Békés Megyei Népújság, 1960. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-10 / 291. szám
4 NÉPÚJSÁG I960, december M., szombat A munkáslevelezésr ahogy éppen fának tátják. Hídí Segít-e az Ilyen intézkedés? Ha megyénk életét a sajtóhoz értkezö napi posta anyagából kellene megrajzolnunk, ez nem sike- cülne teljes mértékben. Az üzemek világát bemutató rész ugyanis hiányos lenne. Míg a termelő- szövetkezetekből, iskolákból, hivatalokból, családi otthonokból a levelek sora árad, addig az üzemekből, gyárakból csak csurran- cseppen. Vajon a munkásság fiatalja, öregje miért nem nyúl gyakrabban tollhoz? Például « békéscsabai Ruhagyárban 1191 dolgozó közül 500 a fiatal. Elképzelhetetlen, hogy munkáséletükben ne történne olyasmi, ami a termelés, a közösségi élet szempontjából az újságba kívánkoznék. Kocziszky Lászlómé, az üzemi KISZ-titkár így nyilatkozik: — Őszintén szólva, fiaink, lányaink hallgatásának az lehet az oka, hogy e téren nem folytattunk felvilágosító munkát. Sajnos, azt kell tapasztalnunk, hogy a fiatalok nem szeretnek írni. Ezt szomorúan példázza az üzemi újság is. Pedig, ha megérdeklődnénk tőlük, hogy miként érezték magukat a klubesteken és így tovább, sok érdekes közölnivalót hallanánk. Itt van például Vaszkó Margit — Moszkvában járt és úti élményéről írt az üzemi lapban. Sok olvasója akadt. Belátom, hogy fiataljaink és a sajtó közt kapcsolatot kell teremteni Magam kezdem el azzal, hogy írok a Népújságnak. A levelezési kedv felkeltéséhez a faliújságot is felhasználjuk. Mondhatnánk, évek óta nem volt rajta írás, azonban Jantyik Pál kiszista személyében már felelőse is van. Mindössze egy hónapja működöm, mint KISZ-titkár. Vezetőségünk figyelmét az újjászervezés, a még jobb munka lehetővététele kötötte le. Az eredmény nem is maradt el. Egyetlen hónap alatt 43 fiatal kérte felvételét a KISZ-be! — Lám, mennyi érdekes hír! Munkáslevelezők tollára illő! Kocziszkyné ráhagyólag bólint. — A nagy igyekezet közben megfeledkeztünk terveink és eredményeink közléséről — jegyzi meg csendesen. Bart Erzsébet — aki egy a sok ifi-munkás közül — azt mondja, hogy neki is van témája, amit szívesen megírna. A szalagnál az ő munkarésze a zsebezés, ami, ha sima ingek készítésére térnek át, kiiktatódik. Ilyenkor más szalaghoz teszik. Mire azonban az ottani munkastílusba „belejön”, már mehet újabb szalaghoz. Emiatt sosem képes magát keresetben utolérni. E tekintetben nem ő az egyedüli kárvallott. Olyan probléma ez, amiről sem Bart Erzsi, sem az üzem nem tehet, de a nyilvánosság elé tárva, egészséges megoldás születhet. A Kötöttárugyárban Szombati András vállalatvezető szerint a munkáslevelezés pangásának a propaganda hiánya az oka. Ezelőtt 4—5 esztendővel volt e téren mozgás. Propagandista intézte az egészet. A dolgozók kiakasztott ládikóba dobhatták leveleiket, amelyekre vagy közvetlenül, vagy a „hangosban” kaptak választ. A jelenlegi kultúros majd csinál valamit és a pártbizalmiak, az ü. b. is felhívja a dolgozókat, hogy panaszaikkal, problémáikkal, bírálatukkal bátran forduljanak a párthoz, az üzemvezetőséghez, a sajtóhoz, a rádióhoz — András üzemi párttitkár is valahogy így képzelheti a dolgot, mert biztatón mondja: — Majd csinálunk levelezést. Hetemként kétszer, jó lesz? Sietve leszögezzük, hogy nem ilyen gépies ügyködésre gondolunk. Az lenne az igazi, ha mindazok a