Békés Megyei Népújság, 1960. november (5. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-20 / 274. szám

I960, november 20., vasárra»

KÉPÚJSÁG

7

A városka csendes utcáján messzehangzóan kopogott a kockakő Balázs százados léptei alatt. A tiszt halkan fütyörészve igyekezett hazafelé.

— Jóestét! — harsogott hirtelen egy öblös köszönés a sötétben.

— Ej, kit látok! A százados elvtárs! — lépett elő a hang gazdája a boltíves kapu alól.

— Ügy rámkiáltott, mint az első őrségben álló újonc a kóbor kutyára — nyújtott kezet nevetve a tiszt. Ekkor látta, hogy Tóth Mihállyal, a Kossuth Tsz elnökével került össze, aki nyilván a kapuban álldogált, pipázgatott, nézte a koranyári est csillagait.-— No, most aztán nem menekül, százados elvtárs. Elég régen megígérte, hogy ellátogat hozzánk!

Hamarosan bent ültek a vendégszobában egy kancsó bor mellett.

— Jó bor — mondta a tiszt,

— Az idei még jobb lesz. Több is jut majd egy munkaegységre, mint tavaly. Már az új telepítésről is szüretelünk.

— A homokhegyről?

— Arról. Mert mi még a futóhomokot is megfejjük — hunyorgott huncutkásan az elnök. — Valami banké volt az a rész, szép akácerdővel. Aztán harmincnyolcban kiirtották, azóta csak király- dinnye meg kutyatej termett rajta, amíg mi be nem telepítettük. A tagság nem is nagyon bízott a sikerben. „Elfújja a szél a pénzünket meg a munkánkat is a homokkal együtt” — mondogatták. Most aztán akárki megnézheti. Többet szüretelünk majd róla, mint az öreghegyi szőlőkről.

— Szóval révbe jutottak, Mihály bátyám. Erősödik a szövetkezet.

— Erősödik, erősödik, de gond meg baj most is akad.

— Mi például?

— Sóik a munka, kevés az ember.

— Legalább több részesedés jut a munkaegységre.

— Hohó! Nem úgy van az! Látszik, hogy nem nagyon konyít a gazdálkodáshoz!

A tiszt zavartan köhintett. Az elnök, attól tartva, hogy még megsértődik a vendég, sietve teletöltötte a poharakat. Koccintottak.

— Bizony, a dolgos kéz sosem elég. Mi tagadás, ludas ebben a honvédség is — hunyorgott a baj- iza mögül az öreg.

— Csak nem?

— Tudja azt a százados elvtárs, nire gondolok! Hiszen a járási kiegészítő parancsnoka. Tavaly is három regrutát hívtak be egyszerre a Kossuthból. Három derék, dolgos legényt.

— No, azért csak nem ment tönkre a szövetkezet? — tréfálkozott a tiszt.

— Hát éppen nem. Nem is volna baj, de megint közeledik a bevonulás. Egyszerre öt legény pántlikáztatja fel a kalapját. Hát ez aztán már baj... Nagy baj.

— Katonának is lenni kell, Mihály bátyám. Magának tartsak szemináriumot erről?

— Lenni kell, lenni kell... De- hát van elég legény a járásban. Lehet válogatni.

— A hadseregbe a legények java való. Amilyenek a Kossuthban vannak.

— Hiszen tudom én azt, édes öcsém!... Már megbocsát, hogy így szólítom, de legalább húsz szürettel többet megértem — emelte poharát az elnök.

— Egészséggel, Mihály bátyám! — koccintott mosolyogva a tiszt.

Ittak. Az elnök sárgára érett bajusza egészen beleázott a borba s még az orra hegye is lucskos lett. Nagy komótosan leszopta a bajuszát, s közben erősen morfondírozott

Ej, nehéz gyerek ez a százados. Nem lesz könnyű megpuhítani. Pedig igazán támogathatná egy kicsit a szocialista szektort. Az öt sor alá kerülőből legalább hármat

A BOR MEG A HIZO

ne hivatna be. No, majd a bor. Az majd segít.

Teletöltötte a poharakat.

Balázs százados gyanítani kezdte, miben sántikál az elnök.

