Békés Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-06 / 263. szám

/> tárogatót most is ott (—fr őrzöm kopott fatok- ban a szekrény tetején. Egykori rokkant, vak gazdájának teste már régen eggyékeve- redett a haza földjével. A régi hangszert azóta senki sem szólaltatta meg. Mégsem néma. A csendes őszi estéken, amikor egyedül ülök otthon és elmerengek gyermekkorom emlékein, még most is hallom az öreg Kiszel tárogatójának hangját. Ércesen szól és el- némíthatatlanul..,

Bertalan István:

A VEN TAROQATOS

szén biztosan hallotta lépteiket, ruhájuk, kakastolluk suhogását.

— Szimatolnak a köpök — dörmögte keserű gyűlölettel.

»

amarosan kiértünk a

Különös ember volt az öreg. Féllába hiányzott, s a csonkra szíja- zott fadarabon bicegett végig a falun, ha néha kibújt viskójából. Jobb hóna alatt mankó, bal kezében fehér bot. Ruhája kopott, tol- dozott-foldozott volt, de rongyos soha. Őszülő haja a válláig ért, arcát remete-szakáll övezte. Bőre, mint a gyűrött pergamen: mély árkokat rótt rá a könyörtelen idő. Vállán üres tarisznya lógott, bicegő lépteinek ütemére verdeste oldalát. Ép lábán nyáron sarut hordott, télen zsákdarabokba bu- gyolálta. Messziről bárki koldusnak nézhette, de közelebb érve az alamizsnát nyújtó kéz visszahúzódott: a rokkant, vak ember külseje tiszteletet parancsolt. Büszke tartása, aszkétikus arcvonásai erőt és méltóságot sugároztak. „Szent ember” — mondták róla a vénasszonyok.

VW egyvennégyben nagy

\ /ti csapat gyerekkel rab- ^ ^ ló-pandúrt játszottam az augusztusi porban úszó Főutcán. Kiszel bácsi éppen akkor ment végig a falun. „Nézzétek mán, ehun gyün a cucilistal” — mutatott felé a Hajdi bíró fia.

— Az meg mi, te? — kérdezgettük tőle.

— Nem ’tóm, apám mondta, hogy az öreg Kiszel nem szent ember, hanem cucilista. Meg a nóták is cucilisták, amiket tárogatózik.

Sokáig törtem a fejem rajta, mit jelenthet a titokzatos szó. Másnap megkérdeztem az apámtól. Azt válaszolta, a cucilista rosszfajta em- bjír.

✓V | agy két hét múlva az

\ 0 / anyanyülamat vittem Koblászék apaállatához. Nagy fütyörészve siettem végig a Fő utcán, amikor az egyik sarkon nekiütköztem Kiszel bácsinak. Ijedten odébb akartam állni, de az öreg az összeütközéstől kiejtette kezéből a botját. Óvatosan lehajoltam, s odanyújtottam neki.

— Köszönöm, édes gyermekem — mondta az öreg. Hangja jóságosam, szeretetteljesen csengett... Jólesett a kedves, simogató hang, ritkán volt részem benne. Egy pillanatra megálltam előtte, rajtafelejtettem tekintetemet.

— Hová sietsz ilyen sebbel-lob- b dl? — érdeklődött.

— A nyugalmat viszem a Koblá- székhoz... — dadogtam.

Napégette kezével a kosaram felé nyúlt. Kitapogatta benne a tapsifülest, s elismerően megjegyezte: — Szép... Biztosan sok kicsinye lesz... Hanem tudod-e, nekem milyen apanyülam van? ... Csincsilla-szürke.

— Csincsilla? — kérdeztem kerékre nyílt szemmel.

— Az. No, gyere csak, majd meglátod.

Kissé meglepődtem. Hiszen mindenki tudta a faluban, hogy Kiszel bácsi már régóta senkit sem fogad otthonában. Megfogtam az öreg kezét és szótlanul elindultam vele. Alig mentünk néhány háznyit, két csendőr tűnt elő valahonnan.

— Jönnek? — kérdezte az aggastyán.

— Csendőrök — válaszoltam.

