Békés Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-09 / 239. szám
6 NÉPÚJSÁG I960, október 9., vasárnap 1 Sarkadi Csavarga Ä sarkadi hajdúiktól őrzött vár állhatatos ellenségeskedésben élt .mindig a gyulai pasával. A rövid ideig tartó háromszori hódolástól eltekintvén, Erdély kapuját vigyázta Várad alatt. Leste, miiként ég a török pipája túl a Körösökön. S ha a déli szél odacsapta erős füstjét, strázsamester uram „vigyázz”-t vezényelt, ilyenkor a szántóvető vitézid nép sem ment messze a határban teszúrt karójától, melyre a puskát akasztotta. Gyorsan járó hírvivők párzottak ezekben a napokban Pajándon át a szomszédos Szalonta felé, amelynek őrsége ugyan nem hallgatott a dicsőséges hajdú-titulusra, mégis jó testvér volt a bajban^ Nem csiribiri ügyek bölcsőjét ringatták a sarkadi kapitányok: Dormá/ni Péter, Csatáry Jane» és fia. A törökidők történeteit nem is kisebb források hagyják a hálás utókorra, mint SzaMrdi János siralmas magyar krónikája és Kemény János erdélyi fejedelem önéletleírása-. T636 októberénél?: elején I. Rákóczi György zászlaja alatt ott találjuk a sarkadi hajdúkat a győztes szalontai csatában. Majd amikor Bethlen István, a töröktől támogatott ellenfél visszavonult Gyulára, Csatáry János kapitány hírszerzőivel minden lépésüket figyeltette, és megírta a fejedelemnek, ,,hogy a vezér (a török) minden hadával megindult Gyulátul, és hogy minden bizonnyal Lippához menne ©Ily véggel: ha módját találhatja, azon menne be Bethlen Istvánnal Illye felé Erdélybe.” 165«—59-ben újabb szolgálatot tettek a sarkadiak. Ezúttal II. Rákóczi Györgynek. A porta saját fejedelmét, Barcsai Ákost szerette volna bejuttatni Váradra. Nehogy terve sikerüljön, a fejedelem megparancsolta, hogy a Körösök vidékét maga a nép pusztítsa el, ne találjon fedelet sehol a török. A bihari Szalárd szülötte híres krónikájának sorai tanúsítják, hogy a hajdúváros népe meghozta az önfeláldozó hősi áldozatot: „sankadbeli jó ép rakott épületű városával ugyan magoktul a lakosoktul tőbül jkiégettet- vén, pusztán hagyattak vala, hogy belé jefc török ne szállhatna.”' 1601-től Ibrahim gyulai pasa a sar- kadiaknak is parancsot osztott, mert egy évvel azelőtt Váradon kitűzték a lófarkas zászlót; Arcukon a távoltartó mosollyal, nem vették túlságosan komolyan a hódoltságot a sarkadi hajdúk. Gyakran hallgatták a kakukkszót a remetei erdőben, lesvén a fáért jött törököt, akik közül néhányat felaprítottak. Máskor alaposan megdézsmálták a török hajcsárok marháit. Válaszul a jeles fegyvertényekre a gyulai pasa haj tó vadászatot tartott Sarkadon, melynek eredményeképpen Simon Péteri Benosök Károly, Hőgye Márton és Dósa András fejével tűzette tele a póznákat a gyulai vár kapuja előtt. A karók lakói azonban haza- üzentek Sarkadra, amit a testvéri Sza- lotntán is meghallottak!;^ A Gyula és Sarkad közt folyt parázs perpatvar számos népmondát szült. Az egyiket Arany János unokatestvére, Arany Ferenc ápolgatta és változatát örökül hagyta Sarkad hálás fiára, Márki Sándorra. Varga Mihály sarkadi hajdúról szól az alábbi szalontai népmonda, amelynek most teret szentelünk. Minthogy a hagyományok és szokások az egyszerű ember történetét őrzik, változatokban élik túl a maguk idejét. Ki így tudja, ki úgy, ezen ma már nem különbözünk össze Uu Varga Mihály t — akit szokásáért Csáva rgának hívtak a mezővárosiak — nemes vetélkedésre hívta a szalontai Bakó Jánost, hogy vajon ki tör több borsot a gyulai pasa orra alá. Egy alkalommal sánta koldusnak öltözött „csavargó” Varga. Fenyeresnél az út mellé állt és várt. Amikor távolban megpillantotta a gyulai pasát, mankóját felhajította a fa tetejére, majd rimánkodva kért segítséget a töröktől. A pasa fához kötött© telivér paripáját, s felmászott a jajveszékelő Csavarga mankójáért. Míg az odafenn bajlódott, a ,koldus’ felpattant lovára. Oda is kiáltotta az ámuló pasának: ,Kelmédé a mankó, enyém meg a Ráró!’ Azzal elvágtatot egyenesen Váradra, ahol pénzzé tette a paripát. Most már szalontai Bakó Jánoson volt a sor. Azon töprengett, hogy miként homályosíthatná' el Csavarga szárnyra kelt hírnevét, amikor eszébe jutott, hogy fogságában fizetett tandíjat a török nyelvért. Gondolta, ő aztán elmehet tigris-vadászatra, hisz nem törli utána senki a szemét... Felöltözött hát turbános török ruhába, s. így állított be Gyulára. Mint a gyermek, aki lepkét kerget, úgy vigyázta ott szerencséjét; Közel férkőzött a pasa nyári lakához, ahol dajkája síró kisfiát ijesztette: ,Vigye el bácsi ezt a rossz gyereket!’ Bakó János készpénznek vette ezt a biztatást. Kikapta a kis törököt a dajka kezéből, s mire a fellármázott őrség nyeregbe szállt, Bakó eltűnt a Fekete-Körös mentén. Az üldözők élén felismerte a pasát, letette hát a gyermeket a remetei partra, s maga a vizen heverő felfordítot csónak alá rejtőzött. Miután megtalálták gyermekét, a pasa éppen arra a csónakra telepedett rá, és várta a Bakó után szétszáguldó katonáinak jelentését. Eleinte úgy ült, mint Márius Karthágó romjain, de kis idő múlva elszundikált. Észre sem vette a csónak alatt rejtőzködő Bakót, alá előmerészkedett és lecsatolta a pasa arany sárkánytúj át. Közben beesteledett. A pasa hazatért gyermekével s népével. Bakó előmászott a vízből, és Szalonta felé egyengette lábait. Napok múltán elküldte Bakó az arany sarkantyút egy levél kíséretével, kérve a pasát, döntené el, i hát a győztes a vetélkedésben. Ibrahim így döntött: — Én Ibrahim pasa tanúsítom, hogy Bakó János Csavargó Mihálynál sokkal nagyobb lókötő. De azért, ha mindkettőjüket kezeim közé kaphatom, Bakót csak egy óráig nyú- zatom, azonban úgy, hogy bele ne haljon. Ellenben Csavargót két egész napig, s akkor nem bánom, ha életben marad is!..; — Keveset, úgyszólván semmit nem szóltunk eleddig az egykori mezőváros régmúltjáról. A bihari vég hozzánk tartozik, ismerkedjünk véle! « Virágh Ferenc Megyénkbe látogat az „Erdész-színpad66 Az Országos Erdészeti Főigazgatóság rendezésében október 13-án, 14-én és 15-én Erdész-színpad látogat megyénkbe. Az előadások látogatását a Békés megyei Állami Erdőgazdaság szakszervezeti Bizottsága szervezi. Az Erdész-színpad művészegyüttesének műsora iránt máris igen nagy az érdeklődés. Sarkadon, ahol október 14-én mutatják be a Hazudj igazat című zenés vígjátékot, a 350 személyes szakszervezeti kultúrházban tartandó előadásra 600 jegyet igényeltek a társadalmi szervek, üzemek, termelőszövetkezetek. Vésztőn és Dobozon szintén nagy érdeklődéssel várják az október 13-i, illetve a 15-i előadást. Az Állatforgalmi Vállalat kedvezően változott feltételekkel köt SERTÉSHIZLALÁSRA SZERZŐDÉS11961. évi átadásra Változatlanul köthető szerződés 1960. évi átadásra továbbra is. Részletes felvilágosítást a járási kirendeltségek és a községi felvásárlók adnak. Békés megyei Állatforgalmi Vállalat Békéscsaba. Telefon: 10—34. Amikor három évi házasság után Kis Sándor né t otthagyta a férje és disszidált, a fiatalasszony azt hitte, hogy nem fogja túlélni ezt a csapást. A hároméves kislányán kívül, úgyszólván az égvilágon semmi közelebbi rokonsága nem volt ott a tanyavilágban. Ezért hetekig sírt éjjel-nappal. Sírt és emésztette magát, ismételgetve azt a kínzó kérdést: „Mi lesz velem, istenem? Mi lesz velünk Mert már nemcsak ő és a kislányai voltak meg, hanem útban volt a második gyerek is. Bizony, nem mindennapi eset ez. Talán ha nincs olyan áldott lelkű, jó szomszédja, mint az öreg Kölesemé, véget is vetett volna a, maga és gyermekei életének. A vénasszony bátorította, vigasztalta állandóan: — Ne sírj Veranka, ne sírj kedves! — majd csak visszakér. Meglásd, mihelyt meghallja, hogy megvan a kicsi, haza jön, még a világ végéről is. Pláne, ha fiú lese. A gyerek a legerősebb kapocs a házaséletben.., Es igaza nőit az öregasszonynak. A kisfiú születése után fél évre Kis Sándor, akiről addig senki sem tudta, hagy a világ melyik táján van, hazajött. Lámpagyújtáskor érkezett haza, egy borongás őszi estén. Az állomástól keresztülvágott a dűlőkön, egyenesen kivilágított ablakú házához. Nem akart az úton menni. így legalább nem találkozik senkivel, nem volt kedve magyarázkodni. Fáradt volt. A széjjelszórt tanyasi házak mintha apróbbá váltak volna, a határ végtelenebbé. Ügy ment el innen, hogy soha többé nem fog visszatérni erre a vidékre és tessék! Még egy esztendő se telt el azóta! Akkor gyűlölte — pedig itt született —, most meg szereti. Ont a belga bányák mélyében döbbent rá, hogy tulajdonképpen mennyire is szereti szülőföldjét. Hogy minek ment el? Hát ki tudná azt megmondani?! Amikor a házhoz ért, kénytelen volt megállni, mert a sirás fojtogatta. Bojtár, a kutya elébe iramlatt, előbb vadul ugatva, majd miután megismerte, nyögdécselni kezdett, és akkorákat ugrott örömében, hogy majd az arcáig ért. A kapu előtt egy nagy permetezőmotor állt. A tsz gyümölcsösében használták. Odébbment. Az ablakon át jól látta Verőnkét, mégis alig akarta elhinni, hogy ö hűségesen kitartott otthonuk mellett „Hiába, mégis a nők jelentik az otthont” — gondolta. Kopogott és bement. Veronika majd kővé meredt, amikor meglátta. Sírva kérdezte: — Sanyikám, hát ez igaz? Mégis visszajöttél? Nézd, milyen szép, egészséges fiunk van... Alszik... Marika is alszik. Szegényke hogy fog csodálkozni holnap! Mindennap kérdezte: „Anyu, hol van apuka? Mikor jön már haza? — Hallgass Veronka! — szólt a férfi csendesen. Fájtak az asszony szavai. Az asszony hallgatott. Forralt tejet, szalonnát és kenyeret rakott az asztalra, de az ember alig evett. A tűzhelyen iűz lobogott, almafaillat terjengett. A férfi megkérdezte; — Azóta mindig itt éltél, mindig egyedül? — Mindig. Vártalak..-. — Nem féltél? A télen nem volt unalmas ebben a pusztában? Egy férfi visszatér... — Néha unalmas volt. Féltem. Ha nincs itt ez a hűséges kutya, nem is tudom, mi lett volna velem. Egyszer, januárban nagyon megijedtem. Mitől? — Jaj, azt sohasem fogom elfelejteni. Egy viharos januári éjjelen, amit sose fogok elfelejteni. Ügy éjféltáj után kint ugatott a kutya, mint a veszedelem, szinte hallatszott, hogy neki-nekiiramlik valakinek, de az a valaki csak egyre közeledett a ház felé. Eleinte azt hittem, hogy róka, vagy valami idegen kutya lehet, mert ilyet nem tűr a Bojtár, de tévedtem, ember volt. Később tisztán hallottam lépteit, ahogy