Békés Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-282. szám)
1960-11-13 / 268. szám
KOROST AJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE Jankó Jesensky: A KÍSÉRTÉT A sötét hegyek fölött pihent a hold. Nagy volt és kerek, mint a friss kenyér, ezüstös fényét öntötte a vidékre. Áttetsző sötétkék fátyollal vont be mindent. Csak az országút fehérlett, mint a mész, és az út két oldalán virágzó szilvafák havas mezt öltöttek. Az árnyékuk ferdén hullott az útra, s azt könnyű áttűnő esipkével ékesítette. Néha-néha feltámadt a csípős áprilisi szél, és végigsuhant a zsenge búza hátán, amely két nagy táblában terült el köröskörül. Megrezzentek a falevelek. Az úton meginogtak az árnyak. Egyébként minden néma volt és csendes. Közeledett az éjfél. Cservenák, az evengélikus káplán fején keménykalappal, vállán bő köpennyel és kezében esernyővel hazafele, Rozkalovcebe tartott Búmyből, ahol szinte minden nap meglátogatta Vesely dékánt. A hívek ugyan azt suttogták, hogy a dékánhoz a lánya, Annus- ka kisasszony kedvéért jár, mert noha a rozkalovci tisztelendő úrnak van olyan jó bora, mint a dékánnak, olyan jó cigarettája, mint éppen a dékánnak, és tarokkot is játszik, mint Vesely, de nincs lánya. Tehát csak Annuska lehet az a mágnes, amelyik a káplán urat odavonzza. Lehetséges. Az igaz, hogy a káplán úr legszívesebben Búrny felé sétálgatott. Az is igaz, hogy ezek a séták mindig Búrnyban értek véget. Az öreg dékán örömmel fogadta, s Annuska is vele filozofálgatott legszívesebben. Ez a íilozofálgatás rendszerint elhúzódott tízig minden este. Ekkor ment aludni a dékán. A legkomolyabb vitájukat is félbeszakította. — Tíz óra — jelentette ki. — Alvás. A káplán csak ezután távozott. A dékán ma nem volt otthon. Valamilyen egyházi ügyben járt Cservenák főnökénél, a rozkalovci tisztelendőnél. Soká tért vissza, és a fiatalok elmerültek a kertben, a káplán szokatlanul érzékeny volt. — Bizony, Annuska kisasszony — mondta —, az élet örök. Nem szűnik meg azzal, amit mi halálnak nevezünk. Alakját megváltoztatja, de itt marad, körülöttünk. Eközben figyelte a lány magas, sugár termetét, a görögösen fésült haját, amelyet a halántékához simított, a magas, domború homlokára hulló kicsi rövid tincseket. Azt latolgatta, hogy a görögös hajviselethez nem illik a tincs. Éppen meg akarta mondani, hogy nem jól fésülködik, amikor hirtelen kuvikolt a kuvik. Valahonnan a kert mélyéből jött ez a kellemetlen, sejtelmes hang. Annuska megremegett és megkérdezte: — Kinek kuvikol vajon? A kuvikról átugrott a szellemekre. — Nálunk, rettenetes, hogy mennyi van belőlük — jegyezte meg. — Mint mindenütt — hagyta rá a káplán. — De nálunk valódiak — mondta. — Legigazibb az, amelyik a Sziklácskánál jelentkezik. — A Sziklácskánál? Tán csak nem annál, amelyik a közelben van? — Ott. — Nem hallotam róla. Milyen ■z? — Éjfélkor jelenik meg egy pap, aki egy csecsemőt kínzott agyon. Köveket dobál az arrajá- rókra. Mindenkit eltalál, és ahol talál, rettenetes ütés. Valami fehérség kúszik utána és jajong. Az a csecsemő. Amikor megölte, még nem tudott járni. Azért kúszik. — Butaság — legyintett a kezével a káplán. Megbízható emberek állítják. Az orgonista saját szemével látta. Hallotta a jajgatást is. A jegyző is ugyanezt fogja mondani magának. — De kisasszony — szakította félbe Annuskát. — Maga