TI át ez nem szép dolog. Még hogy ő kivételt tegyen. Hát szüksége van a Kossuthnak ilyen támogatásra? Ebből nem lesz semmi. Holnap meg is nézi, hogy mind az öt biztosan megkapja majd a behívóját.

— Aztán idehaza hogy vannak, Mihály bátyám? — kérdezte a tiszt, kissé kényszeredetten, hogy másfelé terelje a beszélgetés fonalát.

— Megvagyunk. Egészség az van. Másban sem szenvedünk hiányt. Egyéb mi kellene? ... A Jani, a kisebbik fiam már készül a bevonulásra. Azt mondja, ha megtetszik neki a katonaélet, hát le se veti többé az angyalbőrt.

— Hát ez derék! Meglátja, Mihály bátyám, egész új embert faragnak belőle a hadseregben — örvendezett a tiszt.

—•No, az nem árt. Kicsit akaratos a gyerek. Jót tesz neki egy kis regula ... Látja, nem bánom én, ha a fiamat be is viszik, csak legalább a többiek maradnának idehaza.

— Azoknak is kell a katonaélet! Egészen megemberesednek majd, mire visszajönnek.

— Nono. Hiszen tudom én azt. Dehát a munka .,. Sok a munka a téeszben.

A százados kínosan feszengett a széken. Ügy vélte, jó lenne véget vetni a beszélgetésnek.

— Hát akkor egészségére, elnök elvtárs! — emelte poharát. — Aztán ón mennék is. Későre jár.

Lecsúszott ezzel a pohárral is. Hanem az öreg sietve újból töltött. „Tőlem ugyan nem szabadulsz ilyen könnyen! Ne legyen Tóth Mihály a nevem, ha meg nem főzlek!”

— Ehhez a borhoz harapni is kell valamit! — ugrott fel fürgén.

JP üstölt kolbász, érett szalonna, savanyú paprika, hasas cipó került az asztalra. A tiszt szabadkozott. Aztán mégis csak úgy gondolta, nem történik semmi, ha megkóstolja azt a szép száraz, piros füstölt kolbászt. Alig vette észre, már újabb pohár bort öntött a gallérja mögé. Meggondolta, hogy igazán jó ez a bor, kár lett volna korán hazaszaladni, s az öreg nem is beszélt már a bevonulásokról.

Az elnök fejében mégis motoszkált a gondolat: mindenképpen rá kell venni a századost, hogy ne hívják be legjobb legényeit. Világéletében makacs, állhatatos ember volt, nem adta fel egykönnyen a harcot.

Megint ittak.

— Hát én már csak azt mondom Mihály bátyám, hogy az öreghegyi bornak nincs párja. Nem hinném, hogy az a homoki ilyen jó lesz.

— Majd elválik, édes öcsém. Karácsonyra már azt szopogathatjuk — veregette vállon bizalmasan az öreg.

— No de egyék még, ne kéresse magát! — mutatott a tálra.

— Csak mértékkel, Mihály bátyám! Mesze van még az új!

— Nocsak, attól ugyan ne tartson! Négy szép hízó gömbölyödík odakinn az ólban!

— Négy? — nyitotta tágra szemét a tiszt.

— Méghozzá olyanok, hogy kettőt akár már most kés alá lehetne szalasztani!

— Már ilyenkor? — csóválta fejét a tiszt.

— Jöjjön csak, megmutatom — ragyogott az elnök arca. — Mert a Kossuthnak nemcsak a közös, de a háztáji sem akármilyen!

Lassan kibotorkáltak a sötét

udvarra. A sertések riadtan röí- fentek fel moslékos álmukból, amikor az ólakhoz értek.

— Ez igen! — csettintett nyelvével a százados. — Az a tarka máris megvan másfél mázsa..

— Meg az. Ügy híznak, mint a pondrók a kövér földben.

A sertések berzenkedve röfögték körül gazdájukat, egymást lökdösték félre, hogy az öreg kissé végigvakarjon a hátukon bütykös ujjaival. A százados nekitámaszkodott a sertés karámjának. A friss levegőn egyszerre érezni kezdte a tüzes bor hatását. Kellemes zsibongás futott végig a testén, könnyűnek, erősnek érezte magát. „Remek ember ez a Tóth Mihály” — gondolta. — „A saját fiát sem sajnálja odaadni, csak a többi soros maradna idehaza. Él-hal a szövetkezetért, szívén hordja a közös gondokat. Meg is látszik a Kossuthon. Talán mégiscsak segíteni kellene rajta. Hiszen van elég katonaköteles legény a járásban. Ha ez az öt kimarad, senki sem veszi észre.” Aztán eszébe jutott, hogy éppen venni készül egy hízónak valót, télire ne legyen gond húsra meg zsírra. Az asszonnyal már meg is beszélték.

