Békés Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-282. szám)
1960-11-11 / 266. szám
4 népújság 1960. november 11., péntek Opcranonut is a gyulaiak rán dt) kútja Erkel Ferenc sírjához Mar szeptemberben híre ment Gyulán, hogy különvonatot indít az IBUSZ az Erkel-emlékév keretében Budapestre. A program: Állami Operaházban a Bánk bán megtekintése és Erkel Ferenc sírjának megkoszorúzása a Kerepesi temetőben. Az első napoktól kezdve tömegesen jelentkeztek, hogy adózzanak Erkel szülővárosának lakói a nagy zeneszerző emlékének. A városi tanács ez alkalomból mintegy 150 tanácsi dolgozónak biztosította jutalomképpen az odautazást és az előadáson való részvételt. Ugyancsak jutalmul utazott Budapestre 80 pedagógus és 48 diák. Eredetileg 500 személyes különvonat indítását tervezték, de a jelentkezés olyan nagy volt, hogy az ötszázból 700 lett. Az IBUSZ gyulai fiókjának vezetője, Gracza Ferencné a Szegedi MÁV Igazgatósággal közösen gondoskodott az utasok kényelméről é§ a legújabb típusú négyajtós, 80 személyes, korszerű vasúti kocsikat biztosították erre az útra. Szombaton délelőtt 11 órakor indult a vonat, de volt aki már 9 órakor megjelent az állomáson, hógy semmiképpen se maradjon le. A résztvevő pedagógusok vállalták, hogy egy órával korábban kezdik a tanítást az iskolákban, hogy részvételük ne okozzan lemaradást a tanulásnál. A jelentkezők többsége családostul jött el a több mint 200 kilométeres útra, hogy részt vegyen az Állami Operaház előadásán és ezzel adózzon Erkel Ferenc emlékének. Az Operaház hatalmas nézőtere szombaton este megtelt gyulaiakkal. „Szeretettel köszöntjük a gyulaiakat, akik eljöttek meghallgatni városuk szülöttének gyönyörű muzsikáját." — hangzott az operaház művészeinek üdvözlete az előadás megkezdése előtt, majd felcsendültek a Bánk bán nyitányának első akkordjai. Az előadást többször megszakította a közönség lelkesedéstől átfűtött vastapsa. — Gyönyörű volt az előadás ... Színekéi gjjjkjt a OCőnűiU'j OCeímmt — Igazgató-rendező a darabról — Színiakadémiai növendék koromban egy antikvárium polcain kutatva leltem rá egyszer Kárpáti Aurél és Vajda László: Kőmíves Kelemen c. drámájára. Mint ahogy a szerelemben szokták használni ezt a mondást, „meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt”. Hosszú esztendőkön keresztül dédelgettem magamban a gondolatot, hogy egyszer majd, egyszer valamikor „nem akadé- mista fokon”, de igazi színházban, igazi színészekkel megrendezzem ezt a csodálatos müvet. Egyszer — pár évvel ezelőtt ■— majdnem sikerült már. Az akkori igazgatóm — egy vidéki város színházának rendezője voltam — akárcsak én, azonnal rajongani kezdett a darabért, néhány színésznek is megmutatta: azok is lángragyúltak. Hamarosan kiosztották a szerepeket, elkészítettem rendezői tervemet, kitűztük a bemutató dátumát. De rendező tervez, sors végez, új igazgató került a színház élére, akinek nem visszhangzott lelke a darab humanista mondanivalójára, aki nem vette észre a mű nagyszerű, drámai voltát, aki nem ismerte fel a szerepadta színészi lehetőségeket — és a tervezett bemutatót kemény kézzel letörölte a színház műsorrendjéről. Most itt Békéscsabán együtt vagyunk csaknem valamennyien, akik akkor nemcsak megismertük, de szívünkbe is zártuk a „Kőmíves Kelemen”-t. Solti Bertalan, Szende Bessy, Déry Mária most jónéhány esztendő után eljátsszák régen megismert