Békés Megyei Népújság, 1960. október (5. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-23 / 251. szám

4 NÉPÚJSÁG 1960. október 23., vasárnap Bajok, gondok a zenész szakszervezet megyei elnökségében A munkásvándorlásról 5,A mi szakszervezetünknek csak neve van.. Az egyik zenészember véleke­dett így három héttel ezelőtt. S az idézett egyetlen mondatot egész sor visszás dologgal, a tehetetlen­ség példáival tűzdelte tele: „a műit héten például képtelenek voltunk megtartani a szakszervezeti kül­döttválasztó taggyűlésünket, mert nem jöttek el annyian, hogy ha­tározatképesek legyünk... De ha sikerül is megtartani, mit sem se­gít rajtunk az a meddő vita, mely­re kilátás van...” E mindenről lemondó kesernyés ßzavak, melyeket mondott, felkel­tették bennünk az érdeklődést. Arra azonban még gondolni sem mertünk, hogy küldöttvá­lasztó szakszervezeti taggyűlésen olyan elvtelen személyeskedésnek leszünk szem- és fültanúi, mint ezen a tanácskozáson. S tegyük máris hozzá: a délelőtt kilenc órá­tól délután fél háromig tartó vi­tatkozásból egy egész sor dolgot azóta sem értettünk meg. Azt azonban már az első órában meg­értettük, hogy a megyei elnökség már hosszú ideje nem tölti be hi­vatását. Próbáljunk egy kicsit a dolgok mélyére nézni. Beszámolójában a vezetőség egyik tagja azt mondta: négyszáz zenész van a megyében, akik ügyes-bajos dolgokban a zenész­szakszervezet megyei elnökségétől várnak segítséget. Nincs helyisége ennek a népes szakszervezetnek — panaszkodtak. Amint hallottuk, ha minden jól megy, ez megoldást nyer. A bajok gyökerei azonban végső soron nem a helyiség hiányával magyaráz­hatók. A fő ok ott van, hogy hosszú hónapok óta alaposan kiéleződtek az ellentétek a szakszervezeten belül, mely bomlaszlóan hatott. Az ellentétek egyike, hogy a szakszervezet vezetősége, s a zené­szek túlnyomó része nem bízik az Országos Szórakoztató Központ megyei megbízottjában, annak in­tézkedéseiben. E bizalmatlanságot a vezetőség, de főleg a zenészek azzal magyarázták e tanácskozá­son is, hogy az OSZK megyei megbízottja egyszemélyben intéz­kedik a zenészek elhelyezéséről, s ez egyénieskedést szült. Vagyis — amint a felszólalók mondták —, sokszor a hivatásos zenészeket háttérbe szorítja. Különösen az idős, nyugdíjazáshoz közelgő ze­nészek panaszolták ezt. Azt is megmondták az OSZK-megbízott­nak, hogy a tánczenészeket a ci­gányzenészek rovásara, előnyben részesíti. A besorolási kategóriák lazaságáról is sokat hallottunk. Sérelmezték, hogy a cigány- és tánczenészek között a tánczené­szek javára havonként 700—800 forint kereseti különbség van. Ezért is az OSZK megyei vezetőjét okolták, mint ahogyan azért is, hogy nem áll a talpán szilárdan, amikor a vendéglátóipari vállala­tok máról holnapra az utcára te­szik a zenészeket. Ezt különben igen sokan szóvá tették ezen a küldöttválasztó szakszervezeti taggyűlésen. Ugyanis a vendég­látóipari vállalatok csak az OSZK- ra hallgatnak, a szakszervezetre nem. Az OSZK-megbízott pedig nem áll ki értük — panaszolták. S még egy sor más irányú bírálat­tal illették az Országos Szórakoz­tató Központ megyei megbízott­ját. Azt talán mondani is felesleges, hogy a hozzászólások után Nyíri Lajos, az OSZK megyei megbí­zottja egyetlen felszólalóval sem értett egyet. Mindegyik bírálónak igyekezett úgy választ adni, hogy lehetőleg neki legyen igaza. S ez az, ami kicsit furcsa volt szá­munkra. Mi elhisszük, hogy a sok bírálat közül egynéhány nem fe­lelt meg a valóságnak. Sőt jólle­het, akadt a felszólalók között sze­mélyeskedő is. Azt már azonban nehéz elhinni, hogy az OSZK megbízottja soha nem tévedett volna. Sajnos, a teljes szervezet­lenség közepette, ami jelenleg is uralkodik a zenész szakszervezet­ben, a megyei elnökségben, ki tudja, hány napos vizsgálódás után tudnánk megállapítani, hogy