mint a papnak a lánya, nem hihet a kísértetekben! — Én nem hiszek. De nem mennék arra éjfélkor. A káplán az órára akart pillantani, messze van-e még az éjfél, hazaér-e tizenkettőre, de szégyellte a lány előtt, hátha észreveszi, hogy fél. A kertben fázni kezdtek. A szobába mentek. A káplán itt sem bírt sokáig maradni. Látta, hogy a faliórán már negyed tizenkettő. Elbúcsúzott. Kint egyeztette az időt a zsebórájával. A zsebóra tizenegyet mutatott. Ezekre gondolt minduntalan, amint sietett. Nem hitte ugyan, hogy a pap megjelenhet, de kellemetlen volt neki, hogy a Szik- lácska mellett kell elhaladnia. Hogy vidámabb legyen, forgatta az esernyőjét, és tartalmatlan melódiákat fütyürészett, amelyek abban a pillanatban ötlöttek az eszébe, de amiket rögtön el is felejtett. A szél minél hosszabban, annál erősebben és gyakrabban fújt, és szétrebbentette a köpenye szárnyát. Olyan volt, mint egy hatalmas szárnyú denevér. A búza, a fák egyre jobban zúgtak, az árnyékok szüntelenül inogtak. Az árnyéka előtte haladt görbén és hosszúra nyúlva. A hirtelen lejtős dombon sötétlő erdőn kellett keresztülmennie. A virágzó szilvafák elmaradtak. Mogyoróbokrok és fiatal tölgyek váltották fel őket. Az árnyékok sűrűsödtek, s pillanatokon belül sötétség lepte be. A búza és a szrlvafák lágy suhogása helyett csend fogadta. Csak néha lehetett hallani recsegést és csattogást az erdő mélyén és azonnyomban a feje fölött. A léptei alatt zörgött a tavalyi avar, és a paták által összetört és fellazított apró göröngyök, kavicsok gurultak lefelé a lejtőn. A csattogás, a levélzörgés és a kavicsok gurulósa elviselhetetlennek tűnt számára. A fák törzseit alig tudta megkülönböztetni. Ügy érezte, hogy mindegyik mögött bujkál valaki, követi és ravaszul les rá. Minden pillanatban várta, hogy kiugrik a fatörzsek mögül és ráüvölt. A vörösfenyőkhöz ért. A fenyők levelei eltűntek, mintha titkos kéz süllyesztette és vonta volna be őket. Még jobban meggyorsította a lépteit. Többször elővette az óráját, és számolgatta, hogy tizenkettő előtt elhagyja-e Sziklácskát. A számolgatás eredménye az lett, hogy éppen tizenkettőkor éri el. Szégyellte, hogy rosszul érzi magát, és hogy nem mer az erdőbe nézni sem jobbra, sem balra. Talán itt kellene megvárni, míg elmúlik tizenkettő. És ha a oan az éjszakai sétáján ide is eljut? Nem. Nem lehet, hogy a pap jelentkezzen, gondolta. Az élet örök... Csak más alakban folytatódik. Tehát az alakja nem lehet papi, mint amilyen az életben is volt. Ha jelentkezik, nem lehet emberi külseje* hanem más, fantasztikus... Valamilyen láthatatlan és mégis létező erő jelenségét talán érezhetni a Sziklácskánál. De hogy pap legyen? Lehetetlen... Legjobb elkerülni a Sziklácskát. Valami felhuhogott messze az erdőben, s rögtön el is repült felette. Bagoly, vélte, és elhatározta, hogy futásnak ered. így hamarabb jut ki az erdőből és hagyja el a Sziklácskát. Senki sem látja, nem kell szégyellnie. Végre is hajtotta a gondolatát. Futva indult fel a dombra, azután lefele. Nem hallott már sem huhogást, sem susogást, csak két lábának dobbanását. Az időre sem gondolt. Pillanatra úgy rémlett neki, hogy jobbról vele együtt fut még valaki. Nem nézett arra. Bedugta fülét és rohant tovább. Teljesen kifulladva és átizzadva ért ki az erdőből. A szíve úgy vert, mint a pöröly. A hold ismét világított. Kissé