— Szépek, szépek, Mihály bátyám. Épp ilyenformát akarok majd venni, mint ez a nagyobbik.

— Hát az okos dolog — hüm- mögte az öreg. — No, majd a Jani fiam elmegy böllérnek. Érti ám a dolgát! Biztosan szakács lesz belőle katonáéknál!

Ezen aztán jót nevettek, s betértek újra a szobába.

Meg két pohárral lecsurgattak, aztán a tiszt megelégelte a dolgot.

— Hanem most már igazán megyek, Mihály bátyám. Későre jár. Meg az asszony is vár odahaza.

— Hadd várjon! Az asszonyoknak az a dolguk, hogy várják a férjüket! — legyintett az öreg. Eszébe jutott, hogy valahogy megint meg kellene pendíteni annak az öt legénynek az ügyét. Hanem a százados felállt, s kezet nyújtott:

— Minden jót, Mihály bátyám! Majd megnézzük, mit lehet csinálni. De aztán kettőnkön kívül senki se tudjon a dologról.

— A világért sem, édes öcsém! No, erre még egy utolsót!

Koccintottak.

Amikor Balázs százados kilépet a kapun, nagyon furcsán érezte magát. A gyéren hunyorgó utcai lámpák körül piros tűzka- rikákat látott, lábai egyszerre nehezebbek lettek. Űtközben egyre csak arra gondolt, milyen egyszerű ember ez az elnök, s milyen szép volt az a tarka röfögő. Hogy örülne az asszony, ha csak \ úgy beállítana vele.

Másnap reggel felesége rázta fel mély álmából.

— Ébredj már, hallod! — Valami hízót küldött ide Tóth Mihály, a Kossuth tsz elnöke.

— Hízót?

— Azt. Szép tarka, van vagy másfél mázsa.

— Mikor?

— Még az este. A fia hozta ide szekéren.

Erre aztán úgy ugrott ki az ágyból, mintha vipera csípte volna meg. Ki az udvarra. Valóban, az! elnök tarka hízója röfögött a fás- j kamrában. i

— Azért nem értem a dolgot.! A fiú azt mondta, hogy nem ke-' rül semmibe, te már megegyeztél az öreggel?

A férfi rsm válaszolt. Szótlanul elbúcsúzott. Az ajtóból csendesen visszaszólt:

— A hízónak adjatok majd valamit.

lgondolkodva ment végig a Fő utcán a Járási Kiegészí-' tő Parancsnokság felé.

Hát ezt nem gondolta volna. Még az este elküldte a tarkát. Szép hízó. Dehát mit gondol ez a Tóth Mihály? Hogy őt meg lehet vesztegetni? .Aztán meg az járt az eszében: mégiscsak rendes dolog, hogy a sajátját küldte el, pedig a tsz érdekéről van szó. Hmmm...

Egész nap mogorva, ingerült volt. Az egyik tisztjét alaposan le is kapta valami jelentéktelen -figyelmetlenségért, amit máskor észre sem vesz. Egy háromoldalas jelentést piros ceruzával keresztül húzott egyetlen betűhiba miatt, s dühösen ráförmedt a gépírónőre: „Igazán megtanulhatna már rendesen gépelni az elvtárs- nő!” Beosztottjai összesúgtak: „Rossz napja van a főnöknek, jobb ma elkerülni!”

