Békés Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-29 / 256. szám
4 NÉP ÚJ SÄG I960, október 29., szombat kertiéi is túhh diák — 13 tajttejWMibejt A csabai közgazdasági technikum gondokkal küzd — Soha nem tanúit ennyi felnőtt a mi iskolánkban ... Már annyian vagyunk, hogy alig férünk — újságolta beszélgetés közben a mindig kedves Kircsi István, a békéscsabai közgazdasági technikum igazgatója. De hallgassuk csak Kircsi István szavait. — A dolgozók esti tagozatának négy osztályában 205-en, a mezőgazdasági és ipari tagozat négy osztályában 406-an, a kereskedelmi tagozat első, második osztályában 190-en tanulnak. Az érettségivel rendelkező, de technikumi érettségit szerezni akarók kiegészítő tagozatán tanulók száma is hetven... Vaszilij Bronin: Székely Tamás Néhány napja Csajkovszkij Diadalmas asszony című operettjének előadásán Vaszilij Bronin szerepét Forgács Kálmán helyett Székely Tamás játssza. A beugrás sikeresnek mondható. Míg Forgács Kálmán Vaszilij Bronin szerepében az intellektuel Bronint játssza, addig Székely Tamás a bővérű komédiázásra jobban hajlamos „góbét” mutatja be. Azokban a jelenetekben érzi magát legjobban, ahol partnerével, Doby írisszel van együtt a színpadon. Székely Tamás beugrása Forgács Kálmán betegsége miatt a színházat nemcsak az anyagi nehézségektől menti meg, hanem bizonyíték arra is, hogy a kettős szereposztások segítik a színészek fejlődését. E „kényszer” kettős szereposztás tanulsága a jövőben az lehet, hogy bátran vállalkozzon a színházvezetés erre — nem kényszerből is. (czi) Néhány perc múlva Kircsi István igazgatóval útra keltünk, hogy megnézzük, mit csinálnak az ismét iskolapadban szorongó és drukkoló „öreg”diákok? Találomra az esti tagozat L c) osztályába léptünk be. A padokban vagy hatvanén ültek. Fizika óra volt... — Ki tudná elmondani a folyadékok alapvető tulajdonságait? — kérdezte Kiszely János tanár diákjait, akik között nemcsak 16 évesek, de negyven évesek is voltak. \ A kérdésre sok kéz emelkedett magasba. Különösen a nők jelentkeztek egymás után. Jó válaszokat hallottunk, Kiszely tanár úr azonban a pontosság és a szabály kedvéért itt-ott még helyesbít is. — S most csukjuk be a könyveket — kérte hallgatóit. E szavak hallatára én is újra diáknak éreztem magam és drukkoltam: vajon a felszólított tud-e válaszolni a kérdésre? Rocskár János volt a felszólított „diák”. Már néhány másodperce elhangzott a kérdés, a nagy csendet azonban nem törte meg a felelő. De most mér igen... Bár kicsit bizonytalanul, de felelt Rocskár János. Az utolsó padsorokban néhány női kéz a magasba emelkedett, jelezve, hogy valami nem „stimmel” a válaszban. Kis segítség és a felszólaló több-kevesebb sikerrel mondanivalója végéhez ért... Még két-három kérdés a „nagy” diákokhoz a legutóbbi fizika órán tanultakból, s újra a tanáré a szó. . . — Most pedig a közlekedőedényekről tanulunk... Esti tagozat: 11. b. osztály — Magyar órát tart Kenderes Istvánná — tájékoztatott Kircsi István igazgató, miközben az ajtó elé értünk. Amikor beléptünk, sárga padok fölé hajló fejek egyszerre emelkedtek fel, s kissé meglepődött szemek tekintettek ránk. A tanárnő azonban mintha mi sem történt volna, tovább diktált Balassiról a tábla előtt álló asszonykának, aki idegesen morzsqlgatta ujjai között a fehér krétát. — Van-e a szövegben helyesírási hiba? — kérdezte hallgatóitól a tanárnő... — Igen... S míg az osztály tanulói keresték a helyesírási hibákat, végignéztem a népes tanulógárdán. Nehéz lett volna megállapítani, hogy az osztály ötven tanulója közül hányán dolgoznak üzemben, termelőszövetkezetben. — Poptyiri Kálmán, kérem, jöjjön a táblához — szólította a táblához Kenderesné a középső padsor utolsó padjában meghúzódó hallgatót. (Mert ugyebár a tanárnak mindig jó szeme van. Előle