és régen várt szerepeiket, s én magam is megvalósíthatom hosszú idő óta érlelődő rendezői elképzeléseimet. Igaz, és mindig mainak ható gondolatot szeretnék tolmácsolni az előadáson keresztül, azt a hitemet, hogy az élet legnagyobb, legszebb céljaiért sem szabad embertelen módon harcolni'. Az embertelenség sorsszerű következetességgel vonja maga után a legszörnyűbb bukást. Embernek kell maradni a harcban is, embernek kell maradni az alkotás tüzében égve is, ezt mondja nékünk, s ezt kiáltja a mának: Kőmíves Kelemen küzdelme és bukása. Csajági János Igazi nagy élményben volt részünk — vélekedtek a gyulaiak. Sokan először jártak az Állami Operaházban, először látták a Bánk bánt, és akadt olyan is, aki először járt szép fővárosunkban. A legszebb és örökké emlékezetes élményük nekik volt. November 6-án délelőtt a Kerepesi temető főbejáratánál volt a találkozó. Ide még a pesti rokonok — gyulaiak — is eljöttek. Együttesen — mint egy nagy család — zarándokoltak Erkel Ferenc sírjához. A városi tanács és MSZMP bizottsága nevében Enye- di G. Sándor tanácselnök emlékezett meg Erkel Ferenc munkásságáról. — Erkel Ferenc és Gyula kapcsolata mindig szoros volt — mondotta többek között. — Szülővárosa nemcsak egyszerűen születési helye, hanem bázisa is volt, ahová rendszeresen visszatért. Ott komponálta a Bánk bánt is és több más operát. Gyökerei ma is mélyek, emléke közel áll szívünkhöz, ezt bizonyították az Erkel- emlékév Gyulán megtartott rendezvényei is. *— Mi most, akik sírjához jöttünk — mondotta befejezésül Enyedi elvtárs —, nem a halott Erkel Ferencre emlékezünk. Aki élete munkásságával annyit adott népének, mint ő, aki oly híven kitartott elvei mellett, aki népével együtt harcolt a szabadságért, a haladásért, az soha nem hal meg. Ezután elhelyezte Erkel sírján a párt városi bizottsága és a tanács koszorúját, majd a Hazafias Népfront és a KISZ küldöttei is koszorút helyeztek el a város lakói és az ifjúság nevében. Sokan hoztak maguk is virágot Erkel tisztelői és rajongói közül. Egy idős asszony sokáig állt elgondolkozva a sírnál, talán Erkel muzsikája csengett fülében, amikor elhelyezte a csokor ibolyát a többi virág és koszorú mellé. A gyulaiak ezzel is bebizonyították, hogy Erkel valóban köztük él, zenéje örök. Kasnyik Judit A buchenwaldi emlék Irodalmi esteket szerveznek a szeghalmi járási könytárban (Tudósítónktól) A szeghalmi járási könyvtár hetenként egyszer rendszeresen tart mesedélutánokat az általános iskolai tanulók részére. Ezeken a mesedélutánokon átlagosan mintegy 80 gyermek vesz részt. A könyvtár dolgozói ezenkívül minden héten Irodalmi Hétfő címen előadásokat rendeznek kultúrműsorral. Az irodalmi előadásoknak Átlag 50—60 hallgatója van. Si/l unka után, fáradtan bal- , /fl tagok hazafelé. A sápadt villanylámpák vad bírókra kelnek a leszálló sűrű novemberi köddel. Nyirkos a levegő. Megborzongok. Gondolataim a múlt homályában kutatnak. A múltban, amelyet felidézett a gyér világítás, a köd és a mellékutcákban meghúzódó sötét. Kezem cigaretta után nyúl, majd a gyújtóm lángjától felizzik a cigarettavég. Mélyet, nagyot szippantok, majd nézem az apró, rebegő lángot. Nézem a lángot és a pokol tüzét látom... A buchenwaldi krematóriumot, melynek neve közismert. A hírhedt náci koncentrációs táborok között az „előkelő” helyet foglalta el. Nemzetközi volt. Krematóriumában 22 féle