kinek, milyen mértékben van iga­za. Ennek elbírálására az Orszá­gos Szórakoztató Központ s a Ze­neművészeti Szakszervezeti Köz­pont hivatott; jóllehet, mindkét szerv szép keveset tett azért, hogy megyénk zenészszakszervezetében, a megyei elnökségben rend és egészséges légkör alakuljon ki. Márpedig amíg a szakszervezet vezetői, s az OSZK megyei meg­bízottja személyeskednek, a me­gye 400 zenészének sorsával, gond­jával senki nem törődik. Az OSZK megbízottja és a szakszervezeti vezetőség között rendet kellene teremteni — ha egyáltalán még lehetséges —, mert a személyes vitatkozásokat a 400 zenész érzi meg. Csak az említett vitatkozások, személyeskedések rendezése után lehet arról beszélni, amit Tóth Kiss István szóvá tett: „Hol van­nak a korábban annyira látogatott ismeretterjesztő és politikai elő­adások ... Mert mi is tanulni sze­retnénk ...” Rácz Zoltán mást ja­vasolt: „Létesítsünk zenei stúdiót, ahol a cigány- és tánczenészek egyaránt továbbképezhetik ma­gukat ... De különösen a fiatal zenészek.. Igen, ezt kellene csinálni. E jó javaslatokról azonban még csak így lehet beszélni: kellene. Amíg azont^n a véget nem érő viták, a feneketlen és egymás önérzetét sértő személyeskedések töltik ki a néha összehívott szakszervezeti taggyűléseket, addig az említett és sokat ígérő javaslatokról a megyei zenész szakszervezetben, a megyei elnökségben még beszélni sem le­het. De vajon meddig mehet ez így, avagy az Országos Szórakoz­tató Központ és a Zeneművészeti Szakszervezeti Központ meddig hagyja, hogy így legyen? A me­gye 400 zenésze, s azok problémái intézkedésre, cselekvésre várnak. Különben teljesen széthull, sem­mivé lesz e testület. Most a közelgő kongresszus megcsillogtatta megyénk zenész­társadalmában a reményt. Ne engedjék az illetékesek a négyszáz ember reményét kialudni, hamuvá lenni. Az Orosházi Gépállomásról az idén 140 munkás vándorolt el. Az elvándorlottak helyébe ugyanennyit vettek fel, hogy a gépállomási munka folyamatos­ságát biztosítani tudják. Me­gyénk több gépállomásán, üze­mében szintén találkozunk mun­kásvándorlással, de ezek mérté­ke nem olyan kirívó, mint az említeti példa. Néhányan szóvá tették és vizsgálták, kutatták a munkásvándorlás okát, mert az Orosházi Gépállomás termelé­kenységének mutatói a várt alá estek. Amíg az új munkás megbarát­kozik az üzemmel, amíg beleil­leszkedik a termelés ütemébe, amíg megszokja munkatársait, amíg megtanulja a gépek keze­lését, amíg tisztába jön a szoká­sokkal, megszokja a munkafe­gyelmet, addig bizony nem egy­két nap telik el. Ezért érthető, hogy igen sok emberben felve­tődik: vajon a szocialista építés velejárója a munkásvándorlás? A múlt rendszerben amikor az endrődi, a békésszentandrási és a többi földmunkások talicská­ba pakolták a családot és ván­dorútra indultak, erről azt mondtuk: a munkanélküliség átkos nyomorba taszította az embereket. Milliók voltak mun­ka nélkül, s Amerikába ment hárommillió emberünk. Ma viszont, amikor új üzemek százai nőnek ki az építők kezei közül, az emberek egy része egy­szerűen nem tud szakmát vá­lasztani: mi legyen, hol teleped­jen le, hol alapozza meg családi életét. Igen, a munkaválasztás Békéscsabán a 35. sz. városi vá­lasztókerületben Molcsán Pálné tanácstag október 24-én 15—17 óráig a Vasvári u. 9, az 52. számú városi választókerületben Szűcs Ferenc tanácstag október 27-én 17 —19 óráig a Földvári u. 11. szám különösen ebben az átmeneti időszakban „nehéz” mesterség. A 15 évvel ezelőtt elfásult szá­lak az emberek tízezreiben most szakadoznak fel. Többsé­gük lényegében most érti meg a szocializmus, a kizsákmányo­lok nélküli társadalmi rendszer építésének nemes gondolatát. S van, aki gyermekkori álmainak valóra váltásán fáradozik, de jócskán akad olyan ember is, aki a születő újban még nem talál­ta meg