közeledett a házhoz. Hiába támadta Bojtár, csak jött, egyre közelebb és közelebb. Nagy félelmemben nem tudtam egyebet tenni, csak remegő hangon imádkoztam, de alighogy belekezdtem a „Miatyánkba”, az idegen verni kezdte az ajtót olyan félelmetesen, hogy minden ütés mintha a szívemen talált volna... Vagy egy negyedóráig verte az ajtót, közben a kutya neki-nekiszaladt. Én egy szót sem szóltam bentről. Akkor a csizmával kezdte rúgni az ajtót, még nagyobb erővel, hogy még a kislány is felébredt. Akkor már remegtem, mint a nádvessző. Nem tudtam, mitévő legyek. Szólni nem mertem, arra gondoltam, ha észreveszi, hogy csak magam vagyok bent, még inkább próbál betörni, ha valami rossz szándékú ember. De ő sem szőtt kintről, egy hangot sem adott, hanem amikor látta, hogy nem jelentkezik senki, átment a szoba ablakához és itt kezdett kopogni az ablaküvegen. Ez még félelmetesebb volt. Attól féltem, hogy rögtön meghasad a szívem a nagy félelemtől. A verejték vert ki, hálóingem a testemhez tapadt, csupa víz voltam. A kislány is sirrtt kezdetit, a nagy sötétségben tapogatózva alig találtam meg a pokrócot, abba tekertem és az ölembe vettem. Már úgy rémlett, hogy az ablaküveg berepedezik a nagy kopogásra, bejön a gyilkos és megöl a Jcislány- nyal együtt. Ügy éreztem, hogy rögtön bent is lesz, betöri az ablakot. Már öklével verte, és dühében olyan torokhangokat adott, mint egy vadállat: tuu nyíl hii, bee... Az ágy végénél lapultam meg, ott leguggolva, kislányommal az ölemben, vártam sorsom beteljesedé sét. Gondolatban már vérlócsában láttam magunkat a szoba közepén. „Istenem, legalább még egyszer látnálak Sanyi, Sanyi! Hogy tudtál minket itthagyni” — gondoltam — ezen a pusztaságban, ahol emberfia sincs ilyenkor kint, csak a gonoszok, akik a Tisza-téri erdőkben bujkálnak. Kint a gonosztevő már öklével verte dühében az ablak fáját, az egyik ablakszem csörömpölve ösz- szetört. A csörömpölés zaja olyan félelmetesen hangzott, hogy amíg élek, nem fogom elfelejtem. Azt hittem, hogy a szívem szakad meg. A gyilkos már kapaszkodni kezdett az ablakra, hogy bejöjjön. Segítségért akartam kiáltani, könyörögni az életünkért, de hang nem jött ki a torkomon. Halálra rémülten szorongattam magamhoz a kislányt és vártam. Mikor már az egész reménytelennek látszott, szegény Bojtár az ablakot verő hátára ugrott, dühösen cibálta a ruháját, mardosta a vállát, mire az idegen elrohant. — Es ki volt? Nem tudod? — Azt mondták a szomszédok, hogy valami süketnéma ember, szállást akart kérni. — Szegény Veronka! Mennyit szenvedtél... Nem haragszol rám? Az asszony megint elkezdett pityeregni. — Nem, Sanyi! Változott a világ körülöttünk. Központosították a tanyát, iskola, kuttúrház épült, bevezették a villanyt, sok házban rádió szól, csak mi maradtunk a régi cselédtanyán, mint valami öregek Nem mertünk megmozdulni a helyünkről. Azt hittük, hogy csak itt és csak így lehet élni.., A férfi ámuldozva hallgatta. — Veronka. mi történt veled? Egy évvel ezelőtt hallani se akartál arról, hogy költözzünk mi is a faluba. Azzal indokoltad, hogy ott nem lehet jószágot tartani... — Azóta én is másként gondolkozom, Sanyi. Ez az idő, amíg távol voltál, engem is sok mindenre megtanított. Szeretnéd, ha beköltöznénk? A szövetkezet átveszi az épületet raktárnak. — Szeretném, Veronka. De még nem most. Egyelőre csak veled és a gyerekekkel szeretnék maradni. Majd tavaszkor...! IVANOS illés
