Békés Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-16 / 245. szám
KÖRÖSTÁJ A NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLETE Kovács György: Qlaqq dúlöq cl tehet$éq „Bolondosán lángoló nyárban öten technikusjelöltek (nem egészen a magunk esze után) egy Pest-környéki kis faluba költöztünk, gyakorlati ismeretek szerzése céljából. Bővelkedett ez a falu érdekességekben, és ezek között is első helyen állt (ez egyúttal úgymond hivatalból is érdekelt bennünket) a keskeny, mély vízmosás, amely a falu hajdani főutcájának kellős közepén húzódott. Azt beszélték róla, hogy emberöltőnyi idővel előbb még nem volt, csak akkor kezdett mélyülni, mikor tehetősebb gazdák terelőket rakattak széleik fölé, hogy a dombhátakról lefutó víz kárt ne tegyen azokban. Addig-addig labdázgatták át egymásnak, míg a kitessékelt, s emiatt sértődött istenáldás a főutcán távozott azontúl, dacos méltósággal, haragjában mélyít- getve az út közepét. S mert a történelem töméntelen sorsdöntő eseményt zsúfolt össze az elmúlt fél évszázadba, az embereknek nemigen volt kedvük és idejük baj- molódni az árokkal. Mikor pedig idejük és jó okuk lett volna megszüntetni; — már nem bírtak a v íz mosással. Furfangos mérnöki elmék a természet erejéhez folyamodtak tehát: jókora Iszapfogó gátakat terveztek a vízmosásba, hogjr az elmosott helyébe hozzon másik földet oda a víz. A tervek valóra váltása' közben lehetett és kellett nekünk ott tapasztalatokat gyűjtenünk, a könyvből megtanulhatók mellé. Ám volt még-egy nevezetessége a mi kis falunknak, s ez az egy cudarul érintett mindünket. Megszokott ízes, jó alföldi vizek után az ottani ihatatlannak bizonyult. Még szerencse, hogy a filoxéra hagyott némi kevés szőlőt a határban; ihattunk tehát bort víz helyett, ami gyér vigasszá' szolgált azonban. Egyrészt mert akármilyen szomjastorkú diákok voltunk, a jóból is megártott a sok, másrészt pedig jónak csak komoly engedmények árán mondható, igen ártalmatlan lé volt ez. Andris barátunk gyanakodott is, hogy valami borvíz-forrás lehet tán a környéken, s az élelmes gazdák annak hozamával traktálnak bennünket. Igaz ugyan, hogy nagyon olcsón vesztegették, de hát a diákok tökéletesen simuló (mert üres) zsebe apránként is kiürül, e egyszeriben vége szakadt a mi hősies-vidám napjainknak. Jó is lett volna már az a fumigált borocska! G. Donáth Blanka: Lányok könyve Serdülő lányok számára írta Donáth Blanka legújabb könyvét, melyet talán pedagógiai leányregénynek nevezhetnénk. T. Ágnes, egy vidékről budapesti iskolába és kollégiumba kerülő leányka, és B. néni, a pszichológus öt évig leveleznek. Kettőjük írásaiból ismerjük meg a gyermekből serdülővé, majd felnőtté érő Ágnest, családját, barátait, iskolai életét és hivatáskeresését. A könyv nagy Ám messziről jött embernek nincs hitele — ittuk tehát a vizet, keservesen fanyalogva: Egyedül Jani pajtásunk nem vett részt szomorú szertartásainkon, ellenben szürkület után, amikor elmaradhatatlan rajztömbjével, valamint egy üresnek látszó borosfiaskó társaságában rendszerint megjelent köztünk, igen-nagyon gyanúsan csillogott a szeme. Hangsúlyozni kell, hogy „megjelent”, tehát nem „jött” csupán, mint más halandó; öntudatos méltóságú magatartásra pedig az a tény lovallta, hogy más földi illattal össze nem turbálható borgőz- áramlatok lengték körül. Céltalanul faggattuk azonban, hogy vidámságának e kétségtelen okozójára mi módon tett szert, nagyon titokzatosan és nagyon fölényesen csak ennyit válaszolt mindig: — A tehetség nagy dolog; azt még ilyen kis faluban is jól megbecsülik; Módfelett