Amikor elhaladtak melletünk,

hangosan és illendően köszöntem, mert azt már megtanultam, hogy a csendőrök igen nagy urak, nagyot kell köszönni nekik. Nagy csodálkozásomra Kiszel bácsi szótlanul ment tovább, bár égé76

faluvégre, bementünk Kiszel bácsi kertjének kapuján. Az öreg gondosan bereteszelte a zárat. Mesebeli látvány tárult elém. Az akácsövénnyel határolt kis telek valósággal tündérkert volt. A kaputól a házikóig gyönyörű szőlőlugas hajolt boltívesen az ösvény fölé. Kétoldalt gondosan ápolt gyümölcsfák roskadoztak édes terhűktől. A lugas végén kétfelé ágazott az út, pompázó virágágyat ölelt körül, közepén soktornyú kicsi vár trónolt, mohával, kövirózsákkal borított sziklahalmon. Álmélkodásom még növekedett, amikor megpillantottam a házat. A kis vityilló talált kőből, vályogból, téglából, bádog- és deszkadarabokból, sárral egyberagasztott rőzséből épült. A házról, a kertről, mindenről nagy-nagy szegénység, s mégis mesebeli szépség igézete áradt.

Az öreg magabiztosan mozgott a kertben és a ház körül, szinte elfeledtette vakságát. A viskó mellett kicsiny ólak, ketrecek, kalitkák sorakoztak, bennük szebbnél szebb házinyulak, s olyan állatok, amilyeneket én addig jószerivel csak az iskolás könyvben láttam: mókus, róka, páva, fácán, görény, tengerimalac, sűndisznó, fehéregér.

Sokáig emlékezetes maradt számomra ez a látogatás, napokig csak a különleges öreg s a háza- tája foglalkoztatott.

Esténként felharsant a megszokott nyáresti szerenád: Kiszel bácsi tárogatójának édes-bús hangja. Zengett, zúgott, hömpölygött a dal végig az egész falun. Hol ércesen búgó, hol lágyan zsongó, hol trillázó dallam rezegtette meg a-völgy- re ülepedett fülledt, nehéz levegőt. A hazatérő parasztok egy pillanatra megálltak: „A szent ember tárogatózik!” A lassú, lomha léptekkel hazafelé cammogó tehenek felemelték fejüket és panaszosan elbődültek.

gyik este merengve figyeltem a tárogató hangját, aztán hirtelen elhatározással nekiiramodtam. Néhány perc múlva visszafojtott lélegzettel, lábujjhegyen, szinte templomi áhítattal surrantam be Kiszel bácsi kertjébe. Az öreg ott ült a kicsiny vár mellett a pádon, mozdulatlanul, mint egy szobor, csak az ujjai mozogtak a hangszer billentyűin. Lábujjhegyen lopakodtam közelebb, s egy bokor mögül lestem az aggastyánt. Meglepetten meresztettem szememet az elibém táruló látványra. A vén tá- rogatós előtt a virágágy szélén egy gyönyörű lány üldögélt. Karcsii karjával átkulcsolta térdét, melyen állát nyugtatta. Könnyű, pipacspiros ruhája alól kivillant combjának márvány-fehérsége. Hosszú haja fekete volt, mint a szarvasbogár szárnya. Elöl margarétából font fűzér fogta össze, hátul fekete zuhatagként omlott alá meztelen vállaira. Szeme zöld parázsként izzott a nyár-alkonyi fényben. Szépséges, tiszta arcáról madonnás szomorúság és megejtő báj sugárzott. Mozdulatlanul ült, s mereven nézte a tárogatózó aggastyánt, minden érzékszervével magába szívta a csodálatos dallamokat. Olyan volt, mint egy mesebeli tündér, szinte vártam, mikor bont szárnyat, s perdül libbenő táncra a virágok között.

Jó negyedóráig ülhettem áhíta- tos csendben. Igéző dallamok kap£

tak szárnyra a vén rokkant kopott hangszeréből. Legtöbbjüket ismertem már, gyakran hallottam esténként. Utolsóként azonban olyan dallam zendült fel, amely új volt számomra. Valami nagyszerű erő, fenséges varázs áradt belőle. Egészen hatalmába kerített.

/t dal után elnémult Ki- (—rr szel bácsi tárogatója.

ölébe fektette a hangszert, s a vakok jellegzetes, merev tartásával szótlanul, mozdulatlanul ült tovább. Tekintetem ismét a lányra röppent. Felállt, néhány pillanatig mozdulatlanul maradt, majd lassú, de ruganyos léptekkel megindult. Mellettem ment el, a bokor mögül éreztem szoknyája szélének lágy símoga- tását. Álmélkodva néztem, egy pillanatra sem vettem le róla tekintetemet. Így még sokkal szebbnek látszott. Árbockarcsú derekát fehér öv fogta át, ringó, telt kis csípője kidomborította a könnyű szoknyát, almányi melle emelin- tette égőpiros blúzát. Sohasem láttam még hozzá fogható szépséget. Elvonult előttem, majd bement a házba és eltűnt a szemem elől. Nem mertem megmoccanni. Gondoltam, ha az öreg is bemegy a viskóba, észrevétlenül elosonok. Kiszel bácsi azonban váratlanul megszólalt:

— Eljöttél?

— El — feleltem felrezzenve. Nem is gondoltam volna, hogy tud ottlétemről.

— Hallottam, amikor jöttél, megismertem a járásodat.

— Pedig igazán csendesen ...

— A vakok jobban hallanak, mint a látók.

Néhány pillanatnyi szünet után folytatta:

— Nem félsz?

— Nem.

— Tőlem félni szoktak a gyerekek ... Pedig szeretem őket.

Megint elhallgatott. Gyermeki képzeletemben megannyi kérdés torlódott egymásra. Sok mindent szerettem volna megtudni róla és a tündéri teremtésről. Valami azonban visszatartott attól, hogy a lányról szót ejtsek.

— Tessék mondani, igaz, hogy Kiszel bácsi cucilista? — bátorkodtam aztán neki a kérdésnek.

Az öreg meglepetten emelte fel a fejét.

— Ki mondta ezt neked?

— Hát mondják. Meg azt is hallottam, hogy a dalok is cucilisták, amiket tárogatózik.

— Nem cucilistának, hanem szocialistának mondják azt. De én nem az vagyok.

— Az valami rosszfélét jelent?

— Nem, nem jelent rosszfélét, de én mégsem vagyok az.

/t/i egkönnyebbültem. Ki- /#/ szel bácsi tehát még- ^ * * sem rosszféle ember.

— És a nóták, amiket tárogatózik?

— Igaz emberek dalai.

— Azok kicsodák?

— A szegények és becsületesek... De miért ülsz olyan messze? Gyere közelebb.

Felálltam, odaléptem. Kiszel bácsi tétova mozdulattal felém nyújtotta kezét. Gyengéden végig- símogatta a hajamat, ujjai hegyével kitapogatta arcvonásaimat.

— Érdekes arcod van.

— A bácsi egyáltalán nem lát?

— Semmit, kisfiam.

— Már régóta?

— Huszonöt éve.

— Nagyon rossz lehet semmit sem látni.

Az öreg nem válaszolt. Kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugton.

— És álomban sem lát?

— Eleinte vakon is láttam álmokat. De már nagyon régen csak hangokat álmodok... Dalokat, dallamokat, emberek, állatok hangját.

okáig beszélgettünk. Érdekes, számomra ismeretlen dolgokat hallottom tőle. Arról beszélt, hogy Magyarországon a munkások és a szegény földművelők a legigazabb emberek, de az ország mégsem az övék. A szegények egyszer már elűzték nyakukról a gyárosokat, földbirtokosokat, de hatalmuk elbukott. Ekkor harcolt és rokkant meg Kiszel bácsi, ekkor vesztette szeme világát.

Már erősen sötétedett, amikor elbúcsúztunk egymástól. Távozásom előtt két kezét a váltamra tette.

— Hanem a lányról, akit itt láttál, ne szólj senkinek. Nagy baj lenne belőle, nagyon nagy baj — mondta kérlelő aggodalommal.

— Senkinek, soha! — jelentettem ki őszintén.

— Bízom benned, fiam — bocsátott utómra.