nemzet fiainak hamva keveredett ösz- sze. Szovjet és francia, magyar és norvég, lengyel, német és más népek mártírjainak szíve olvadt össze egyetlen marék hamuvá. Ennek az internacionalista hamuszívnek rettenetes dobogását hallva riadnak fel éjszakánként álmaikból a még ma is élő fasiszta hóhérok. A krematórium kihűlt. Kihűlt, 1mint azok a szívek, amelyekben a hazaszeretet égett, mielőtt poklába vetették. Weimarból indultunk el. Autóbuszunk nehezen kapaszkodik a nedves, csúszós emelkedő úton. A novemberi köd szűk börtönbe zárta az autóbusz utasait, a magyar pedagógusokat. Lassan haladnak, némán, csöndesen, csak a motor zúgása, erőlködése hallatszik. A máskor vidám pedagógusdelegáció most hallgat. Egyetlen szó sem esik. A szemek a ködös semmibe néznek. Eddig csak hallottunk róla. Azokról a borzalmakról, amelyek villanyárammal telített drótjai között lezajlottak. Es most...? Most látni fogjuk. A Buchenwald felé vezető út nemrég még a halál útja volt. Hirtelen fékez a kocsi. Lassan szállunk le. A sűrű ködben úgy állunk ott hamuszürkén, mint a halálraítéltek. Itt lennénk? Körülnézünk. Fennsíkon lehetünk. A sűrűn szitáló ködben egy erdő fái látszanak. Előttünk út és... és a ködben egy halványan kirajzolódó, magas kúp. A koncentrációs tábor bejárata. Lassan indulunk a tábor felé. Lábunk mintha ólomból lenne. Mindenki utolsó akar lenni. Hát ez volt az?! A bírálatról és az önbírálatról Van egy olyan jelenség a megyénkben, hogy azok a szervek, esetleg személyek, akiket a munka során elkövetett hibákért jóindulatú bírálat ér — kézzel- lábbai igyekeznek elhárítani magukról a felelősséget, sőt finoman megtorló intézkedéseket helyeznek kilátásba azok ellen, akiknek a részéről elhangzott feléjük a bíráló szó. A bíráló levelek, cikkek vagy glosszák közlése után minden eset:bed szinte postafordultával megérkezik a válasz a megbírál- taktól. E válaszlevelek legtöbbje egyben mindig megegyezik: Mégpedig abban, hogy önkritikái hangot még nagyítóval sem lehetne felfedezni bennük. Annál több mellébeszélést, a cikkben foglaltak pontról pontra történő megcáfolását, majd egy hirtelen fordulattal, bár legtöbbször nem nyíltan, a hibák beismerését, végül pedig egy megjegyzést arról, hogy az újságírót „tévesen” tájékoztató személyeket felelősségre fogják vonni. Egyszóval igen kevés az őszinte beismerés a jogos bírálatokra, és ez olyan dolog, amelyre szükséges felfigyelniük a megyei, járási vagy községi szerveknek. November 4-i számunk „Mai jegyzetünk” rovatában írtunk e pusztaszőlősi tsz-ben elkövetett pénzügyi szabálytalanságokról. A válasz az érintett elvtárs részéről már két nap múlva megérkezel. Negyvennyolc gépelt soron át éles tiltakozást tartalmazott a bíráló glossza ellen, míg a 49. sorban szinte logikai bukfencként kijelentette a válaszírő, hogy: „...végül elismerem a pénzügyi szabálytalanságot...”. Ha végül elismerte a bírálat jogosságát, akkor miért tiltakozott ellene a válasz kilenctized részében? — Vagy egy másik példa: Egy még régebben megjelent glosszánkra — mely a védőoltásokat megelőző felvilágosító munkával kapcsolatos néhány bíráló megjegyzésünket tartalmazta — olyan válasz érkezett, mely ugyan helyénvalónak ismerte el az írás segíteniakará- sát, mégis kérte: nevezzük meg azt, aki „tévesen” tájékoztatta a riportert, mert vizsgálatot akarnak indítani ellene. Vajon milyen alapon akarnak ellene vizsgálatot indítani? Mert tájékoztatta az újságot és elmondani merte észrevételeit? Hiszen törvényeink is segítséget nyújtanak azoknak, akiket az elhangzott jogos bírálat után megtorlás fenyeget. Talán elfeledkeztek erről sok helyen?.