bosszantott négyünket ez a titkolózó pökhendiség, de aztán napirendre tértünk felette: Egy alkalommal azonban nem tudtam semmiképpen szomijatn oltani a meszes löttyel, amit arrafelé „jó ivóvíznek” tisztelnek érdemein jóval felül (sőt: nem átallják ezt a véleményüket zöld betűs táblákon is kifejezni, gyanútlan idegenek tőrbe csalására!). Jani után lopóztam hát azzal az elszánt szándékkal, hogy mielőtt a Nap leszáll, kipuhatolom titkát. Ö pedig vidáman fütyörészve ballagott a vízmosás mentén, majd egy alkalmasnak vélt helyen leült a partra, üvegét gondosan a lenyugvófélben lévő Nap sugarainak ügyébe helyezte, aztán rajzolni kezdett serényen. Kisvártatva egybegyűlt egy bámész sereg, amilyen mindig egybegyűlik, ha valaki nyilvánosan művel valamit, s amely jobbára gyerekekből és asszonyokból verbuválódik. Barátunk a legcsekélyebb figyelemre se méltatta őket, csak akkor élénkült meg, amidőn egy bácsika közeledett gyanútlanul, ki vállán fektetve kapát viselt, a kapa fejére csomózva tarka batyut, kezében pedig egy szünkeagyag-korsót hordozott. (Ez a szürke agyagból készült korsó némely vidéken elmaradhatatlan tartozéka a mezőn tevékenykedő férfiembereknek, s abban különbözik más, folyadékok tárolására alkalmas edényektől, hogy csőszerű fülén ivásra igen alkalmas rést hagynak. Történeelső szerelem, a hivatáskeresés, a közösségbe vezető út kutatása mindnyájukat foglalkoztató kérdések. Aujeszky László: Értsük meg az időjárást A szerző a legegyszerűbb módszerekkel mutatja be a körülöttünk zajló természeti jelenségek közül a legfeltűnőbbeket, különösen azokat, amelyeket a gyermekek is megfigyelhetnek. Űtmuta- tást ad, miképpen ismerhetik fel azokat az előjeleket, amelyek az néki, mert nem ritkán bort rejt mélyében.) Természetes, hogy a tisztes férfiú is beállt a műélvezetnek áldozok sorába, s azok illendően utat nyitottak neki. Megállt Jani mögött, vizsgálta a képet, majd így szólt némi csodálkozással: — Nahát, ott a sarokban van a Cipele Marisék háza is. Szintolyan, még a kémény se hiányzik, amit tavaszkor rakattak újra... Jani elérkezettnek vélte az időt, hogy akcióba lépjen. Hangsúlyozott mozdulattal nyúlt sütkérező üvegéért, a szájához emelte, majd mint aki mást gondolt hirtelen, irányt változtatva a bécsinek nyújtotta. Aki illő szertartásossággal széjjelsímította bajuszát, kortyolt egyet, majd szakértőén forgatta a szájába vett italt. Kisvártatva, mint akinek cigányútra ment valami, rémülten kidüllesz- tette szemét, s' határozott ítéletként a mélybe sercmtette vizsgálódásának tárgyát. Olyan mozdulattal nyújtotta Janinak a nevezetes korsót, mintha az egyedül üdvözítő utat mutatná valamely szerencsétlen tévelygőnek. Barátunk, gki már várta ezt (hisz mutatványainak ez volt egyetlen, nyilvánvaló célja: hozzáférkőzni az egészséges tartalmú edényhez), mohón nyúlt érte, s a jó ügyhöz méltó buzgalommal myelegette a kortyokat. A tizennegyediknél el kellett fordulnom.. i Aztán a bácsi dolgára ment; jött helyette három más, és Jani minddel elkövette előbbi turpisságát. Végül egy csinos menyecske jött elő, s széles mozdulataik arra engedtek következetetni, hogy a képre alkudoznak. Ez lehet Cipele Maris — gondoltam magamban, s láttam, hogy az alku eredményes lehetett: Jani oly elszántan követte a „kuncsaftot” (bizonyára némi vacsora reményében), hogy a csalétek-üveget is ott felejtette. Ez utóbbi tény élénkítőleg hatott rám, magamhoz vettem a hűtlenül elhagyott palackot, majd az építési irodából kicipeltem a nagy rajzállványt, hogy azzal is fokozzam az általam művelendők tekintélyességét. Leállítottam