feljebb volt, és kisebb lett. Az út, mint a zsinór tűnt el a messzeségben. A káplán alig 200 méterre észrevette a sziklát. A nagy kőbálvány fehérlett az út mellett. Csak a lyukak feketék rajta, mint az arcon a szemek, a szakáll és a bajusz. Rápillantott az útra, amely közvetlenül a bálvány mellett húzódott. Egy fa alatt valami feketeséget vett észre, de pár pillanat múlva azt is érzékelhette, hogy gömbölyű és mozog, közeledik felé. Világosan lehetett megkülönböztetni rajta a magas papi kalapot, fekete, hosszú kabátot, lábat, kezet, arcot. Megállt és felnyögött. Hideg verejték verte ki a homlokát. Borzongás szaladt végig a hátán. A gyomrában hirtelen éhséget érzett. A lába észrevehetően meggyengült. — Rám néz — gondolta, s valóban, a pap megállt, rátekintett, s a káplán látta, hogy a pap lehajol. Biztosan követ keres... de az arc többé nem jelent meg. Aa alak mozogni kezdett, majd futott, de arc nélkül. A por, mint a füst szállt fel előtte, megnövekedett, és a lény eltűnt. A káplán a rémülettől megfordult, és az ellenkező irányba kezdett szaladni. Keresztülfutott az erdőn, és hajnalig bolyongott Búrny körül. Álmosan, sápadtan tért visz- sza reggel. A szobájában akart lefeküdni, hogy pihenjen, de az ágyában Vesely dékán horkolt. Mintha fát fűrészeltek volna... A díványra hanyatlott le. Alig bírt állni már a lábán. Az ebédnél nevetve mesélte a főnöke. — Soha olyan ijedőst, mint Vesely! — Hogyhogy? — Megijedt a paptól, aki a Sziklácskánál kísért. Későn távozott, de úgy tizenkettő táján visszatért, lihegve és sápadtan, hogy látta a papot, és kérte adjak neki szállást. Zsíros újjával megfenyegette a káplánt és hozzátette: — De aztán erről egy szót sem! A káplán elvörösödött és hallgatott. Fordította: Krupa András Kollárik János: Ősz Vincze József: A PART Alapszervezetünk 15. évfordulójára Mint mindent — a történelem szülte Öt zokogott, ha fájt, szervezett és agitált: vastagabb kenyérre hívott fényre és sötétre, táplált a rács mögött, fegyelmezett és költözött. szólt, beszélt, súgott fülekbe, beült agyadba, szívedbe, nem hagyott nappalt, s éjjeleket.«. gyújtotta gyújtván a fényeket, rádszólt, intett apásán markodba simult sarló-kalapácsban, acélozta erőd, izmod többszörözte, tegnapodat mára ösztönözte, itatott... adott szívós szomjat, mit csak tudománya olthat, talajt adott lábat állni, jelszót: „Innen nem hátrálni!” bosszút, mosolyt, életkedvet, két kezedből termékeket, lázas munkát, forradalmat, vértelen kort, s nyugodalmat.« Simái Mihály: Hűvös zajok feszengenék az őszben, Nyugtalan, forgolódó éjszakák töprengenek ágyam sötétje mellett. Emlékeim, mint elszórt aranyak fénylenek vissza a nyár zöld gyepéről. Könnyűselyem sajnálkozás suhog gondolataim tűnődő nyomában. — Tüzet tékozló nyári napjaink, a hajlott-hátú csókrejtő füzes, A víz, mely csípőd kelyhe volt, a tárt ég, Csillagnyitó szerelmes éjszakáink Hol vannak már? A nyár máglyája tegnap még parázslptt, aztán esőt vert rá az érkező ősz, s most a ligetben makacs szelek fújják a reánk emlékező lombokat. A víz azóta tengerrel beszél, sós habnak súgja tested szép csodáit, Fellegesek a csúffátett vak éjek. Híg ujjak vernek ablakunkra ritmust. s ( — Ősz!... Ősz! fázító, öltöztető évszak! miért is jöttél? s velünk mi is lenne, ha nem bújhatnánk éltető, meleg, tavaszok-hozta, ég-föld szerelembe?!