dolgozók, akik jóban-rossz- ban együtt élnek a gyárukkal és szeretik a Népújságot, önként, minden noszogatás nélkül ragadnának tollat. A szövőgépeknél azt mondja Papp Katalin orsózó, hogy ők minden héten írnak az újságnak. Kiderül, hogy kosárlabdázó és a szokásos sportjelentésekre gondol. További érdeklődésünkre csak ennyit mond: — Volna mit írni, debá't... Biztatjuk, beszéljen, hiszen éppen arra lennénk kíváncsiak, ami a „dehát” után következik. — Illő lenne, hogy az okosabbak beleszóljanak ennek az üzemrésznek az életébe, mert sosem árt a tapasztalat, a segítség — fejezi be nagy általánosságban a „dehátot”. Aztán hirtelen azzal hozakodik elő, hogy a gyári dolgozó miért nem kap kétszer is egy évben vasúti féláru kedvezményt. Ö, mint mondja, most Csepelre mehetne üzemlátogatásra, de saját költségen, félárú nélkül kissé sok. Odébb olyan asszonnyal találkozunk, aki mikor megtudja, hogy az újságtól vagyunk, hadarni kezdi, hogy minden nagyon szép és jó, s ő nagyon elégedett. Azonban, mikor a neve után érdeklődünk, elszalad. ' Szlancsik Mihály, aki lánckötőgépen dolgozik, nehezen bírható szóra, de aztán beszél. Az üzemi lap sorsát fájlalja — Azt gondoltuk, komoly lap lesz, mert rámutatott a jóra, rosszra egyaránt. A szerkesztő bizottságban a vezetők közül és minden üzemrészből helyetfoglaltak. A tavasszal jelent meg, s azóta több se. Nem tudjuk, mi az oka: papírhiány, anyagiak vagy mii csoda? Másik kötőgépesnek, Péli Emilnek az a véleménye, hogy a munkáslevelezésre nagy szükség van. — Akkor máért nem ír? — Rám senki se orroljon. Pedig sokszor úgy benne van az emberben ... A mondat közepén megszólal mellettünk egy ősz hajú ember. Megkérdi, mi járatban volnánk. Orbán György, a lánckötő üzemrész főművezetője. Régi ember a szakmában. Megtudva jövetelünk célját, kijelenti; — Mindennap olvasom az újságot. Amit abból felhasználhatok a munkámban, felhasználom. — De úgy teljes a lap, ha nemcsak az újságírók írnak, hanem az olvasók is hallatnak magukról — válaszoljuk, majd körülnézünk, hogy megleljük Péli Emil abbamaradt mondatának a másik felét is, azonban Péli a mondatrésszel együtt eltűnt. Reméljük, nem a főművezető megjelenése miatt. Tovább megyünk hát és Vájnál Lászlóval, egy másik lánckötőgépessel elegyedünk beszélgetésbe, ö és Péli azok közé tartoznak, akik szenvedélyes újítók az üzemben. Elgondolásaikkal mindig meghallgatásra találnak — mondja Vajnai —, azonban úgy érzi és tapasztalja, hogy amikor közvetlen támogatásra kerülne a sor, magukra maradnak. Pedig szerény igényű újítók. Szinte csak saját anyagi erőből és természetesen munkaidő után tervezgetnek, kísérletezgetnek, újítanak. Munkájúknak azonban vannak olyan szakfeltételei is, melyhez csak az üzemvezetés adhat hathatós segítséget. Már ae eddigiekből is látható, hogy von leveleznivafó az üzemben Akkor miért nem írnak? — lép ismét elő a kérdés. Vajnai azt mondja, hogy ő esti iskolára is jár, műhelygyakorlatra is, így aztán a műszak után nincs ideje. Nekünk azonban az a véleményünk, hogy mindarról az érdekes, közérdekű eseményről, ami egy üzem életében adódik, minden különösebb fáradság és időtöltés nélkül lehetne írni néhány közvetlen sorban. A munkáslevelezők hallgatásának és annak, hogy mind kevesebben válnak munkáslevelezőkké, más oka van, nem ez. Nemcsak a két üzemben, hanem más területen tapasztaltak alapján