az út közepébe, s széles, gyors mozdulatokkal rajzolni kezdtem, mert már — mint egy kedves barátom mondá: — félelmetesen sötétedett. Kisvártatva kialakult az én közönségem is. Hiába reménykedtem azonban: senki olyan nem jött, akit hasznomra megtréfálhattam volna Jani módszere szerint. Ellenben két süldőlámy viháncolva összehajolt: — Az a kis köpcös jobban csinálta... — Én is úgy nézem::. ...Minekutána magam ittam meg a valóban kiköpni való löttyöt, s szomorúan csuktam össze az állvány lábait, önkéntelenül Jani szavai öltöttek eszembe: »Nagy dolog a tehetség...« Mit mondjak még? — Azóta jó néhány vászon összepacsmagolása terheli a lelkiismeretemet, s azok árán nem egy korsónyi jó bort megittam már, de egy sem esett olyan jól, mint az akkor megállított esett volna...” — fejezte be elbeszélését Jánki Béla barátom, és szomorkásán elnézett a messzeségbe. Bizonyára azt a hajdani vízmosást látta, amelyet azóta valószínűleg telihordtak iszappal a vizek, s amely már csak néhányunk emlékezetében éttérnél, az én és a világ megismerésére való törekvés, az ideál ke- ] időjárás várható alakulását jel- resése, a barátság utáni vágy, az I zik. tünkben azért jut előkelő szerep Koszta Rozália: Traktoros Vincze József: Találkozásom Balogh Jánossal Barna lett az alkony, álmos. — öreg lettél, Balogh János. Pedig ugye nem is régen gombát szedtünk erdőszélen, öreg lettél, füstös egy komám — munkás lett a cigánykaraván. Emlékszel még ... az iskolában . máiét hoztál tarisznyában..* mi meg ettük, morzsolgattuk — gúnyoltak az úri fattyúk.., Persze, mert ők fehér kenyér vajas hátát csipegették... Hej, azóta már korra értél, apád hóttán vajda lettél, putridat az idő megette — téglaház áll most helyette. Családodban a meztelenség nem ijesztő, vad, ősi ínség. Lányodnak teli, víg orcája, Jancsikádnak diplomája, Ügy élsz, mint én — egyazon érték fizet: a szorgalom, Kónya Lajos: Piroskának Hamvas homlokodon halványan osontak az árnyak. Messze szakadtam. A gránát tűztulipánja hajolt rám. Szívedet érc markába szorítva ült a sötét év ágyad szélén. Óvtad a vészben a lágy pihe fészket, melyben tűzszemű emlékem soha nem fakulón élt s nőtt e madár-bizalom meleg ében egyre nagyobbra. Mondd, mi adott neked ilyen erőt, hogy gyenge kezedből nem szöktek meg a nyílsebesen suhanó színes álmok? j,*« Hány szél verte azóta! — múlik a friss fiatalság. Szádról kis panaszok rebbennek el, itt meg amott fáj, tomporodat, kebled körtéit a z évek apasztják, véredből két kislány kelt s magasodva feléd nő, vállaidon ül a gond, a dolog derekadra fonódik. Mindnyájan tenyered melegébe húzódva emeljük új s új küzdelmek viharába naponta fejünket. Engem is annyi tövis, tőr, tűz sebzett — hova futnék? Felvesz, majd levet újra a hírnév, sárga sörényét rázva robog mezeiről a kénszagú tájra — ilyenkor sátorként fölibém hajlik hajad éjszínű bokra s szűkszavú ajkadról a szivárvány-ív mosolyog rám. Kemény Erzsébet: Vasárnap Vasárnap van. A köz nap ritmusát felváltja egy illanóbb zene, asszonyszívek lenge lángján lobban fénylővé az otthon melege. Kezüktől a malom-adta lágy liszt foszlós aranykaláccsá dagad, föld termése százzá matú lévé lényegül a víg fedők alatt. Zománctálon rózsás búsok nyílnak, pohár csillog sárga ab-oszon s az arcokról áradó mosoly a beömlő sugárral rokon. Minden, mit munka egybegyűjt, gyár ont, jól gondozott gyümölcsfa visszaad, s a napban színesült virágok szépsége szomjas szemnek nyújtanak elénk varázsolja ünnepi, más ütemén a munka ritmusának lágy asszonyi szívek lángjain gyűlt izzó örömével a vasárnap.