* Nem mások ezek a törekvések, mint a nyílt és őszinte szó elhangzását visszaszorítani akaró kísérletek, még ha nem is tudatosan nyilvánulnak meg minden esetben. Mögöttük legtöbbször a fogyatékosságok takarga- tása, a felelősség elhárítása rejlik. És ez semmi esetre sem használ a köznek. A bátor önbí- rálat, az elkövetett hibák tanulságainak levonása, azok megismétlődésének elkerülése ■— ez az, amit a bírálók várnak megjegyzéseik után, hogy még teljesebbé váljék a mtmka az érintett területeken. Varga Dezső Tanfolyamon vettek részt a tsz-pénztárosok, raktárosok és ellenőrző-bizottsági elnökök és ellenőrző bizottsági eftnököfc részére »endeztek. A gyakorlati munkához sokat segített a rövid tanfolyam. A napokban fejeződött bei a megyei tanács mezőgazdasági osztálya által Gyopároson rendezett tanfolyam, amelyet a termelőszövetkezeti pénztárosok, raktárosok Előttünk a tér, hol minden reggel sorakozni kellett a szerencsétleneknek, hóban, fagyban mezítláb. A múzeumnak átalakított épületben szemtől-szembe kerülünk a borzalmakkal. Levágott hajtömegek... Lenyúzott női mellbőrök... Emberbőrből font korbács... amelyet — Ilse Koch, ez az asz- szonybőrbe bújt vadállat — a halálgyár parancsnokának felesége készített és használt séta közben. Ilyen némbereket csak a fasizmus tud kitenyészteni. A falakról fényképek, és a fényképekről agyongyötört csontvázak tekintenek ránk némán, üveges szemekkel. lőhalottak... bepréselve a barakkokban. Üjabb képek... Lélekzetünk akadozik..., mellünket valami rettenetes kapocs szorítja össze. Hullahegyek... egymásra dobált emberi holttestek halmaza. Az egyik 7—8 éves szőke hajú kislány mintha segítségkérőén nyújtaná felénk a kezét,... üveges szemével könyörögve néz. Menekülni ki... Ki... a szabad levegőre. A fojtó ködtől várjuk az enyhülést. Az arcokáz udvar kavicsait kutatják. A szemekből lassan szivárog a könny. Férfiakat, síró férfiakat láttam e ködös reggelen, akik nem szégyellték könnyeiket. A lepergő könnyeik pedig összeöletkeztek a régen hullott könnyekkel, melyeket alig tudott elnyelni az agyagos buchenwaldi föld. Egyikünk lehajol... valamit felvesz a kavicsok közül. Apró kis tárgy. Remegő kezében tartva nézegeti. Fátyolos szemünkkel alig látjuk mi az. Egy könnycsepp lemossa róla a homokot. Nézzük... megbabonázottan. Ügy, mintha valami csoda volna... Valami szép... vagy valami rettenetes. Egyik sem és mindkettő. Egy inggomb... közönséges inggomb. Közönséges?! Midegyikünk másra gondol, mégis ugyanarra. Ki viselhette? Hová szórta szét hamvát a kegyetlen thüringiai szél? Francia volt vagy magyar? Az elkopott cérna nem tudta tartani, vagy a torkát szorító hóhérok keze szakította le? Ki tudja? Nézzük megbűvölten. Lábaink alatt fájdalmasan csi- kordulnak a kavicsok. Temetőben járunk. Vigyázva lépünk, hisz a kavicsok alatt mártírok pihennek. Egy óriási akna ásító torka állja el utunkat. Ez nyelte el minden reggel a halottakat. A föld alatt vasúti kocsik vitték a krematóriumba. Az akna mindig tele volt. Ezek a halottak rejtegették az élőket. Menekülni nem lehetett. Sokan bújkáttak itt, a hullahegyek alatt, várták a szabadulást
