Békés Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-09 / 239. szám
HtPÓJtkO 1960. október 9., vasárnap Hozzászólás az oktatási irányelvekhez Az oktatási rendszerünk továbbfejlesztésére szolgáló irányelvek megjelenésük óta élénk vita tárgyát képezik és őszinte örömmel tapasztaltuk az eddigiek folyamán, hogy a vita nemcsak az iskolák tantestületeiben folyik hanem párt-, tanács-, ifjúsági és egyéb tömegszervezeteinkben is. Az irányelvek iránti nagy érdeklődés érthető, hiszen a szocializmus építésének jelenlegi szakaszában egyik problémánk az ifjúság és ezen belül a tanulóifjúság helyes nevelésének kérdése. Emellett nem közömbös további fejlődésünk szempontjából az sem, hogy hogyan alakul a dolgozók általános és szakmai műveltségi színvonala. Mindezek előrebocsátása után engedjék meg, hogy az irányelvek tükrében írjam meg azokat a tapasztalatokat, melyeket a békési járásban eddig szereztem. Az elmúlt évben történt kezdeti törekvések a munkára, az életre való nevelés tekintetében igen sikeresek voltak és rendkívül biztató eredmények születtek, ami' a jövőre vonatkozóan örömmel tölt el valamennyiünket. A tanácsok által az iskolák rendelkezésére bocsátott gyakorlókertek, a kis is- kola-tsz-ek nagyon sokat jelentettek a tanulók életre való nevelésében. Résztvevője voltam például a Csárdaszállási Általános Iskola tanulóiból alakult kis termelőszövetkezet múlt évi zár- számadási közgyűlésének. A tsz elnöke, egy VIII. osztályos általános iskolás fiú, szabályos beszámolót tartott, s utána kiosztotta a munkaegység szerint járó összeget tartalmazó borítékokat, melyet a gyerekek büszkén szorongattak, hiszen becsületes munkájuk utáni első keresetük volt abban. A kis közgyűlésen természetesen részt vettek a szülők is, és a velük való beszélgetéskor az egyik, akkor még egyénileg dolgozó paraszt nem ki,s szülői büszkeséggel, nevetve mondta, hogy az a betyár gyerek állandóan aei- a szülőnek és ez az iskolai nevelés eredménye volt. A békési gimnázium 5-j-l-es osztályának tanulói szintén nagyszerű eredményeket tudnak felmutatni. A G—35-ös traktor vezetését valamennyi gyerek ismeri. Minden gyerek önállóan szántott is már. A gyerekek boldogsága határtalan volt, mikor egy elakadt teherautó kivontatását kapták feladatul és ezt sikerrel oldották meg. Ezeknek az eredményeknek azonban előzményeik is vannak. A munkások eleinte lekicsinylőén fogadták a diákokat, nem sokat néztek ki belőlük. A diákok is nagyobbrészt húzódoztak az olajos szerszámok, gépek megfogásától. Ezzel szemben ma ott tartunk, hogy a gyermekek büszkék olajos kezükre és kölcsönösen becsülik egymást a munkásokkal. Aki látta ezeket a gyerekeket a gyakorlati munkában, megállapíthatta, hogy nagyobb részük már nem fog kétségbe esni, ha az érettségi után vezető út nem egy politúros íróasztalhoz, hanem egy eszterga-, vagy satupadba torkollik. Az eddigi gyakorlat azt igazolta, nagyon szükséges, hogy az úgynevezett „kísérő” tanár ne kísérő, hanem dolgozó, tehát a munkához értő tanár legyen. Ezt két szempontból is fontosnak tartom. Egyrészt a munkások nem szeretik a sétáló, zsebredu- gott kézzel álldogáló embereket, másrészt a gyerekek előtt is más a tekintélye egy olyan tanárnak, aki ezernyi kérdésük közül sokra választ is tud adni. Akinek magának is olajos a keze, attól szívesen hallgatják a fizikai munka dicséretét. Hogy nem rendelkezünk még ilyen szakképzett tanárokkal? Csupán szív, akarat és hivatásszeretet kérdése az egész, amint azt Békésen Süli Árpád tanár bebizonyította, aki sok szabad idejét áldozta azért, hogy az oktatáshoz szükséges ismereteket elsajátítsa. A gyerekeket hazakísérve visszament a gépállomásra és tanult, dolgozott azért, hogy többet tudjon segíteni a tanulóknak. Őszinte örömmel kell üdvözölnünk az irányelveknél a továbbképző iskolák szervezésére vonatkozó részt. Ezzel az intézkedéssel megszűnik az a lehetetlen állapot, hogy a tovább nem tanulók éppen a legveszélyesebb korban voltak magukra hagyatva. Nagy tetszésre talált a dolgozók körében az irányelveknek az a célkitűzése, hogy jelentősen fejleszteni kell az esti és a levelező oktatási formákat is. Erre szükség is van, mert ma hazánkban a felnőttek között is valóságos tanulási láz van. Most igyekszünk pótolni azt, amit a múlt rendszer megtagadott tőlünk. Az oktatási irányelvek egy fő célkitűzése, hogy az oktató—nevelő munka tervszerűen szolgálja a szocialista világnézet és erkölcs kialakítását. Ennek azonban alapvető követelménye az, hogy azért a nagyszerű célkitűzésért szocialista világnézetű és szocialista' erkölcsi alapon álló pedagógusok dolgozzanak. Ezen a téren viszont már nincs rendben minden. Nem taníthat materialista elveknek megfelelően az a nevelő, aki maga is a vidéken, főleg falun és a külterületeken'* mutatkozó tanerőhiány is. Az irányelvek megvalósításához szakképzett nevelőkre van szükség, jelenleg viszont az a helyzet, hogy járásunk területén a nevelők 10 százaléka képesítés nélküli és biztos vagyok benne, hogy megyei viszonylatban ennél még rosszabb arányok is vannak. A főiskolákon és az egyetemeken kell elsősorban az életre nevelni, mert sajnos az a tapasztalatunk, hogy a faluról felkerült munkás- és paraszt-származású pedagógus jelöltek az oklevél megszerzése után idegenkednek visszajönni a falura, vagy pláne a tanyára. Sajnos, ismételten azt kell mondanom, hogy felsőfokú oktatásunk nem megfelelő nevelő munkája is oka annak, hogy az új, fiatal pedagógusok egy jelentős százalékánál a hivatásszeretet csak a városban, neonfénynél domborodik ki. Ha le is jönnek vidékre, egy év és továbbállnak. Természetesen nem beszélünk itt azokról, akiknek indokolt az áthelyezési kérelme. Ezek a pedagógusok az oktatási reformokért egyelőre nem sokat tudnak tenni. Náluk az a fontos, hogy elteljen az év. Nem tud beilleszkedni sem a tantestület, sem a község, falu életébe. Miattuk nem tud kialakulni az egységes, együtt-húzó tantestület, amely nélkül az oktatási reformok megvalósítása igen döcögős lesz. Hiba volna agyonhallgatni ezen a téren azt a kétségkívül sok esetben fennálló tényt, hogy a falutól azért is húzódoznak a pedagógusok, mert nem tudnak számukra megfelelő lakást biztosítani. Tanácsainkra vár ez a feladat, hogy ennek a problémának is lehetőség szerinti leggyorsabb megoldásával elősegítsék az oktatási irányelvek célkitűzéseinek maradkéktalan megoldását. í — Nos, fiatal barátom, mindéül rendben? — kérdezte szinte atyds^ kodva Batalov. — Remélem, jól utazott, és mindketten meg leszünk majd elégedve egymással... Kovács Pista zavarban' volt egy kicsit, de'ezen a zavarán Batalov könnyedén átsegítette. — Szóval minden rendben, igaz? Akkor ma este tíz órára várom a nagy tanácskozó terembe, ahol megismerkedik az expedíció többi tagjával és közös megbeszélést tartunk. Az egész nem tart tovább egy óránál, aztán — Batalov mosolyogva felemelte a kezét — pihenés, pihenés és újra csak pihenés. Sztepán Groncsevics, kérem, vegye pártfogásába fiatal barátunkat. Az 58. emeleten jelöltük ki a lakosztályát. Batalov íróasztalán apró csengetéssel hívást jelzett a rádió- telefon. — Bocsánat — mondotta, miközben újból barátságosan kezet- ráztak —, a sajtófőnököm hív. Tehát tíz órakor — fordult újra Pista felé, aki még mindig szótlanul tekintgetett jobbra-balra a gyönyörű fogadószobában, melynek egyik falát hatalmas televíziós vetítővászon uralta. < A rádiótelefon türelmetlenül csengetett. Batalov a készülékhez lépett, elfordította az egyik kapcsolót, — Tessék, itt Batalov, ön az, Igor Kuzmics? ... Igen, megérkezett ... Sajtótájékoztatót? Tizenegykor? ... Helyes. Tartsa meg. Amikor Batalov, az Űrkutató Központ elnöke és Igor Kuzmics, a sajtófőnök befejezték beszélgetésüket, Sztepán Groncsevics és Kovács Pista már az 58. emeleten léptek ki a gyorsliftből, és benyitottak az 589-es számú ajtón, Kovács Pista lakosztályába. — Nos, fiam, pihenj, és tíz órakor megbeszélés, el ne felejtsd az időpontot... Szervusz, öreg barátod is hazaruccan még öregebb feleségéhez... Szervusz! Holnap találkozunk. — Viszontlátásra, Sztepán Groncsevics, viszontlátásra! HALK KATTANÁSSAL csukódott be az ajtó Sztepán Groncsevics mögött. Kovács Pista az órájára pillantott: 9 óra. Egy óra múlva kezdődik a megbeszélés ... A fehér csipkefüggöny mögött rejtőző ablak színes fényeket villantott a szobában, hosszú csíkokat húzva a világoszöid mennyezeten. Lenn, a szédületes mélységben UéJéJV / i %£ jutyttefiUJi ösztöndíj Régi ismerősöm állított meg a napokban Békéscsabán a Sztálin úton. A mindig vidám gépkocsivezető most lehorgasziott fejjel, tanácstalanul állt elém. Mondjam meg — kérdezte —, hová, kihez forduljon, hogy lánya — aki szeptemberben lépett be a Szegedi Orvostudományi Egyetem kapuján — megkapja az ösztöndíjat. Hogy jól megértsem panaszát, elmondta azt is: lánya az általános iskola első osztályától az érettségiig kitűnő tanuló volt. Tanárai elsőként javasolták egyetemre. De egyetértettek e javaslattal mindazok a szervek, melyeknek valamilyen közük volt az egyetemre küldéshez. Mint egyszerű gépkocsivezető gyermekét, J. Kálmán lányát, az elsők között vették fel az egyetem KlSZ-kollégiumába is. Hogy mennyire örült ez az apa lánya vágyának a fokozatos beteljesülésének, azt többször elmondta augusztusban, de most is, amikor találkoztunk. De hátra volt még egy lényeges lépés: megkapja-e lánya az ösztöndíjat, avagy nem, mert akkor mindennek vége. Ezirányú aggodalmát — mint aki rosszat sejt — ismerősöm többször el is mondta. Azonban biztatásomra, s az ösztöndíj megítélésére hivatott megyei szervnél dolgozó elvtársak megnyugtató szavai után a kétely helyett mindig a bizakodás győzött gondolataiban. Es most mégis... Igen, és most mégis panaszkodik ez a papa. Panaszkodik, mert neki lett. iaazn a- to.&raí epületkolósszusba n pedig embe-í/ rek, különleges mechanizmusok! elektronikus automaták, hírközlő! hírgyűjtő osztályok a nagy expej díció előkészítésén dolgoztak. I Kovács Pista go^olát^ ajoijilJf- Ban” kalandoztak! Nem is olyan régen, néhány évvel ezelőtt, amikor a Földön egyre erőteljesebben győzedelmeskedő új társadalmi rend országainak tudósai összefogtak, egymás után váltak valósággá az űrhajózás csodálatos távlatai. Több ezer szovjet, magyar, lengyel, német, csehszlovák és sok más ország tudósának közös munkája alapozta meg ezt a nagy Mars-expedíciót is. Kimondhatatlan izgalom vibrált a fiatal magyar geológus szivében. Pjotr Zsukovról sokat hallott már, öreg űrhajósnak számít a „szakmában”, ahogy humorosan mondják barátai, ismerősei, — ő lesz a parancsnok. Mihail Remi- zov a Központ; tervező főmérnöke — a parancsnok helyettese — már 50 éves. Ő tervezte a Kozmoszplánt, a Mars-expedíció űrhajóját. — Biztosan bogaras ember — mosolygott magában Pista — a tervezők mind ilyenek. Egy kicsit bogarasak, egy kicsit fantaszták... Nem ismerte személyesen Mihail Remizovot, de annál jobban Grigori j Donszkovot, az Űrkutató Központ televíziós osztályának tudományos munkatársát. Valamikor — valamikor? — három esztendeje, itt a Fővárosban ismerkedösztöndijat még mindig csak ígérik J. Kálmán gépkocsiveze• tőnek. Már a párt megyei bizottságának egyik vezetője is szorgalmazza telefonhívásaival, személyes beszélgetéseivel ezt az illetékeseknél. Azonban nyílt választ nemcsak gépkocsivezető ismerősöm, de ő sem kap. Hogy miért? Ki tudja? Közben az annyi reménnyel egyetemre indul lány sírva írja leveleit szüleinek: „Mi lesz velem apuka, anyuka! A többiek, akik velem vannak itt, már régen megkapták ösztöndíjukról az értesítést — csak én nem. ösztöndíj nélkül pedig, jól tudom, nem tanulhatok, mert apuka egyedül keres testvéreimnek s a beteg anyunak... Az apa azt mondta: miért nem mondják meg neki, ha nem kaphatja meg lánya az ösztöndíjat? Végső soron hazajön az egyetemről, s majd csak lesz vele valami. Mi mást válaszoltunk erre. Ne jöjjön haza az egyetemről! Legyen belőle orvos, ami élete egyetlen elképzelése, mióta csak gondolkodni tud. De annál inkább mozduljanak meg az illetékesek és cselekedjenek. Cselekedjenek úgy, ahogyan ígérték ennek az apának: adják meg az ösztöndíjat, mert van erre lehetőség. S ha nem esik terhűkre azoknak az elvtársaknak, akik az ösztöndíj odaítélését intézik, gondoljanak arra úgy őszintén: mit szólnának ők, ha maguk előtt látnák összetörni gyermekük reményét, a felnőttekbe ve- tett hitő+ — ión. Később is találkoztak, ossza- barátkoztak. Legutóbb Karlovy- Varyban a tudományos filmek fesztiválján töltöttek együtt egy szép hetet, és már akkor sokat beszélgettek a hamarosan megvalósuló Mars-expedícióról, és egyre azt találgatták: vajon kiket jelöl ki a Központ a nem mindennapi útra... Az expedíció negyedik tagjának csak a nevét ismeri, azt is tudja, hogy fiatal lengyel lány: Elisa Dabrowska, csillagász. Kitűnő csillagász: nem véletlen tehát, hogy reá esett a Központ választása •.. PISTA cigarettára gyújtott és miközben miniatűr elektromos öngyújtóját forgatta a kezében, körülnézett a pazar kényelemmel berendezett szobában. Az egész szó ba fényárban úszott, de a fényforrások ügyesen rejtve maradtak. Az egyik sarokban zöldszínű pam- lag hívogatta vendégeit, mellette apró asztalkán rádiótelefon, rádió- készülék, és az ablak mellett hatalmas televízió. A készülékhez lépett, bekapcsolta a budapesti csatornát. Egy perc múlva az elsötétített szobában úgy tűnt neki, mintha otthon, édesanyjával együtt néznék a műsort, pedig több, mint ezer kilométer távolság választotta el őket egymástól. — És holnapután? Már több százezer, és aztán 55 millió... Ilyen messze van tőlünk a Mars, amikor Földünkhöz legközelebb száguld el égi pályáján... (Folytatjuk)