nem lehet elrejtőzni még az utolsó padban sem, még, ha sokszor jó is lenne!) — Szíveskedjék felírni a táblára azt, hogy: Dózsa Termelőszövetkezet... — „Dózsa Tsz”3,.. így írta fel. (Ügy látszik, a rövidítésekbe jól beleélte magát Poptyiri Kálmán is.) Nem csoda, hogy derültség hullámzott végig a termen. — Én nem így gondoltam — jegyezte meg Kenderesné. A tanuló gyorsan törölt és helyesbített. Hát igen... van ez így... — Ez a fiatalember naponként jár be Kétegyházáról a technikumba — súgja fülembe a mellettem ülő igazgató. _??? — Igen, minden nap... Ez az ember valóban tanulni akar... És Kant Immánuel, XVIII. században élt filozófus — akinek idealista tanait a burzsoázia és csatlósai a munkásfilozófia igaza ellen próbálják felhasználni — a „szép” fogalmát ekként határozta meg: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik”. A meghatározás a Kant óta eltelt másfél évszázad alatt sokaknak megtetszett — nem érdek nélkül, hanem mert ez a sokat sejtető, tömör kijelentés jólesett a felszínesen gondolkodók, és rövid idő alatt okossá válni akarók fülének. Bozontos ifjú korában e sorok írója sem tudta kivonni magát a hatása alól mindaddig, amíg az élet igazi zajlásába kerülve bele nem botlott abba a kőkemény igazságba, ami ugyancsak kant-i tömörséggel, de éppen az ellenkezőjét állítja: Er- deknélküliség nem létezik. Minden ember, aki lát, hall és gondolkodik, előbb-utóbb ráébred ennek igazára, s ha még ezek után is a kant-i „érdeknélküliséget” hirdeti, azért cselekszi, mert így parancsolja az — érdeke. Ez a mi Csabánk nem a kétmilliós Budapest, itt még az emberek meglehetősen ismerik egymást, egymás körülményeit. így aztán megfigyelhettem az egyik képzőművészeti kiállításon, hogy a vegyes szemléletű, meglátású és ezért más-más témát kedvelő alkotók műveire a látogatók közül ki miként reagált. Nagyon sokszor elhangzott a teremben a közhelyes szófűzés: „tárgyilagosan szemlélve a képet” — és mégis egyetlen látogató sem tudta így „szemlélni”. A „tárgyilagos szemlélőket” nem volt nehéz a következő főbb érdekcsoportokra osztani: a tegnap műélvezői, a ma műélvezői, a festészettel most ismerkedők rétege és egy- egy kiállító baráti köre. Sokunknak például azok az alkotások voltak szépek, amelyek témában, felfogásban a mi életünket tükrözték vagy legalábbis közel álltak ehhez. Az is nagyon szép volt, hogy a múlthoz képest mind több művész alkotása tükrözte ezt a törekvést, és hogy mind sűrűbben követik egymást, a „mi kis városunkban” a képzőművészeti kiállítások. — húr — a legtöbben ilyenek — folytatta, hogy eloszlassa bennem az esetleges kételyeket. A folyosó lépcsőit már magunk mögött hagytuk, amikor Kircsi István igazgató még mondani akart valamit. — Szeretjük a felnőtt tanulókat! Hiszen annyi akaraterő van bennük. Minden jó is volna... Csak ez a zsúfoltság... Néhány másodpercre ethallga- tott, mintha azon tépelődött volna: vajon folytassa-e tovább... J — Képzel je el kérem, a nappali tagozattál együtt ezer-egynéhány- száz ember milyen kínosan fér él a 13 tanteremben? Igaz, a második ötéves terv második felére keretet kaptunk a bővítésre. De mi lesz addig... ? Elbúcsúzunk, és az utcán vagyok. Az emeleti tanterem ablakainak fénye a kövesútra vetődik. A forgalmas járda szélén állok. Cikáznak bennem a gondolatok! — 871 felnőtt tanul csak ebben a technikumban. És eszembe jut, hogy valaki nemrég azt mondta; „Mi tanuló nemzet leszünk..." Balkus Imre Dologból A vályogból 'rakott sparheltben ■nem akart életmagra kapni a tűz. Valósággal okádta a szemet maró fehér füstöt a karikák résein meg az elégett bádogajtó lyukain. Odakint nyomott, esőt hajtó volt a levegő, pedig csak két napja hagyta abba az esést. A nyirkos csutka/tő alig-alig fogta a gyatra lángot és a kiskonyhának csúfolt szűk helyiségben