elmondhatjuk, hogy sok helyen az üzemi élet irányítói és maguk a dolgozók sincsenek tisztában a nagy múltú munkáslevelezés lényegével, a gyár közösségi életére és a termelésre kiható jelentős szerepével. Általában valamiféle kampányként fogják fel, amit meg kell szervezni és lebonyolítani. Ebből a téves felfogásból fakad aztán az olyasféle kérdés, hogy hetente hány levelet szállítsanak a lapnak. Az ilyen „sajtókapcsolatból” sem a lap, sem a dolgozók nem kémek. Nem vitás, hogy a munkáslevelezést is ott, ahol pang, valamiképpen életre kelteni, serkenteni, szervezni kell, mert van abban valami, hogy az emberek, különösen a fiatalok „nem szeretnek írni”. A szervezés, a serkentés legfőbb módja azonban: olyan légkört teremteni a gyárban, hogy a dolgozók gátlástalanul írjanak, szeressenek írni! Legyen kedvük, bátorságuk, büszkeségük papírra vetni, aztán a faliújságra szögezni, az üzemi lapba tétetni és a Népújságnak is elküldeni azt a néhány őszinte sort, amelyben életükről, eredményeikről, leküzdendő nehézségeikről, munkamódszereikről, párt- tömegszervezeti és kulturális tevékenységükről adnak keresetlen szavakkal hírt. Nem másról, erről van csupán szó. A kommunisták és a KISZ-fiatalok — mint minden követendőben — ebben is járjanak az élen. Az üzemek funkcionáriusai pedig sose menjenek le a „nép közé”, hanem minden időben legyenek a dolgozók közt, éljék az ő életüket gondban, örömben együtt, elszakíthatatlanul. Csak ilyen szoros kapcsolatban, mondhatnánk kéz a kézben haladva kerülhetők el a komolyabb hibák, a félreértések és oldhatók meg a legnehezebb problémák is. Csak ilyen légkörben néz bizalommal egymás szemébe a vezetés és a beosztottak serege. Csak ily módon nem válik panaszirodává a levelezés fóruma, a sajtó, mert a panaszok zöme már helyben, menet közben meghallgatásra talál és orvoslást nyer. Közvetlen emberi, igazi munkáslégkörben ragad őszintén, bátran, lelkesen tollat a munkás és válik kéretlenül, biztatás nélkül is a nép, a párt sajtójának okos tájékoztatójává. Huszár Rezső Mindenkinek joga van a munkához. Ez a tétel a magunk mögött hagyott másfél évtized alatt a mi hazánkban teljes mértékben érvényesül. Aligha ellentétes ezzel az, amikor egy gépmester több milliót érő gépekkel dolgozik, s azzal az igénnyel áll a telepvezető elé, hogy ő választhassa meg közvetlen munkatársát. Csak rosszindulatból lehet ezt az igényt a vezető és a vezető által erőszakosan a gépmester mellé beosztott munkással szembeni bizalmatlanságnak nevezni. Ismételten csak rosszindulatból, mer a valóság egészen más, mint ahogyan később ebben az esetben is kiderül. „Egy évvel ezelőtt behivatott a telepvezetőm és azt mondta: keressek magam mellé egy megbízható és szakmailag is megfelelő embert. Pár nap múlva jelentettem, hogy találtam olyan embert, akivel, úgy érzem, jól együtt tudnék dolgozni minden tekintetben. Azonban minden igyekezetem hiábavaló volt, ugyanis a telepvezető közölte velem, hogy ö már megállapodott egyik „ismerősével”, s két nap múlva már itt is lesz...” A már említett gépmester ismerősöm mondta ezt. De mást is mondott. Elpanaszolta azt a kellemetlen érzést, amit telepvezetője flegma szavai benne kiváltottak. Ö azonban mitsem tehetett az említett intézkedés ellen. Amint elmondta, a telepvezető által oda helyezett munkással már az első találkozás is rosszul sikerült. A