Békés Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-27 / 280. szám

Kovács Mihály szomorúan, "surged t tekintettel nézett végig az egyenes dűlőn, ki tudja hányadszor a két év alatt.

Nem emlékszik rá, hogy talán egy nap is kimaradt volna.

Vált, várt mindennap, de hiába.

— Hej! az úristenit neki! — szorította ki foga közt keserűen a szitkot, csak nem jön... nem enged... nem bocsájt..;

Leült egy kidöntött akáctörzsre. Térdére könyökölve, tenyerét álla alá támasztva hosszan maga elé meredt...

;..Bizony; nem most történt, de úgy emlékszik rá, mintha csak tegnap lett volna. Mindennek az ezüstkalászos tanfolyam az oka. Odajárt akkor a fia és egyszeresek azzal állott elő, hogy attól a takarmánytól, amit a tehenüknek adnak, nem is várhatnak több tejet. Valami takarmánymérleget emlegetett, meg azt, hogy ezentúl majd az ő módszerével eteti a tehenet. Neki se kellett egyéb. Átkozott, hirtelen, természet szorult belé, úgy érezte akkor is, mintha torkonragadták volna. Hát hogyne, hiszen azt mondta neki a fia, hogy nem ért a jószághoz... Ö, ató világéletóben jószágtartó ember volt...

— Itt pedig nem lesz semmiféle mérleg, tartsd meg magadnak, amit bemagolsz — vágta oda megbántottam

— De apám, ez tudományos számításon alapszik, nem szabad maradinak lenni! — Ez aztán végképp betett neki, szinte üvöltötte:

— Maradd vagy nem maradi, itt én vagyok a gazda; Én tartalak, én parancsolok!

Hát ezt bizony kár volt mondania, mert a gyerek nagyon sokat dolgozott már ekkor, többet, mint ő.

Lángbaborult arccal, felindultan válaszolt a fia:

—Hát ne tartson! Majd megmutatom én, hogy megélek a magam emberségéből is!

Akár az apja, ő is olyan forró fejű volt. Elment... Két éve, hogy elment... Azóta nem lépte át a küszöböt. Ö meg itt maradt egyedül... A másik fia odamaradt a háborúban, a felesége meg a bánatba halt bele.

— Nagyon gyűlölhet — emlékezett keserű szájízzel —, nem bír a közelében sem.

Egy éve múlt a nyáron, hogy aratásból jövet bement az italboltba egy pohár sörre. Ahogy belépett, forróság járta át. Ott állt a fia a pult előtt. Most itt az alkalom a békülésre... Meg is volt benne a jószándék, odaállt mellé, hogy majd szól hozza valamit, de az, mikor meglátta, szó nélkül kiment, még az italát is otthagyta.

Hej, hogy megemberesedett ez a gyerek! Még a fájdalmán keresztül is büszkeség töltötte el szivét, ha rágondolt. Meg is nősült, alig pár hónap múlva, hogy elment, és most itt él, a dűlő túlsó végén.

Az egész nincs több egy jó kilométernél és mégis, milyen messze vannak egymástól... Gyerek is van már. Unoka. Fiú-unoka. Azt mondják, szakasztott az apja. Az pedig nagyon szép kisgyerek volt, nem azért, mert az ő fia, de ezt mindenki mondta annak idején. És milyen bátor kis kölök volt. Nem töltötte be még a hat évet, de már szőrén megülte a lovat..;

A visszaemlékezés könnyeket csalt a szemébe.

Hát igen, egyedül maradt annyi küszködés után. Mindig cselédember volt, sokszor megkoplalta, hogy gyerekeinek legyen. Még negyvenöt után is. Pedig akkor vált emberré, negyvenötben, amikor a neki juttatott 8 hold föld sarkán leverte a karót, melyre tintaceruzával rá volt írva, hogy Kovács Mihály.

