Békés Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-30 / 257. szám

za • r Féderes hintó zörgött végig a lcövesúton, A macskakövek rázását pel­fogta a kifeszített rugó, a ke­rekek zörgése is csak annyi volt, ami nem nyomta el a han­gos beszédet. A lovak egyenle­tes ügetésben mentek, könnyen, prüsszögve és büszkén fejtvág­va. Patkójuk néha-néha szikrát hányt az úton, és a lábuk büsz­ke mozgása olyannak hatott, mintha apró szegeket vernének a kőbe. Fut a féderes hintó a tavaszi napon. Lassan maradoznak el a beton tetefonoszlopok, a bim- bódzó gyümölcsfák és közelít a téglagyár kéménye, mint egy derékig füstös óriási szivar. Kistóth János a lovakat figyeli. Kemény kézzel fogja a gyeplőt és a markában érzi a zablák nyugtalan rángását. Próbaút á mai. Bízik a munkájában, de attól is tart, hogy még elrontja és kezdheti elölről. Az elnök, Tarsoly Mihály a hátsó ülésen szivarozik és mint igazlátó nézi a betört lovak komoly munká­ját. Kistóth János új ember a Dó­zsában. Olyan tagnak számít, aki még nem jutott át a próbán. Meggondolt, nyugodt természet. Nem fiatal, de még nem is öreg. Munkában edzett, kemény nya­kú. Erős, inas, szívós, mint a koronafa gyökere. Bízik magá­ban és bízik erejében. Ezért vál­lalta el a két lovat is. A belépés után együtt mentek végig az el­nökkel az istállóban. Jobbról is, balról is lovak. Szebbnél szeb­bek, jobbnál jobbak. Csontcsi­Csoőr István: UJ KÖN ! Szentiványi Kálmán:: Nyugati szivárvány Szentiványi Kálmán új regé­nyének hőse egy parasztszárma- ij£sú fiatal munkásfiú, aki kitű­nő képességekkel rendelkezik, de mérhetetlen becsvágya, hiúsága következtében árulóvá válik. A történet a negyvenes évek elején kezdődik. Hegyi Sanyi, a főhős, egy dunántúli városban éipészinas, majd a püspökségre rül be szolgának, ahol a kommu­nista érzelmű Varga Gyula és az anarchista Englert Tibor között rgődik, anélkül, hogy dönteni tudna, hogy melyik barátságát is fogadja el. Később egy hadi- dmyaggyárban lesz mumikós. Érzel­mileg a kommunistákhoz állna közelebb, de becsvágya és nem utolsósorban gyávasága át- meg átsodorja a másik táborba, s csu­pán szerencséjének köszönheti, hogy nem válik árulóvá. A hábo­rú utolsó hónapjai tisztázzák szá­mára, hova is tartozik; 1945 után megtisztult hittel vesz részt a mozgalomban. Iskolára küldik, igazgatói kinevezést kap. Hegyi Sanyiban azonban újjáélednek régi hibái is. Volt munkástársa­itól teljesen elszakadva egy sik- kasztó-üzérkedő kompániába ke­veredik, s végül is börtönbe ke­rül. 1956 tavaszán kap amneszti­át, s vélt sérelmére az ellenfor­radalmárok közt keres igazolást és megtorlást. Ez a harmadszori bukás már a disszidáláshoz ve­zet. A „Nyugati szivárvány” azonban szétfoszlik, mint az álom, s a csupasz tények súlyos önmardosásba kergetik. Az út, amit megtett, iszonyúan messzi kergette hazájától, szeretteitől, mérhetetlen nagy bűnökkel ter­helte életét, s a visszataláláshoz már egyedül csak önmaga legyő­zésével találhatja meg a kulcsot. Hogy ez sikerül-e neki, erre már nem a könyv, nem az író adja meg a választ, hanem maga az élet. hó nem akad egy sem. A széles placcon peckesen sétáltak, mintha a legénykori kor­zón