Ezután gyakran eljártam az öreghez. Már nem a gyönyörű kert, a kis vár, a különös házikó és az érdekes állatok vonzottak. Sokkal inkább a szépséges lány titka és az aggastyán régi, érdekes történetei. A lányt nem láttam többé, nem is beszéltünk róla. Sejtelmem szerint állandóan a házban tartózkodott, mert Kiszel bácsival mindig csak a kertben beszélgettem.

Barátságunk csak néhány hétig tartott. Az emberek egyre többet beszéltek a háborúról, arról, hogy nemsokára odaér a front, rr

|Sz volt, amikor egyik este hiába vártam, hogy megszólaljon az öreg Kiszel tárogatója. Aggódva indultam a kicsi ház felé. Talán beteg? A Főutcán szekereken,

rr

o

gépkocsikon elcsigázott arcú, fáé radt katonák vonultak nyugat felé. Németek, magyarok vegyesen. Az öreg tárogatós kertjének máskor gondosan bereteszelt kapuja tárva-nyitva volt. Végigfutottam, a lugas alatt. Szomorú látvány fogadott. A virágok széttiporva, a vár lerombolva, ajtó-ablak nyitva, az udvaron szerteszéjjel mindenféle holmi. Az állatok ketrecei üresek voltak. Beléptem a viskóba.

Mindent szétszórva, feldúlva találtam. Egy egészen kicsi, szobának egyáltalán nem nevezhető helyiségben női ruhadarabokra leltem. Megdöbbenve ismertem fel közöttük a pipacspiros ruhát. Mellette egy héber nyelvű könyv hevert. Ekkor kezdtem megérteni, miért kellett titokban tartani a fekete hajú lány ottlétét. Az összetört bútorok, szétdobált, megtiport szegényes holmik között ott hevert a tárogató. Felzaklatott érzésekkel, riadtan néztem a pusztítás nyomait. Mi történhetett Kiszel bácsival és a lánnyal? Ki tette ezt a gazságot velük?

Megálltam a kicsi szobában, torkom összeszorult, sírás fojtogatott;

Két nap múlva viszontláttam a vén tárogatóst. A szovjet előőrsök találtak rá holttestére a falu határában. A németek vitték oda, s agyonlőtték a kiserdő mellett. Ott voltam a temetésén Gyálulatlan koporsóban feküdt, vérvörös lobogó volt a szemfedője, éppen olyan színű, amilyen a fekete hajú lány ruhája. Piros csillagos katonák kísérték utolsó útjára. Éppen november hetedikét írtak azon a napon.

A lányt nem láttam többé, azóta sem tudom, mi lett vele.

/t tárogatót most is ott (~f§~ őrzöm kopott fatok- bon a szekrény tetején. Egykori rokkant, vak gazdájának teste már régen eggyékeve- redett a haza földjével. A régi hangszert azóta senki sem szólaltatta meg. Mégsem néma. A csendes őszi estéken, amikor egyedül ülök otthon és elmerengek gyermekkorom emlékein, még ma is hallom az öreg Kiszel tárogatójának hangját. Ércesen szól és el- némíthatatlanul...

Ladányi Mihály:

Októberi szonáta

A város este

szerelemtől taglózott cigány szerető, einyújtózik,

neon-kösöntyüi vibrálnak, a Belváros fölött bronz-arany bimbók villannak ki a köd rongyaiból.

Ö fényesbőrű szerető,

csodálom tereid formás idomait.

utcáid combjától részegiilök,

kakofón éneked izgalmak ígéretével bűvöl,

érzéki város,

akit a markáns iparnegyedek kormos kezekkel tapogatnak, érett asszony vagy s bakfisként viháncolsz, bájaid mutogatva a bámész idegennek:

íme a folyó lágy ívű karjaim, e kocsmában a bánat ünnepi tűzijáték, el virágzik ölemben.

Kópiás Sándor:

Magasra emelem..,

Nagy fehér madarak szállnak,

— köszönti őket a reggel;

a sötétség ellen támad a fény felsorakozó sugár-sereggel.

Szememben a fű zöldje csillan,

— a csend harmattá vált a leveleken; a földközelben ébredő eget karjaimmal magasra emelem.

I