Ahogy végignézett ainnak idején a földjén, az ő földjén, akkor érezte először és igazán, hogy ember lett belőle. Érdekes, miiven jól emlékszik még mindig arra, hogy

Ő. Kovács István:

végtelen boldogságában nagyon szeretett volna ordítani, de csak suttogás lett belőle: földem van... földem van... Nem akart hinni akkor saját magának se. De csak igaz volt. A gondok azért nem szűntek meg, sőt még nagyobbak lettek, hiszen a földet fel kellett szántani, be kellett vetni, de mivel, miből? Nehéz volt, kegyetlenül nehéz, de csak végigcsinálta. Erőt adott neki mindenhez a tudat, hogy magának gürcöl. Jó pár óve már, hogy különösebb gond nélkül élhet, a becsületes munka meghozta gyümölcsét. És mégis boldogtalanul, egyedül, elhagyottan kell élnde...

Most, amikor megerősödött kis gazdaságában nyugodtan élhetnének.

Mennyit álmodozott fiatalkorában, amíg az uraság földjén dolgozott, hogy milyen jó lenne egyszer a maga gazdája lenni, de hát ez olyan elérhetetlen álomnak tűnt akkor.

Mégis sikerült... A kommunisták csinálták így ki. Hiába, rendes emberek azok, akárki akármit is mond. Csak ezt a szövetkezetét ne akarnák mindig. Pedig most megint nagyon emlegetik, meg járják a határt, úgy hallatszik.

— Hozzám aztán jöhetnék, nem azért izzadtam annyit, hogy a másé legyen — dünnyögte maga elé.

Tűnődéséből kutyája morgása zökkentette ki. Észre sem vette, mikor telepedett melléje. Nagyon éber kutya volt, a legkisebb neszt, mozgást is észrevette. Most is més csak a dűlő túlsó végén látszott valami emberféle, de már jelezte. Izgatottan nézett fel. Hátha az a gyerek lenne... De nem lehet az, mert akkor a kutya nem morogna. Igaz, hogy már két éve nem látta, de ez a kutya nem téved. A Tóth Janit is megismerte a múltkor, amikor hazajött látogatóba, pedig az már több mint két éve nem volt itthon.

De hát akkor kik lehetnek? Már látszott, hogy ketten vannak. Kisvártatva aztán, ahogy közeledtek, az egyiket felismerte: Béres János az* a Béke Tsz tagja, a községi párttitkár. A másikat azt nem ismerte, olyan munkáskülsejű ember, de nem idevalósi.

Csak nem hozzánk jönnek? — ütődött meg Kovács Mihály.

— Mit akarhatnak ezek? Biztosain a tsz — mart belé a gondolat.

— Na velem aztán semmire se mennek — ágaskodott benne a természet, maga sem tudta, hogy miért, hiszen belül már nem egyszer elismerte, hogy nem él jobban, mint azok a tsz-tagok, akik egyéni korukban is szerettek dolgozni. Sőt. Azoknak mindenre jutott az idejükből. Eljártak a moziba, meg a „kultúrba” is, ő meg vagy tíz éve sehol nem volt. Ha megfeszül is, nincs rá ideje. Mindig csak a dolog, a dolog..;

Még a Szabad Földet is alig ér rá kiböngészni, pedig az csak hetenként jelenik meg. Amióta meg annyira „téeszeznek”, azóta meg különösen nincs semmi ideje, mert olyan nem nyilvános, de annál küzdelmesebb verseny folyik köztük: egyéniek meg a tsz-tagok között.

Hát ő még bírja... igaz, hogy többet dolgozik, mint „amazok”, de neki nem parancsol senki. Se elnök, se brigádvezető, itt egyedül ő az úr.

Míg gondolatai így kavarogtak, a két ember is odaért hozzá.

— Tán minket várt, Mihály bátyám? — kérdi huncutul mosolygó szemmel Béres János.

— Azt éppen nem mondhatnám, de ha már itt vagytok, kerüljetek beljebb, legalább elmondjátok, mi újság a faluban.

Kezet fogtak. A másik ember úgy mutatkozott be, hogy: Nagy Gábor, téglagyári munkás. Azt nem mondta, hogy honnan, de úgy gondolta, biztosan a megyeszékhelyről, mert ott van legközelebb téglagyár.

Odabent aztán megindult a beszélgetés.

— Hát mozog a föld Mihály bátyám — kezdte ravaszul Béres János.

sága csak annyiból áll, hogy szabad fölkelnie hajnalban, szabad lefeküdnie késő este, és szabad ezt nap mint nap újrakezdeni..;

— Ilyen csak a maga szabadsága, kedves bátyám, hiszen ha akarja, ha nem, be kell látnia, hogy rabja a saját földjének. Meg aztán azt mondja, hogy azé a föld, aki megműveli. Ez így igaz. A té- eszben is a tag nevén van télek- könyvileg a föld, ha kilép, joga van hozzá, sőt még örökségül is hagyhatja.

Hogy becsülettel műveli, azt tudjuk mi is, hiszen azért jöttünk: Ilyen emberekre van szükség a téeszben is. De ha már Itt, tartunk; maga jó gazda hírében áll,

— A’ mozog, mióta megteremtődött — hagyta rá Kovács Mihály. — Legalábbis így mondják az okosok.

— De nem úgy mozog ám, ahogy maga gondolja!

— Hanem?

— Ügy, hogy egyre-másra lépnek be a téeszbe. Ha így haladunk, nemsokára téesz-falu leszünk.

— Felőlem oszt’ lehet, csak engem hagyjanak békében.

— Pedig éppen azért jöttünk, hogy megmondjuk egyenesen: Mihály bátyám dolgos kezére, szakértelmére is szükségünk volna, és oda várjuk a csoportba.

Néma csönd terpeszkedett közéjük egy kis időre. Aztán egyszerre csak megbomlott a szó Kovács Mi- hályhól, miint szakadt dunnából a toll, és ömlött belőle kifelé:

—. Te ismered az életemet, Béres János. Te tudod azt, hogy mindig más lábakapcája voltam. Negyvenötben aztán kaptam ezt a kis földet, úgy gondolom, megszolgáltam érte. Aztán meg sokat éheztem, ronigyoskodtam, míg idáig jutottam, hogy nem szorulok senkire. Hát van tenéked istened, hogy most idejössz, és azt mondod, hogy adjam oda a közösbe, amikor minden rögéhez az én véres verejtékem tapad? Hát nem ti mondtá- tok, hogy azé a föld, aki megműveli? Én művelem becsülettel, mit akartok még tőlem? Vedd tudomásul, hogy én nem adom a szabadságom! Meg maga is vegye tudomásul! — fordult ellenségesen a téglagyári munkáshoz, aki eddig még egy szót sem szólt.

Az fölvette az odadobott kesztyűt:

— Hát igen, a szabadság az nagy dolog, de hát a maga szabadmondja hát meg nekem, hogy mennyi búzát adott el az államnak?

— Megtermeltem a magamét — felelte indulatosan. — A többi kell vetőmagnak, meg aztán arra is kell gondolni, ha jövőre gyenge termés lesz. Nekem nincs eladni való búzám.

— Jól néznénk ki, ha mindenki

csak a maga szükségletére termelne — jött csendesen a válasz.

— A kovács, a bányász, a szövőgyári munkás meg a többiek... szerencsére nem mindenki így gondolkozik. A Béke Tsz például négy és fél vagon gabonát adott el az államnak. Igaz-e, Béres elvtárs?

— Igaz bizony, pedig jutott bőven mindenkinek, aki dolgozott, meg a vetőmag is félre van téve.

— Hát Pipás Nagy Gergely, annak ml jutott? — ment át támadásiba Kovács Mihály.

i— Hogy eszik az kenyeret negyedmagával a három mázsa búzából?

— Azt kérdezze Mihály bátyám, hogy mennyit dolgozott Pipás

Nagy?

— De hiszen ismeri maga őt jobban. Dolgoztak már együtt.

Hát igaz, a Pipás Nagy, az mindig olyan ember volt, hogy „fogjuk meg oszt’ vigyétek”. Lehet az egyéni gazda, lehet az tsz- tag, annak soha se lesz, mert a munka mindig, mindenütt büdös volt neki.

Folyt aztán a vita még sokáig, sorakoztak az érvek mind a két oldalon, de Kovács Mihály makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy neki jobb még egyénileg gazdálkodni.

— Hát, nem erőszak a disznótor, Mihály bátyám — állt fel székéről Béres János. — De azért gondolkozzon még a dolgon és ha

nem haragszik, máskor is elnézünk erre.

— Már hogy haragudnék, csak gyertek, legalább nem leszek egyedül.

Kikísérte őket a tanya végéig. Elmenőben még Béres János visz- szafordult:

— Hát a fiának mit üzen, Mihály bátyám?

— A fiamnaaak? — húzta a szót bizonytalanul. — Mit üzennék, nem törődik az énvelem. Hiszen tudod, hogyan van köztünk...

— Tudom, tudom, de mégis a lelkemre"köiötte, hogy magához feltétlenül eljöjjünk.

— Oszt’ miért volna az neki olyan fontos? — kérdezte tettetett hetykeséggel, de hangja rekedt volt a belső feszültségtől.

— Mert az apa, az csak apa, nem tarthat az a harag örökké, akármilyen nagy természet is szorult mindkettőjükbe. — Majd mintegy mellékesen még hozzátette:

— Ö különben már belépett...

— Belépeeett? A fiam? — szakadt ki a kérdés belőle.

— Be.

— Azt már nem hiszem — bizonytalankodott.

— Pedig így van. Ügyes gyerek az, tudja, hogy mit csinál. Különben meggyőződhet róla, most hozzá megyünk. Várja a választ...

— Választ? Milyen választ?

— Hát, hogy az apja mit döntött ... — szól még Béres János, és megindult a dűlő felé. Értelmetlen tekintettel, meredten nézett az elmenők után. Már elhaladtak vagy ötven lépést, amikor hirtelen eszmélve felkiáltott:

— Hé! várjatok, én is megyek! Talpas itt maradsz, vigyázol!

Szinte futva indult a lassan ballagó két ember után. A kutya engedelmesen ülve maradt és fejét kissé oldalra billentve nézett hűséges szemeivel egyre távolodó gazdája után.

Kovács Mihály most már nem beszélt, tele volt a saját gondolataival. Belépett a fia ... Pedig az okos gyerek, abban a takarmánymérlegben is neki volt igaza, kipróbálta, amikor egyedül maradt, bizony, hogy több tejet adott tőle a tehén . .. Meg, hogy várja az ő döntését? ... Akkor hát... Ügy megszaporázta lépteit a gondolatoktól, hogy a másik kettő alig tudta követni.

Amint ráfordultak a gyerek tanyájához vezető útra, Béresék megálltak. Ö észre sem vette.

— A többit bízzuk rájuk — szólt a párttitkár csendesen, és nyugodt léptekkel haladtak tovább a dűlőn.

Kovács Mihály ahogy közeledett a tanyához, úgy értezte, hogy minden ereje elhagyja. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, a lábai remegtek. A tanya falából egy alak vált ki hirtelen és futva indult elébe.

— Édesapám! — rohant felé tárt karokkal.

— Fiam!

És a két konok koponya meg- bocsátóan borult egymás vállára... Még mindig ölelték egymást, amikor az apa megkérdezte:

— Hát beléptél, fiam?

— Magát is várjuk édesapám . de együtt fogunk lakni...

— Kell az unokáknak a nagyapa — szólalt meg egy könny- fátyolos női hang is.

Észre sem vették nagy boldogságukban, hogy nincsenek egyedül.

— Isten hozta, édesapám .. —

A takaros fiatalasszony tovább nem tudta mondani, a szeme te1 volt könnyel. Beszéd helyett e rúgkapálózó kis vasgyúrót n' tott feléje:

— Itt az unokája ... ő ■ hály...

A kis emberp’’ mintha csak erre v gától értetődő te kapaszkodott bele szába. A tejsz' magához szorít csak azt érezte boldogság'* bék bérré, földre, rr