mennének végig. A két lónál állottak meg. Pompás jószágot mutatott szem­re mindegyik. Duzzadt bennük az eleven, vad erő. Ügy hatott, mint akin régen nem volt hám. Az istállóban rúgják a szalmát és nyerítve kérik a zabot. Piros pántlika virított mindegyik far­kában. Az pedig azt jelenti, hogy rúgnak, vágnak, harap­nak. Toporzékoltak, ahogy köze­lükbe értek. Az emberszagra konyították és első lábukkal úgy kapálták a szalmát, mint a har­mados a kukoricát. Prüszkölt az orruk, várni lehetett, mikor fúj­nak kénköves esőt. Gyönyörkö­dött bennük Kistóth János. Sze­retett volna beléjük látni, meg­keresni az okát, amiért ilyen idegesek. Türelmetlenek ve­szettül. Vagy félelemtől, vagy pedig irtóznak az embertől. Le­het, hogy ostorral, de az is le­het, hogy vasvillával nevelték valamikor. Közéjük lépett Kis­tóth János. Nem hangosan. Nem hurrogva. Nem káromkodva... Csak úgy, mint aki nem fél. Egyből, bátran. Mire a két ló észbekapott, már simogatta a nyakukat és csendes hangon be­szélt hozzájuk: — Na... Na... Hóó... Cifra, Barka, vagy hogyis hívnak ben­neteket? Az elnök nézte a barátkozást és a piacéról szólt Kistóth Já­nosnak: — Szereted a virslit? — Megeszem. — Tormával vagy mustárral? — Tormával jobban. — Hát ezek annak valók... Semmi másra... Kijött a lovak közül Kistóth ♦ János. Odaállt az elnök mellé és J a fejével visszaintett a lovak fe­llé: — En azért elvállalnám... Le­het ezekből még valami... Az elnök le akarta beszélni. Kár az időtöltésért. Jön majd az állatforgalmi embere, vigye. Veszedelmes jószágok, még kárt tesznek valakiben. Nem éri meg a fáradságot. Próbálták már. ligában is, nyeregben is. Töri a J rudat, szaggatja a hámot. A 1 műhely mást se csinált, csak ru- J dat meg hámjavítást. Válasszon f mást. Van miből. | Kistóth János ezt a két lovat f választotta. ! Sokat kínlódott velük. De most, hogy hajt, úgy érzi, meg­érte a fáradságot. Szépen men­nek. Nem rángatnak se jobbra »se balra. Egyenletesen, egyfor- j ma lendülettel dőlnek a hám­nak és a könnyű kocsi szinte úszik utánuk... Értette a mód­ját és volt hozzá türelme. Elébb csak vezetgette, járhatta, szok­tatta magához. Később tövisbo­ronába fogta. Az nem zörög utánuk, nem ijeszti őket. Majd könnyű fahengerbe. Az néha- néha zajt adott, de nem annyit, amitől tótágast álltak volna. Napról napra, hétről hétre és j lépésről lépésre törte a lovakat. I Rúd nélkül, hosszú hajtószár- i ral, nehogy kirúgják a fogát. Az »indítással volt a legtöbb baj. »Milyen féktelen toporzékolás- 1 ba kezdtek. Kapáltak, rúgták az ! ugart, cséplőgép sem csinált 1 olyan porfelhőt. Sokszor félt Já- | nos, hogy elveszti a türelmét és -végighúz rajtuk a vasvillával. Csak magában káromkodott, re­csegtette a fogát, mintha homo­kot rágna. Markába köpött és _ kezdte elölről az egészet. Csen- ♦ des szóval nógatta. Nem ,ostro- 1 mozta, nem karcolta. Járta kör­ben a tanyát. Ment végig a dülőutakon. Kihajtott a kőútra. Szokja az autót, szokja a zör­gést. Hosszú idő után szinte a leikével hozzánőtt a ló akara­tához. A konyításnak is tudta már a jelentőségét. Elég volt egy félrepillantás, érezte, me­gint rosszban sántikálnak a lo­vak. Simító kézzel nyugtatta, de éreztette is: az a gazda, akinek ostor van a kezében. Lassan összeszokott az ember és összeszokott a két ló is. Fut a féderes hintó a falu fe­lé. Elöl a bakon Kistóth János és a hátsó ülésen Tarsoly Mihály. Nem fiatal már az elnök sem. mmtÜüJt. Virág­csokorral úgy ült a százados úr há­tul, mint egy vir- tikli király. Olyan kicsi, hepciásko- » dó, féligsekész,- nyavalyás legény volt a kapitány. A szája egy hatöles embernek is elég lett volna. Káromkodott olyan szilajul, várni lehetett, hogy összeszakad felettünk a borús ég. Akkornap töménte­len eső esett. Tócsákba gyűlt össze a víz. Egy ilyen haburcos helyen álltak meg a lovak. Meg- makrancoskodták, az egyisten- nek sem akartak tovább men­ni... — Mit mondott a százados? — Szidott. Siettetett. Félt, hogy elkésünk. Pocsékul lete­gezett. — Azután? — En jelentettem neki, hogy a lovakat meg kell vezetni, mert másképp itt maradunk. Lenézett a kocsi mellé. Bokáig Kalapot hord. de a kalap alól is látszik az ősz útja. Kemény de­rekú, szálfa ember. Nyugodt szemjárású, csendes beszédű. Az ilyen emberre mondják, hogy nem ijesztgette kicsi korában a zerge és azt, hogy kétszer mér, egyszer vág... Nézelődik az el­nök a tavaszi tájra. Szemsarká­ba befutnak a villogó zöldek és az apró fények, amik az út ka­vicsáról verődnek vissza. Fi­gyelme a két lovon és Kistóth János büszke derekán. Érti a hajtást János és úgy ér­zi, győzött, felengedett lélekkel szól vissza az elnöknek: — így hajtottam egyszer a százados úrral... — Na! — vissza az elnök. — Debrecenben voltam kato­na, tüzér, hajtó tüzér... — A disznó világban? — Abban! Ügy ült a hátam megett a százados, mint te... Ilyen kapatos lovak voltak azok is, csak truccból még hergel­tem is... — Meg is tanítottak móresre, gondolom? — Hát csak úgy módjával... Egy villanásra elhallgatott Kistóth János. Visszapillant né­hány évre Debrecenbe, oda, ahol olyan utca is volt, ahova közka­tona nem tehette a lábát, csak tiszt. Ügy is hívták: tiszti-korzó. Olyan parancs is jött, amelyik megtizedelte a kocsmákat is. Nem rúghatott be a baka akár­hol, csak ott, ahol megengedték. Tilalom tilalom után. Kapkod­hatta a magyar királyi honvéd a fejét, sohasem tudta, merről csap mellé a villám. A csapókerti laktanya udva­rán széjjelszórt emlékek közül szólt újra Kistóth János: — Ünnepélyre vittem. Hu- bertuszra. Rókákra vagy mikre vadásztak. Utána hajcihő. Oda érő latyak. Enrajtam csizma volt, de rajta talpallós lakkci­pő... Megint rákezdte. Azzal vá­dolt, hogy kicsikoromban a fe- remre ejtettek. Vagy most hü­lyültem meg. Jelentettem, hogy majd én megvezetem. Berezelt, hogy majd elengedem a lovakat és világgá viszik. Parancsolta, hogy csak korcoljam tovább. Gyerünk, gyerünk. Korcoltam betyárul. Rúgták megint. Há­rom záptojás nem robban úgy, mint a százados úr mellén a latyak. Köpködött, szidott. Kö­zelhajolt hozzám és kitárta előt­tem a jövőt: harmincnap, te gazember és kopasz fej... — Es utána? — Megszántak a lovak és megindultak. Kocogtak szépen egy trappban a tetthelyig. A ki­világított nagykapu előtt meg­álltam és vártam, hogy leszáll tt százados úr. Nem kecmergett, Nem is ordított, csend volt há­tul, mint a kriptában. Arra gon­doltam, hogy a guta megkör­nyékezte. Kis idő múlva hátra­néztem: Didergett, hápogott, le­vegő után kapkodott és muto­gatott magára. így menjen be? Bohócot csináltam belőle. Nem siettem, vártam a további pa­rancsot. Meg is szólalt, úgy csí­pett a szava, mint a csalán, és úgy sziszegett, mint a csörgőkí­gyó: „Hajcs a laktanyába a te­kergő úristenedet...” Kacag Kistóth János, nevet Tarsoly András is. Észre sem vették, hogy itt a falu. Kis- és nagykapuk maradoztak le, és két sor fehérre meszelt ház kö­zött fut a kocsi. Apró gyerekek gomboznak a fal tövén, az éle­dő gyepen rúgják a labdát és az élére állított féltéglák kö­zött átguruló foci nyomán fel­zúg a boldog öröm: gól, gól... Tovább gurul a labda. To­vább zörög a kocsi és a piactér­re nyíló utcán megáll a hintó. Pihen a két ló. Kistóth János megengedi a gyeplőt. Mosoly­gós örömmel nézi munkáját. Nyugodtan állnak a lovak. Le sem izzadtak. Fejükkel bólo­gatnak, integetnek. Orrukkal beleszagolnák a levegőbe és ér­zik, hogy messze-messze újból zöldül a here. Megelégedett, nyugodt csend lett egy pillanatra. Az elnök szava törte meg a parányi csendet: — Mit mondott még a száza­dos? Kistóth János mosolyog. Be­lül pedig úgy bugyborékol a ki­kívánkozó nevetés, mint egy kö- lyökvulkán krátere. Szemével arra kacsint a Népbolt cégére felé, ahol fehér alapon nagy be­tűkkel hirdetik: Italbolt... — A százados úr? Az most nem érdekes, de egy téeszelnök mit mond ilyenkor? Érti a célzást az elnök. Ka­cagva ugrik le a bőrülésről, úgy ropogtatja a csontjait, mint aki széjjel tudná törni a világot, öles léptekkel indul az ajtó fe­lé és hívja a komáját: — Gyere, édeskomám, igyunk egy pohár bort... Apró libák csipegetik az árok zöldjét. Gyenge még a liba, erőtlen a csipegetés is, de az akarat már erős. Belecsíp a fű­be, húzza, csavargatja, rángatja és halk reccsenés után fenékre tottyan a kisliba. Feláll, újra nekilendül és a következő moz­dulata már olyan, mint az anya- lúdé, amelyik az istálló szalmá­ján topogva tojni készül... Egy éves a Fiatal írók sorozata A Magvető Könyvkiadó sajtótájékoztatója a MUOSZ-ban Egy esztendővel ezelőtt jelent meg a Magvető Könyvki­adó gondozásában a Fiatal Írók sorozatá­nak első kötete. Ed­digi eredményeikről és a tervekről a ki­adó sajtófogadáson tájékoztatta az új­ságírókat a MUOSZ székházában. A saj­tófogadáson részt vettek a már meg­jelent kötetek szer­zői is. Dr. Köpeczi Béla, a Kiadói Főigazgató­ság vezetője elmon­dotta, hogy a soro­zatban eddig 12 kö­tet — nyolc prózai és négy verses mű jelent meg. A kiadó a Fiatal Irók-soro- zatban elsősorban if­jú kezdő írók köte­teit bocsátotta köz­zé. Ez a kezdemé­nyezés helyesnek és eredményesnek bi­zonyult. Általában a mai élet köréből vá­logatták a szerzők témáikat. A sajtófogadáson a továbbiakban szól­tak a Fiatal Írók so­rozatának további terveiről is. Ezentúl is napvilágot látnak a sorozatban a fiatal magyar szerzők első alkotásai, az eddigi egységes külsejű, népszerű áron meg­jelenő kötetekben. A Magvető Könyvki­adó évente tizenkét művet szándékozik kiadni a sorozatban.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents