hanem lelkűiét, életfelfogás kérdése is. És akkor nem fordulna elő, hogy pl. forgás közben kilátszód- jon a táncosnők combja, mert így a cigánynők sohasem és seholsem táncolnak, (kivéve, ha már évek óta táncegyüttesben szerepelnek). Nem azt mondjuk, hogy a cigánytánc: szende, szűzleány-tánc. De mindenesetre sokkal, de sokkalta szemérmesebb, mint ahogy a legtöbb együttes táncolja. Mert mi a fő jellemzője a cigánytáncnak? Mindenekelőtt a ritmus; az egyre gyorsuló, tökéletes tempófokozás. Viszont ez, és az ehhez természetszerűleg hozzáfűződő temperamentum semmiképpen sem egyenlő a túlhajszolt erotikával. Szólni kell az igen sokszor fantasztikusnak tűnő cigányöltözékekről is. Ha az együttes vezetője csak egyszer is kimenne a cigányokhoz, már első pillanatban észrevenné, hogy olyan viseletben — mint ahogy ő öltözteti táncosait — a cigányok nem járnak. Hol kötnek pl. a cigányférfiak kendőt a derekukra? — hogy csak a legáltalánosabbat említsem. Sehol. — És ki látott már cigányasszonyon vagy cigánylányon mélyen kivágott, dekoltált blúzt? Senki. (A cigánynők r gombos, magasan zárt nyakú blúzokat hordanak, melyet kigombolhatnak ugyan — akár teljesen is —, ha szoptatnak, vagy ha otthonukban nagyon melegük van, de nyilvánosság elé így nem állnak és az utcára sem DCuuutesháij A ködös sötétségbe burkolózott városban még élénken nyüzsgött a forgalom. A mozi előtt emberek átísorogtak, vagy éppen a kirakott képeket nézegették, megjegyzéseket téve a képeken látható színészekre. Egy e—7 év körüli fiúcska topogott a bejáratnál, majd megszólított egy ácsorgó férfit. — Bácsi, tessék mondani, jó film? A férfi meglepetten nézett rá. — Jó — adta meg a választ. — Izgalmas? — faggatta tovább a fiú. — Az — hagyja rá a férfi. — Van benne harc? — folytatta kitartóan a kérdezgetést, komoly arccal tekintve fel a férfi arcára. A férfi szemmelláthatólag zavarba jött, és most már ő kérdezett, kitérve a válasz elöl. — Téged hogy hívnak? — Kovács Józsi! — felette önérzetesen a fiú. — Hány éves vagy? — Hét. — Miért ilyen lcésön megy a moziba? A kisfiú őszinte csodálkozással nézett fel rá, s hangjában végtelen elképedés csengett, mikor megszólalt. — Ejnye, de kíváncsi a bácsi! mennek ki így. Tehát magasnyakú, zárt blúz — legfeljebb a felső egy-két gomb kigombolva.) Természetesen, ehhez hozzá kell tennünk, hogy oláh-cigányokról van szó, (akiket még „sátoros” vagy „varázsló” néven is neveznek az ország különböző vidékein). De hiszen az úgynevezett cigánytánc is az ő táncuk, csupán az oláh-cigányok ismerik és táncolják. Másfajta cigány — nem. ]Y| agyarországon kétfajta táncot táncolnak a cigányok. Az úgynevezett „cigánytáncot” (csupán az oláh-cigányok) és az úgynevezett „botolót”, (oláh-cigányok, magyar-cigányok és teknőscigányok). Mindkét táncnak megvannak a maga szigorú szabályai, mozzanatai, szokásai, meghatározott dallamtípusai. Tehát a cigánytánc vagy botoló fogalma nem azt jelenti — hogy csupán azért, mert cigány — azt csinálhatom benne összevissza, ami jólesik. VT égezetü] egy sokat vitatott kérdés: legyen-e külön cigánytáncegyüttes, vagy ne legyen? Előnyösebbnek látszik, ha nem alakítunk önálló cigányegyütteseket, hanem a tehetséges cigányokat akár egyénileg, akár együttesen az üzemi, községi stb. együttesekbe vonják be. Ez nemcsak elejét venné a cigányegyüttesekben megnyilvánuló profesz- szionista törekvéseknek, hanem elősegítené a cigányság társadalmi asszimilációját is. Összegezve: minden vezető — aki cigánytáncot akar betanítani együttesének (vagy egyáltalán aki ilyen igényekkel lép fel) — tartsa lelkiismereti kötelességének, hogy bizonyos — több-kevesebb időt — cigányok körében töltsön. (Ettől függetlenül, természetesen elismerjük, hogy a színpadi, illetve művészi feldolgozás „más” mint az eredeti.) Lényegében a cigánytáncok kérdése napjainkban nem annyira néprajzi, mint sokkal inkább ízlés kérdése. Erdős Kamill Ember, állj meg egy percre... Hárman ültek a Békés felé robogó autóbusz pótkocsijában, szombaton, amikor negyediknek felszálltam az egyik megállóhelyen, A három férfi javában vitatkozott egymással, amikor közelükben helyet foglaltam. Alig gyorsult fel az autóbusz, amikor az egyik műbőrkabátos határozott hangon ezeket mondta: „Nem érdekel, amit mondtatok. Vagy elmegy az öreglány Gyurkához, vagy a szociális otthonba viszem még akkor is, ha ötszáz forintot kell érte havonként fizetni...” A műbőrkabátosnak ez a kijelentése csak sejttette velem, hogy az öreglány jelző az édesanyjára értendő. Nem sokáig kellett azonban várnom, hogy mindent megtudjak, anélkül, hogy kíváncsi lettem volna a három férfi beszélgetésére. „Figyelj rám. Én régi barátod vagyok. Ügy érzem, kölcsönösen becsüljük egymást, de ne haragudj, nem értek veled egyet. Az édesanyádat nem lehet eldobni magadtól. Azért se haragudj, hogy azt mondom: nálad van a helye... Nézd, Gyurkának öt gyermeke van, neki hetedmagáról kell gondoskodnia. Te harmadmagaddal vagy. Neked a feleséged is dolgozik. Mind a ketten jó állásban vagytok. Havonként három és fél ezer forintot visztek haza. Gyurka bátyád egyedül keres hetedmagára 1600 forintot... Meg aztán az sem utolsó dolog, hogy az édesanyád özvegyen is odáig vergődött, hogy téged taníttatott — mérnök lett belőled. Különben is még csak három éve gondozzátok az anyádat, ha egyáltalán lehet, *azt mondani, hiszen még a cipőiteket is ő pucolja ki...” A vitát nem hallgathattam tovább, mert le kellett szállnom az autóbuszról. Csak hangfoszlányként ért hozzám a műbőr- kabátos férfi szivbemarkoló megjegyzése: „Nem érdekel, értsétek meg, nálam nincs helye az öreglánynak...” A párt bizottság épülete felé igyekezve elgondolkodtam a hallottakon. ... Lehet e elkeserítőbb, mint amikor egy apává serdült gyermek öreglánynak nevezi azt az asszonyt, aki öt féltő anyai szeretettel emberré nevelte? Sőt — amint a vitából megtudtam — bátyja rovására elsegítette ezt a fiát a mérnöki diplomáig, a nagyszerű beosztásig, a szép fizetésig. S most ez az édesanya talán ma, vagy holnap valamelyik szociális otthon szomorú lakója lesz. Hogyan is mondta fia? „... a szociális otthonba viszem még akkor is, ha ötszáz forintot kell érte havonként fizetni...” Igen, fizet érte, pénzt ad az anyja gondozásáért, csak hogy az ő házánál ne legyen. Szívfájdalom nélkül, mint egy senkit, odadobja édesanyját az államnak. Viseljen gondot ezután as özvegy édesanyára a társadalom. De ugyanakkor azt kívánja, hogy az a társadalom, amelyik eldobott anyját felemeli az út-, félről, neki, mint mérnöknek évről évre biztosítson nagyobb karriert. A Vöröskereszt, s más egészségügyi szerveink tudnák megmondani: hány ilyen édesanyát vittek be a szociális otthonba. Nem, az édesanyák nem ilyen sorsra érdemesek. Hiszen, ha még annyi mindent megteszünk is értük, azt amit ők értünk tettek, soha nem tudjuk viszonozni. Szeressük őket, amíg mellettünk tipegnek, hiszen úgyis itthagynak bennünket egy napon. Balkus Imre Előrebocsátom, a vevők hatalmas táborába tartozom. Nem mintha túlsók pénzem volna, de profilomat illetően inkább vevőnek számítok, mintsem eladónak. Jómagam ugyan eladó vagyok, de a kutyának se’ kellek... Kereskedelmi szaknyelven úgy is definiálhatnám magamat, hogy „minta érték nélkül”. Következésképpen tehát a „másik” táborba tartozom. Hogy mivel bizonyítom ezt? Hátt ami azt illeti, az igaz, solcszor eltelik egy hónap is, hogy csak lélegzetet veszek, de azért hellyel- közzel — amikor egyéb beszerzéseim nincsenek — vásárolni is szoktam. Méghozzá nem is akárhogyan... A minap betértem a Körös Állami Áruházba, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy két pár fu- szeklit vásároljak. •— Kérem szépen — fordultam a legközelebbi csinos elárusítónőhöz, de be sem fejezhettem mondanivalómat, máris kedvesen, mosolyogva válaszolt: — Parancsoljon, uram, zokni-osztály jobbra... Ejnye, döbbentem meg, honnan tudják, hogy én. Az eladó is ember... — Szatíra — fuszekUt akarok vásárolni. Talán ismernek már? Lehet... Igaz is, egy alkalommal másfél óráig válogattam a zokni-osztályon, s a végén — egy fia-fuszeklit sem vettem... De kérem szépen, miféle választék az, ahol zsenge másfél óra alatt egyetlen pár fuszeklira- valát sem lehet kiválasztani?! Imigyen emlékeztem és elmélkedtem, amikor furcsa párbeszédre lettem figyelmes. Mély lélegzetet vettem, és — illik, nem illik — végighallgattam — Tudja, kérem, házassági. évfordulónk van, s a feleségemet óhajtanám egy disztingváit ajándékkal meglepni — így a vevőjelölt. — Melegen ajánlok önnek erre a nem mindennapi alkalomra egy Munkácsy televíziót. Szép bútordarab, s emellett jelentős önköltségcsökkentési tényező, mert minden szórakozási lehetőséget házhoz szállíts — Mit képzelt! — méltatlankodik a férfi — lopom én a pénztől — Bocsánat! Nem tetszett utalással lenni arra vonatkozólag, hogy körülbelül milyen értékhatárig méltóztatott kilátásba helyezni a szóban- lévő, disztingváit ajándékot. — Az nem tartozik magára! Ajánljon valami mást... —* Talán egy szép tavaszi kabátot, ha szabadira ajánlanom. Éppen tegnap érkezett meg a legújabb divat szerinti, szerfölött ízléses, új vonalú női tavaszi kabátkollekciónk... — Ne tartson nekem, kérem, divatbemutatót! Különben is ne nézzen hülyének! Nem udvarlója vagyok én a feleségemnek, csak a férje. Szóval, olyasmit mutasson, ami e kedves évfordulón emlékeztető hatást vált ki..: — Kérem, tisztelt vevő, parancsoljon talán egy tüneményesen szép nylon fehérnemű-kompiét... — Hallja, ne szemte- lenkedjék! Kikérem magamnak, hogy intim dolgaimba beleüsse az orrát. Felháborító, hogyan viselkednek egyes eladók! Azzal törődjék, hogy rendesen kiszolgáljon! — Ezer bocsánat, uram! Ajánlatomat félre tetszett magyarázni. Én csak segíteni akarok a kiválasztásban. De — igazán nem történt semmi, lehetne ajánlanom esetleg egy nagyon szép pár tűsarkú cipőt... — Pimasz fráter! Már megint a női lábakon jár az esze. Értse meg, maga víziló, nem cipőt, hanem ajándékot akarok venni!! Különben mit lopom én itt az időt?! Odaadom a pénzt az asz- szonynak, vegye meg magának, amit akar, kínlódjon ő magával! Alászolgája! — Tiszteletem, kedves uram, a viszontlátásra... Megkövültén álltam és elgondolkoztam. Ha a türelmes ség jogcímén is adományoznának Kos- suth-díjat, akkor az első fokozatot habozás nélkül ennek az eladó-kartárs- nak ítélném... Tessék?! Hogy én is másfél óráig válogattam a fuszeklik között? Ja kérem, az más! Kazár Mátyás