Alig várta, hogy vége legyen a hivatalos időnek. Sietve vette sapkáját, köszönés nélkül távozott. Hazafelé menet betért a szövetkezeti italmérésibe, felhajtott egy féldecit. Pedig ez sohasem volt szokása. Élttől kissé rendbejött a lelkiállapota. „Tulajdonképpen szamárság az egész, majd megfizetem az árát” — gondolta, jyjár öreg este volt, amikor Tóth Mihály, az elnök még az asztal fölött gubbasztott. Előtte elszámolások, jegyzőkönyvek, jelentések. Idegesen turkált a papírhalmaz között. Ötször átböngészte már a főkönyvelő jelentését, mégsem értette, hogy jön ki a negyvennégy forintos tervezett munkaegység-járandóság. Pedig Vas Juliska, a fiatal főkönyvelő mindig pontos, megbízható munkát végzett. Most sem a kimutatásban volt a hiba. Az elnök nem tudott odafigyelni. Minduntalan a kiegészítő parancsnok, meg a tarka hízó járt az eszében. No nem azért, mert talán sajnálta a hízót. A lelkiismeret, a szégyen mardos- ta. Merthogy ő, aki már hat éve a Kossuth elnöke, soha nem csinált még olyant, amivel ne állhatott volna nyugodtan a tagság, vagy akár az egész város színe elé. De ez az ügy most nem olyan. Nem tiszta dolog. De vajon mit szólt a százados, amikor meglátta

a hízót. Mit gondol az most róla? Mi mást, mint hogy meg akarja vesztegetni: „Nesze hízó,, te meg ne hívd be a legényeimét, mert kell a munkaerő!” Ezt a szégyent! Hogy is tehette?... Igen: á bor. A bor az oka mindemnek. S még azt üzente neki', hogy a dolog már el van intézve, nem tartoznak semmivel. Hát ez nem válik becsületedre, Mihály!

Töprengéseiből halk kopogtatás riasztotta fel. Balázs százados lépett be az ajtón.

— Jóesetét!

— Jóestét százados elvtárs! — köhintett zavartan az elnök

Néhány másodpercig szótlanul álltak. Nem mertek egymás szemébe nézni.

— Hát akkor... Üljön már le — kerített a sarokból egy széket az öreg.

— Nem, köszönöm. Sietek. Csak azért jöttem, hogy amit tegnap megígértem, azt tartom. Mert ugye az ígéret, az becsület dolga. A hízó meg kint van az udvaron az eperfánál. Menjen Mihály bátyám, hajtsa be az ólba, mert nem állja a pányvát.

^z elnök zavartan turkált a bajuszában, majd a szőr alól előtörülgette száját, lassan felemelte a fejét.

— Ne haragudjon rám. Én igazán... Nem is tudom, hogy tehettem—

— A bor. Nagyon jó az a bor.

— Az. A bor... Én már előtte is elszopogattam egy fél korsóval. Tegnap vasárnap volt.

— Szép, nyári vasárnap.

Nagyot hallgattak.

— Hanem azt az öt legényt mégiscsak jobb lenne behívni; Jót tesz majd nekik a katonaélet; Majd csak megleszünk nélkülük is. Hiszen nem olyan akármilyen szövetkezet a Kossuth, hogy öt gyerek-ember miatt baj legyen a munkával — mosolyodott el az öreg.

— Aztán olyan rekrutabált rendezünk nekik, hogy akárki megnézheti! Mert a Kossuth ebben is kitesz magáért! Eljön maga is édes öcsém, ugye?

— Feltétlenül, Mihály bátyám! — nyújtott kezet a százados. Hosszam, szorongatták egymás tenyerét, s boldogan, felszabadultan, tiszta szívből nevettek.

Bertalan István

FILMHÍRADÓ

Egy tiszta szerelem története

— Színes, szélesvásznú japán film —

Vallomás a fiatalok tiszta szerelméről, kiáltás a társadalomhoz: „Ne hagyjátok őket magukra, álljatok melléjük, hiszen csak a segítségetekkel lehetnek boldogok”.

A két fiatal főszereplő alakításáról csak a legnagyobb elismerés hangján lehet szólni. Ha ezután a hirosimai atomtámadás késői áldozatai eszünkbe jutnak, bizonnyal a szegény kis Mitsuko alakja lép elénk Hitomi Nakaraha megszemélyesítésében. A fiatal színésznő játéka egyszerű, keresetlen és szívbemarkoló. Partnere Shinjiro Ebara, aki Kantaro szerepét játssza. Kiválóan személyesíti meg a vagány fiú\aki szíve mélyén gyermekien tiszta és férfiasán komoly.

Bemutatja a Brigád filmszínház.

f