nehezen lehetett visszatartani a köhögést. Csak az asszony köhögött, amint az figyonégett, félig elkopott fakanállal ide-oda lökdöste a lábosban sercegő vöröshagymát. Az ember csak szuszogott a kisasztal mellett görnyedve, mint a kovács fújtatóia. Ránézni is rossz volt. Sose szokott beszélni, mert az is nehezére esett ilyenkor a dologból hazaérve, de most még a haja is fájt, annyira kimerült. Az egésznapi répaszedés átaljába, no meg a hazajövetel a esúzos, rossz lábakkal kiszedett az izmaiból minden férfias keménységet, s éppen csak annyi ereje maradt meg, hogy le bírt rogyni az összevissza szegel-J, nyöszörgős karos- székbe. Fejéből is kihullott valameny- nyi gondolat és várta érzéketlenül, hogy megfőjön a keménytarhonya. A z asszony sürgött a tűzhely körül. Máskor ilyenkor már ott gőzölt az étel az asztalon, most azonban sok időt eltöltött: a vízhozással, mert sokan voltak a boltban, ahogy bement sóért. Eres, nagy kezébe beleette magát a répalevél nedve és fekete maradt, hiába mosta meg, mikor hazaért. Beesett szemtükrén még mindig fénylettek a füst-sajtolta könnycseppek és festőkötónye sarkát nyomkodta alájuk itatósnak. Időnként, (■hajolt, megigazgatta a nehezen pismegtérve láfcoló tüzet; s arra gondolt, hogy neiki van a leghaszontalanabb embere. Más azon van, hogy legyen valami a háznál, ez meg arra sem képes, hogy néhány cukorrépát vessen a hátizsákba; úgy sétál haza, mint valami méltósá- gos úr.; Nem is állhatott benne sokáig a mondhatnék: — Agyon kéne az ilyen embert ütni; aki nem törődik a családjával.;^ Az ember nem szóit, ismerte a sző-3 veget. Csak egy pengőt adott az.ura-« ság száz kvadrát répa felszedéséért; és nem lehetett benne keresni, ö megtett minden megtehetőt. Csak bámult kifelé az udvarira, moccanatlan szemmel, mintha nem is neiki szólt volna az asszony zsörtölődése. Eszébe jutott a cigaretta, de úgy érezte, képtelen belenyúlni a dózniért a nadrágzsebbe. A lába kegyetlenül hasigatódzott; s a többi porcikája is sajgott. H allgatása bosszantotta az asz- szonyt. Az volt a fejében, hogy őneki is majd leszakad a két válla, mégse anyátlanodhat el, mert helyt kell állnia itthon is. Veszekedős hangulatban volt és veszekedni akart. Folytatta hát: — Minek él az olyan ember, aki annyi fáradságot se vesz, hogy hazahozza, ami nem kerül pénzbe. Erre már megreccsent a szék az ember alatt, amiből megtudta az asszony, hogy amit mondott, annak kezdődik a hatása. Anélkül, hogy egy pillanatra is megállt volna a tevésben-vevésben, elszántan célozgatott tovább. — A szomszéd tegnap is egy nagy zsákkal hozott,, mert az életrevaló, nlert az segít a feleségének. Még erre sem szólt az ember semmit; csak teleszívta magát levegővel; aztán hangosan kieresztette, mint aki kerülni akar minden összezördülést; De ez a nagy fújás ugyanakkor már annak a jele is volt, hogy közel állt a kirobbanáshoz. És amikor az asszony csak nem hagyta abba a sautyongia- tást, feltápászkodott ültéből, irtózatos káromkodásba fogva. Először csak sziszegte a gyűlöletes szavakat, azonban fokozatosan belemelegedett és végül már a szomszédok is hallották az ordítást. Egy darabig úgy állt a kiskonyha közepén, mintha el akarná veszteni az egyensúlyát, aztán „itt egyen meg a fene, ahol vagy” kiáltással otthagyta az asszonyt és ellódult hazulról. Az este az éjszakába kapaszkodott már, de a kényelmes mozgású kocsmá- ros rögtön hozta neki a huszárrostélyost, ami nem volt más, mint szikkadt kenyér, sóval és paprikával vastagon beszórva a teteje. Látta az ember feldúlt arcáról, hogy megint csorbát szenvedett az otthoni egyetértés, ami miatt nem vacsoráit és aludni se megy haza. — Nincs pénzem — tolta félre az ember a tányérra tett kenyeret. — Csak egyék, rá se nézzen — mondta a kocsmáros, és hozott az asztalra két deci bort is tisztán. Ismerte az embert, nem félt, hogy sokáig elmarad az adóssággal. IX ongott az ivó, hiába volt szom- bat. Két surbankó legényke kerülgette még a biliárdasztalt, de csak úgy üresen, partiban játszottak. Mellettük egy kerek asztalon két kisfröccs sárgállott, alig nyúltak hozzá, hogy minél tovább tartson. A kocsmáros közelebb vitte nekik a gyér fényű akasztós lámpát, hogy jobban lássák lök- dösni a golyókat, aztán letelepedett az ember asztalához. — így ék, majd elmúlik — biztatta. Az ember szájához emelte a bort, s úgy tartotta egy kis ideig, mintha szagolná: Aiztán hátrabillentette a fejét és az ital úgy zúdult le a torkán, hogy csak egyet billent az ádámcsutkája. *— Honnan vaöó ez? — kérdezte; amikor liokoppantotta a poharait, csakhogy mondjon valamit. Oda se fiigyeit a kocsmárosria, mert a bor szinte egyszerre folyt szét remegősre fáradt inaiban és bizsergetni kezdte lomha vérét. 3 eszéigethetnákje támadt. — Rávett, hogy hozzak neki onnan az isten háta mögül cukorrépát, mert hát ő abból melaszt akar csinálni — kezdte csüggedten. — Nem akartam én belemenni az ilyen boltba, tudtam; hogy még tíz kiló is egy mázsára nehezedik a hátamon, de ma annyit emlegette odakint, ahol dolgoztunk, hogy gondoltam, üsse kő, vetek pár darabot a hátizsákba, tán csak nem döglök bele. A kocsmáros felkelt és mégegyszer telehozta a poharat. Nem mintha át- érezte volna a lassan, szinte mélázva hulló szavak mögött a tragédiát, hanem az üzlet miatt. Tudta, hogy ebben a lelkiállapotban nem utasítja vissza az ember, és úgyis meghozza az árát nemsoká. — Ahogy az asszony eljött előre; hogy főzzön — folytatta az ember — én is indultam utána mindjárt. Egy- húzójában elhoztam a pakkot vagy három kilométert, de akkorára a vál- lam úgy elhalt a hevederek alatt, hogy nem éreztem egy jódarabig, ahogy ott ziháltam kucorogva a kanális meredek partján. Mindegy, gondoltam magamban, ezt a tizenöt répát hazaviszem, ha éjfélre is. Hanem ebből semmi se lett. A zsákot, amely mintha odaragadt volna a földhöz, nem bírtam felemelni. Meg se mozdult. Ki kellett dobálni belőle ötöt, hogy a hátamra bírjam emelni. Még így is citeráztafc a rossz lábaim-, úgy tönkre« menték a háborúban; A két gyerek az Imént még csak fülest és mind sűrűbben tekingettek az ember asztala felé, most meg letették a lökdöső botokat, úgy hallgatták közelebb ténferegve a mesét; amely így folytatódott; — Nem értem el a Kislakatos tanyájáig se; akkorána megint úgy éreztem; menten összeszakadok. Elnyújtóztam a magas paréj közt, mint valami hulla; és néztem; hogyan nyitogatják szemüket odafent a csillagok. Gyorsan sötétedett és a levegő is úgy lehűlt, hogy érezni kezdtem a hátamra izzadt inget. De nem bántam, hadd legyen boldog az asszony; Itt megszólalt az egyik legény ke, aki nevetős szemmel nézte az embert és már sejtette, mi lesz ennek a vége. — Hány répa repült megint a kanálisba? — öt, fiam — válaszolta az ember—; de a maradék is nehezebbnek tűnt, mint az összes, amikor elindultam vele. Már lent a csapáson is csillagok meg szivárványok táncoltak a szemem előtt, s minden pillanatban rám jött valami melegség. De vicsorgattam a fogam, hogy nem és nem hagyom magam, ezt az öt répát már hazaviszem, ha ágynak dönt is. Már majdnem elértem a falu szélső házát, amikor megbotlottam valamiben és hasra vágód-- tam. Beletelt saccolásom szerint .jó negyedóra, mire összekapkod tam any- nyi szuszt, hogy le bírtam magamról fejteni a hátizsákot... Feltápászkodtam, hogy majd a zsák csücskét megfogva; kiöntöm belőle az egészet, de mintha téglávaa lett volna még mindig megrakva, kicsúszott a markomból..; Egyenként kellett kihajigálni a répákat mind... A kocsmáros meg a két kislegény hahotázni kezdett. Hiszen olyan nulatságos történetet hallottak... NAGY ISTVÁN