több hónapos egymás mellett eltöltött időre pedig a teljes bizalmatlanság, a meg nem értés fullasztó légköre telepedett rá. Végül is a telepvezető által a gépmester mellé erőszakolt „ismerőse” ki- lépett a vállalattól. A gépmester azt hitte, most már belátta a telepvezető, hogy rosszul cselekedett, s a milliókat érő gépek mellé ezek után ő választhatja meg közvetlen munkatársát. Áruház dolgozói és vezetői jó kapcsolatot alakítottak ki a városban lévő üzemek dolgozóival. Ennek eredménye többek között az is, hogy az ünnepek előtt az üzemek dolgozói kérésére az áruház több alkalommal divat- bemutatót tart. Legutóbb december 8-án a kötöttárugyárban rendeztek női, férfi- és gyermekruha divatbemutatót, december 11-én pedig a pamutszövőben rendeznek. Itt a nőtanács is sokat segít a divatbemutató megrendezéséhez. December 17-én délután a ruhagyárban klub-nap lesz, s ezzel egy Azonban nem így történt. Két hónapos távoliét után a napokban ismét visszajött a telepvezető „ismerőse”. Hogy a gépmester most ne lepődjön meg, kikérték az ő „véleményét” is. Méghozzá a következőképpen: „Gépmester elvtárs, azért hivattam be, hogy közöljem: K. J. két nap múlva ismét visszajön dolgozni—” A gépmester meglepetéséből még fel sem ocsúdott, amikor a hatás kedvéért, meg azért, hogy az illető elleni tiltakozást belé fojtsa, máris tovább folytatta a telepvezető: „Szeretnénk hallani az elvtárs véleményét, igaz, hogy a párt, a szakszervezet vezetői teljesen egyetértenek ezen elhatározásommal...” Még mondott valamit a telepvezető, de arra, hogy mit, gépmester ismerősöm már nem emlékszik. Arra viszont most is jól emlékszik, hogy bólintott fejével a telepvezető szavaira, s keserű szájízzel távozott. Amikor a napokban e történetet hallottam, ismerősöm arra kért: ne mondjam el senkinek. Nem tudtam elhallgatni e történetet, s ezért itt kérek tőle elnézést. Hogy megírtam, ezt egyrészt azért tettem, mert igazi kommunista embernek ismerem ezt az elvtársat, aki munkájával már sok megbecsülést szerzett vállalatának. Éppen ezért aligha volt helyes ebbe az emberbe így belefojtani a szót, hiszen azzal, hogy munkatársát ö akarta megválasztani, továbbra is vállalata érdekét akarta szolgálni. Másrészt pedig azért írtam erről e jegyzetben, hogy okuljanak ebből azok a vezetők, akik még most is keveset törődnek a munkások véleményével, javaslatával, s olyan könnyen intézkednek mások bőrére, vagy éppen az egész üzem, illetve üzemrész rovására. időben az áruház dolgozói bemutatják a legújabb téli újdonságokat. BÉKÉS megyei népüjság Az MSZMP megyei bizottsága és a megyei tanács lapja Felelős szerkesztő: Cserei Pál Szerkesztőség: Békéscsaba, József A. u. 4., I. em. Telefon: 22—96. Kiadja a Békés megyei Lapkiadó Vállalat, Békéscsaba, Szt. István tér 3; Felelős kiadó: Lehóczky Mihály. Telefon: 10—21 Békés megyei Nyomdaipari Vállalat, Békéscsaba. Felelős nyomdavezető: Kendra György Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a postahivataloknál és a kézbesítőknél. Előfizetési díj 1 hóra 11,— Ft Kenderpoxdorja korlátlan mennyiségben kapható a Nagylaki Kenderfonógyárban, Nagylakon Ára: telephelyen átvéve 8,16/q, vagonba rakva (rakodási és egyéb költséggel 15,36/q. Az elszállítás költségeit (fuvardíj) a vevő fizeti. 18686 Balkus Imre Ünnep előtti divatbemutató a békéscsabai üzemekben A békéscsabai Körös Állami