helyét. Üzemről üzemre vándorol, keresi a legmegfele­lőbb munkahelyet. A szakma megválasztása igen nagy dolog. Amikor egy-egy em­ber azt a munkát csinálhatja, amelyikhez kedve van, az az egész társadalomra vetítve nagy szó, óriási eredmény nemcsak az egyes embernek, hanem az egész építőmunkának. A nagymérvű munkásvándorlás ellen az összes pozitív előnyök ellenére mégis szót emelünk. A munkahelyek, legyen a szakma megválasztásá­ban bármilyen nagy választék, nem lehetnek átjáróházak, olyan értelemben, mint amilyet az Orosházi Gépállomáson is ta­pasztalni lehetett. Ha például valaki elhatározza: traktoros vagy szerelő lesz, akkor emberi becsülete azt is diktálja, hogy elgondolását legjobb tudása sze­rint váltsa valóra. Tanulja meg a szakmát, váljon az adott terü­let specialistájává, ne cserélges­se munkahelyét, hanem teleped­jen le, s jó üzemi nyelven mondva: ragadjon meg a mun­kahelyén. alatt fogadóórát tart. Vá­lasztóik javaslatait, kérdéseit, panaszait meghallgatják, azokra válaszolnak, illetve azokat a vég­rehajtó bizottsághoz továbbítják. Kérik, hogy a választóik biza­lommal keressék fel őket a foga­dóórák alkalmával. B. I. Dupsi Károly Tanácstagi fogadóórák Békéscsabán a r • r « f\Z Óriási gyár vezérigazgató nélkül állt; A régi le­mondott. (Ne tessék csodálkozni, Ilyen Is van, hogy lemond a vezérigazgató.) Az újat még nem nevezték ki. Többen a gyár­ban, főemberek, biztosra vették, hogy ők lesznek az utódok. Persze, ezt úgy külön-külön vették biztosra, csak úgy maguk­ban méricskélték, ezért aztán lehetőleg mindennap bent sürrí- tettek az illetékes minisztériumban, oldalas jelentésekkel, kor­szakalkotó póttervekkel, miszerint a gyár prosperitása..! Siiményi főosztályvezető mindegyiket verte a sürritésben, s így a legdlvatosabbá vált a minisztériumban, ahová sokszor kétszer is felugorott naponta. (Ha egyszer nem ugrott volna fel, már telefonáltak volna neki...) Itt kapta aztán a hírt és az aritmiás szívdobogást, hogy kinevezték a vezérigazgatói utódot egy vidéki mérnök személyében és névtelenségében. Neve ugyan volt, még nem is olyan ritkaság számba menő neve* Kovács Jánosnak hívták. — Kovács János — Ismételgette Siiményi főosztályvezető fe­héren remegő szájjal. Haladt lefelé a lépcsőn. Tulaj dánképpen nem is tudta, hogy halad, áll, ül, vagy repül, mert bolondul verte fejét ez a név, hogy Kovács János. Ismerős név, mondta még bolondabbtól, Ismerős. Ahá, nekem volt egy Kovács János nevű osztálytársam a gimnáziumban. De csak a harmadikig tudott velünk feljönni, aztán kimaradt. Az apja városszéli, rongy vidéki foltozó szabó volt. Kovács János. Nem tudta to­vább taníttatni. Azért maradt ki Kovács János. Ahá, emlék­szem, cégére volt minden gorombaságnak, gúnynak, csúfoló­dásnak. Kovács János... Ügy emlékszem, a sok gúnyt nem tud­ta elviselni, azért maradt el tőlünk..: A fejéhez kapott. Hátha nem is az a Kovács János. Megtud­ja, ki ija-fia az új vezérigazgató. Rohant vissza a minisztéri­umba. Minek lift ilyenkor — és meg sem állott a személyzeti ügyek főosztályánál. Szívósan ment szobáról szobára. Hogy neki volt Remegefalván egy Kovács János nevű osztálytársa. Máris örömtől repes a szíve, ha azonos, és akkor természete­sen ő mondja az üdvözlő szavakat, mikor először lép be a gyárba Kovács János vállalatvezető-vezérigazgató elvtárs. Az a Kovács János volt;-----Menjünk valami presszóba Endre, először, úgy a ztán haza — vezényelt a gépkocsivezetőnek olyan hangon, Bűnt akit az epe elöntött. Hogy vergődött ez ennyire fel? — kérdezte a duplát felszol­gáló kis bóbitástól — Tessék, hogy én? — szólt a leány, so­mén yl erre kicsit elszégyellte magát, de gondolatai csak vlsz- szacsaptak Kovács János felé. Diákkora óta nem látta. De, igen, egyszer találkozott vele valamelyik vidéki városban. Négy­kerekű kiskocsit húzott az út közepén. Lapos vas feküdt kö- tegekben a kiskocsin, lecsüngtek a kövezetre, súrolták az utat. Kovács János megállott, nevetett reá, kiáltotta a nevét, de ő észre sem vette. Ez negyvenkettőben történt, ő abban az év­ben érettségizett. Á LEMONDOTT k A VEZÉRIGAZGATÓ a Csurka Péter novellája _ De, huj, a jóistendt, ha ez eszébe jut! És ha visszaemlékszik, hogy a sok gúnyolódást, csúfondárosságot legtöbbször ő ve­zette Kovács ellen az osztályban! De büdös meleg tud lenni némelyik presszóban. Honnan van ez a meleg? Mi van máma? Hétköznap vagy vasárnap? De nézzük csak — már akkor konyakot ivott) — mint diplo­más embert, mérnököt hozták fel az egyik vidéki gyárból, te­hát elvégezte a műszaki egyetemet. Hogy tudta elvégezni? Hi­szen buta kölyök volt mindig. De, ne, várjunk csak. Nem, nem... Nem volt buta, azt meg kell hagyni. Nem voltak köny­vel. Itt-ott kapott kölcsön. Jegyzetelt. Elégséges tanuló volt..: Vagy, hogyis?... Jő rendű volt. Jő rendű. Jó rendű?... Dehogy volt jó rendű... Jeles tanuló volt, a fene egye meg... Most már emlékszik..; Jutalmazták minden évben... De, mégis, összeté­veszti valakivel. Az ördög tudja már, milyen tanuló volt. Az bizonyos, jó arcú gyerek volt és nem is volt annyira savanyú szagú. Csak hát, istenkém, az holtbizonyos, hogy undorítóan szegények tudtak lenni..: A fogadásnál mégis csak neki kell mondani az üdvözlő be- , szedet — merengett el a harmadik konyak után. — Ezt belát­hatja minden főosztályvezető, főmérnök, hogy ő, Süményij akiinek gyerekével összefolytak a gimnáziumban, Remegefal- ván, a Ramege partján, a remegi erdőkben Kovács János gye­rekéveivel, hogy „most Is az. emlékezés forrósága hevíti keble­met”, mondja majd a beszédben, a köszöntő beszédhez ezek után kizárőlaigossáigi joga csak neki van.; Ezt a kizárólagossági jogot meg is kapta. Tiz gépelt oldalnyi köszöntőt Irt, melyet szóról szóra bevágott. Otthon tükör előtt a pózokhoz, kitörésekhez szükséges gesztusokat is betanulta. Betanulta a staccatókat, pianókat, fortékat. Tíz nap alatt tiz kilót fogyott, s tíz nap alatt ő maga is mindent el­hitt, amit a beszédben Kovács Jánosról, mint kitűnő emberről összeírt. Sajnos azonban a beszéd elmondására nem kerülhetett sor; mert Kovács János belépése napján reggel öt órakor jelentke­zett a portán. A portásnak felfedte kilétét, de kérte, ne árulja el senkinek, hogy ő már itt van. Nyolc óráig végigszaladt az arénákon, mfmkások, csoportvezetők, művezetők kísérték. Pár perccel nyolc óra után felment az Irodájába, a titkárnők­kel tárgyalt. Megállapodott velük az ismerkedések sorrendjé­ben.--- Igen, te Süményi vagy, az állatorvos fia. Már mi­kor beléptél, felismertelek... Reád emlékszem legjobban... Te ragasztottál a legtöbb gúnyrajzot hátul a Kabátomra... Egyik­másikkal haza is mentem, ti kísértetek, és röhögtetek... Em­lékszel, a negyedikbe már nem mentem jeles bizonyítvánnyal, kimaradtam... Miattad, miattatok... Ne Idegeskedj, nem akar­lak bántani... Beálltam Miskolcon lakatossegédnek... Egyszer láttalak Is a járdán. Én egy kis vaskocsit húztam, kiáltoztam, integettem is feléd... Te is láttál, tudom, éreztem, csalt nem akartál észrevenni, mert akkor még mindig a régi voltál... — Bocsáss meg János ! — szólt Süményi összetörve. — Ne kérj bocsánatot. Én tartozom neked, nektek köszönet­tel. Korán megtanítottatok megismerni a világot, megtanítot­tatok harcolni, küzdeni... Lehet, hogy a te, vagy a ti világ- szemléletetek is száznyolcvan fokot fordult, de azt, hogy én most itt vagyok, azt az én korai szenvedéseimnek, melyeket ti s a ti világotok okozott, s harcaimnak köszönhetem... Egyéb­ként később, ha valami kívánságod volna, ha majd már én is megmelegszem, fordulj Csak bizalommal hozzám.^ Szervusz^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents