Békés Megyei Népújság, 1960. augusztus (5. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-13 / 191. szám

4

NÉPÚJSÁG

I960, augusztus 13., szombat

sok—tok sikert!

„Eszmei és kulturális munkánk legfőbb célja, hogy a munkás, osztály, a dolgozó parasztság és az értelmiség egésze szocialista módon éljen és gondolkozzék.”

(Az MSZMP VII. kongresszusa határozatából.)

ííemrcgibcn csodálkozva nyitotta ablakszemeit a világra a gyönyörű őspark közepén álló Szabadkígyósi Mezőgazdasági Technikum. Az iskolává nemesedett néhai kastély ugyanis eladdig szentül meg volt győződve, hogy nyári szünet van. Miként lehetséges hát, hogy ismét „iskolások” lepik el termeit? Nők, férfiak, fiatalok és idősebbek zsibon- gása töltötte be az épületet. Népkönyvtárosok találkoztak megyénknek ebben a nyugalmas szögletében, hogy hat napon át tanuljanak. A régiek szakmai tudásuk felfrissítésére és kiegészítéséne, az „újoncok” pedig a könyvtári munka alapismereteinek az elsajátítása céljából jöttek ide. Gondoskodás történt, hogy a hallgatók kultúrpolitikánk legidőszerűbb kérdéseiről is tájékoztatást nyerhessenek. A megnyitáson részt vett a megyei pártbizottság aigitprop. osztályának a vezetője, Frank Ferenc elvtárs, aki kül- és belpolitikai tájékoztatást nyújtott. Nagy Ferenc elvtárs, a megyei tanács V. b. művelődésügyi osztályának a vezetője mondott bevezetőt.

Azóta közel egy hét telt el. Elbeszélgettünk a hallgatókkal, belelapoztunk A népkönyvtáros című tanfolyam-híradóba — mert ilyen is van, öt szám jelent meg belőle —, majd pedig figyelemmel hallgattuk a megyei könyvtár vezetőjének, Lipták Pálnak a záróbeszédét és elámultunk, hogy röpke hat nap alatt mennyi okossal, hasznossal rakható meg embertársaink szellemi iszákja.

A tanfolyam gazdája,

a megyei könyvtár a további munkához a jelenlévőknek kedvező alapot adott. Lipták Pál záróbeszédében hangsúlyozta is, hogy az itt tanultakat most már helyesen és jól kell alkalmazni a népkönyvtári munkában. Számok tükrében mutatta be, hogy a községi könyvtáraknak milyen fontos helyük és szerepük van az olvasómozgalom révén a szocialista kultúra ügyének az előbb- revitelében. A 496 ezer lakosú Békés megyében 221 könyvtár működik. Az olvasók száma 39 087 fő, vagyis a lakosság 8,3 százaléka. Mint mondotta, ilyenkor látni,

hogy még mennyi a tennivaló. Az ország más részében az olvasók aránya kedvezőbb. Somogybán például 12 százalék. Nálunk egyedül a megyeszékhely kivétel. A város lakosságának 14 százaléka beiratkozott olvasó. Megyénkben a városi és a községi könyvtárakból az előző esztendőben egy-egy olvasó átlag 24 kötet könyvet kölcsönzött az országos 35 kötettel szemben. A tapasztalat szerint azonban 24 könyv elolvasása egy esztendőben megnyugtató átlag. Inkább az a fontos, hogy ezek között minél több legyen az új, friss, változatos szépirodalmi és ismeretterjesztő anyag. A hangsúly az olvasók számának az emelésén van. Ez a népkönyvtárosok öntudatos és szakmailag megalapozott munkájával és nem utolsó sorban szakadatlan állomány-gyarapítással érhető el. Az a célkitűzés, hogy megyénkben a beiratkozott olvasók száma 8,3 százalékról a közeljövőben 10 százalékra növekedjék, egyáltalán nem lehetetlenség. Az állami szervek, közvetlenül a helyi tanácsok szívügyüknek kell, hogy tekintsék az olvasómozgalmat is. A népkönyvtárosok pedig elvi és gyakorlati érte-1 lemben mindig a helyzet magas-' latán álljanak, másként a könyvtári munka gyengül, súlyosabb esetben — helyileg — megbénul.

Ami a könyvtárosok

aktivitását illeti, e tekintetben megyénkben nincs panaszra ok. A megye hetven helysége küldte el könyvtárosait, némely község és város nem is egyet. Közülük a legfiatalabb a biharugrai Berecz- ky Edit. Ez a kedves, szőke kislány mindössze 13 éves. ö tulajdonképpen anyukájának a segédje, majd pedig bizonyára örököse is ebben a közérdekű társadalmi munkában. Édesanyja tsz-könyve- lő, nem ér rá mindig és sokszor kell őt helyettesíteni a könyvtárban. A legidősebb hallgató az ol- vosómozgalom régi, önzetlen harcosa, A Szocialista Kultúráért kitüntetéssel bíró Patzauer János bácsi. Hetvennégy esztendős és Nagyszénáson terjeszti a műveltséget.

Hogy a sok nehézség,

küzdelem ellenére is a népkonyv- tárosok mennyire hozzánőnek ehIRODÄLOM - MŰVÉSZET

Feléled

a népballadák műfaja Kínában

„Csüji” a neve annak a hagyományos ballada- és mesemondó- műfajnak, melynek Kíndba/n jelenleg 300 különféle formáját művelik.

Az ősi kínai műfaj kereplők, dobok vagy vonóshangszerek kíséretével történő mesemondásból, vagy éneklésből áll. A népművész gyakran drámai mozdulatokkal, sőt tánccal kíséri előadását. A csüji művészei a régi kínai társadalomban is mindig a dolgozó népből származtak, művészetük évszázadokon át apáról fiúra szállt. A felszabadulás előtt a népművészetnek ezt a formáját erősen elhanyagolták, és csak az 1958. évi nagy ugrásszerű előrehaladás óta virágzott fed újból. Manapság öreg és ifjú csüji-mü- vészek lépnek fel színházakban, tzemekben, népi kommunákban, (OjrKína)

Francia származású a „legbécsiesebb" színész

Hans Moser, a „legbécsiesebb” jellemszínész most ünnepelte 80. születésnapját. Kevesen tudják róla, hogy francia születésű és eredeti neve Jean Juliet. Édesapja szobrász volt, akinek néhány plasztikája a bécsi egyetemet díszíti. Apja akarata szerint Mosernek is szobrásznak kellett volna lennie, de ő Inkább a színészpályához vonzódott, Vándortársulathoz csatlakozott, amellyel 20 évig bejárta szinte az egész osztrák—magyar monarchiát. Állítólag ebben az időben sajátította el a dadogó-hadaró bécsi dialektust, hogy leplezze a rossz darabokban játszó rossz szerepeket.

Később Max Reinhardt fedezte fel a remek komikust, s meghívta a salzburgi Festspielhausba.

(A „Süddeutsche Zfcitung”-l)ól7.

NyomtaWány-mizéria ?

hez az önként vállalt munkához, annak egyik jó példája — a sok közül — az egyik tanfolyamhallgató, Novak Mária, aki „civilben” a nagybánhegyesi tanács dolgozója. Már évtizeddel ezelőtt is ő gondozta a községi könyvtárat. Nem volt könnyű dolga: helyiség, sőt szekrényhiánnyal és a közönnyel kellett megküzdenie, de állta a sarat mindaddig, míg betegség le nem verte a lábáról. Attól kezdvp a könyvtár élete csupán vegetálás volt. Most, hogy ismét a legteljesebb egészségnek örvend, Novák Mária megint kézbe vette falujában az olvasómozgalom ügyét, mert szereti a könyveket és az embereket.

A tanfolyamon részt vevő régi könyvtárosok nem csupán egyszerű hallgatók voltak, hanem annak segítői is, olyanok, akik készséggel adták át gazdag tapasztalataikat a jelenlévő Veres Máriáknak, Tóth Istvánoknak, Vincze Imréknek, minden fiatalnak. Ez csendült ki a kertészszigeti népkönyvtárosnak, a fiatal Schmidt Istvánnak a szavaiból is, aki a záróünnepség után egyetlen érzésteli mondatban fejezte ki a tanfolyam szervezőinek, vezetőinek és a régi könyvtárosoknak mindnyájuk háláját:

— Szívünk teljes melegével köszönjük ezt az erőt adó tanfolyamot!

Huszár Rezső

Arról, hogy mennyire megszaporodtak hazánkban a jármű- tulajdonosok — különösen a motorkerékpárosok —, bárki meggyőződhet, ha csak egyszer is dolga akad a közlekedésrendészeten. A hivatalos időben zsúfolt a várószoba, s a főosztály dolgozóinak akad bőven munkája, hogy a rengeteg gépjármű- ügyet elintézzék.

Valamikor — nem is olyan régen, alig 15—20 évvel ezelőtt — nagy dolog volt az is, ha csak „rendes” kerékpárja volt egy munkásnak. Ma pedig talán a kerékpárosnál is több a motoros, hogy az autólázról ne beszéljünk. Már az sem meglepő, ha a mezőre, élettársával együtt, motorkerékpárral igyekvő idős paraszt bácsit látunk.

Az új és régi „gépjármütulaj- donosok" megelégedése azonban nem mindig zavartalanul teljes. Így történt ez a napokban is, amikor a kardoskúti termelőszövetkezet egyik tagja arról panaszkodott, hogy sehogyan sem jut hozzá a motorkerékpárvezetői igazolványához szükséges be- tétlap-nyomtatványokhoe. Orosházán sem kapott, bejárta Békéscsabán is a trafikokat, elment a Közületi Papír- és Nyomtatvány Boltba is, de mindhiába talpalt.

A rendelkezés kötelezően írja elő, hogy ezekből a kis cédulákból hármat kitöltve minden motorkerékpárosnak hordania kell igazolványában. — Mégsem kapható — panaszolta az igénylő. — Már most mit tegyek? Megnyugtatására a rend több jóakaraté őre aizt tanácsolta: mintázza le valakijéről és állíttasson ki házilag ilyen nyomtatványt, mert jelenleg úgysem kap.

Csekélység ez. Mint a tüske is semmiség, ha beleszúr ódik a rálépőbe. De kellemetlen lehet. Ügy, mint annak a dolgozó barátomnak, aki kissé későn arra szánta el magát, hogy az egyetem levelező tagozatára jelentkezik. Ahhoz azonban szintén nyomtatványra lett volna szüksége. Elment hát Békéscsabán annak beszerző helyére. Ott közölték vele, hogy az előírt jelentkezési ív kifogyott a készletből.

Miután ismerősöm megtudta, hogy csak a fővárosban szerezheti meg, visszarettent az akadálytól. Inkább nem jelentkezett az egyetemre. Talán gyenge akarata volt? Vagy esak ürügyet talált arra, hogy mégse tanuljon tovább? Boncolgathatnánk a döntés okát. Egy azonban bizonyos: nem árt felhívni az ilyen „semmiségekre” a közfigyelmeit,

póruljárt aforista

Ügy kezdődött, hogy a Szigligeti Alkotóházban, ahol üdülés ürügyén tartózkodtam, ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy magamról, az emberről és a világról támadó gondolataimat rövid, de csattanós formában fejezzem ki. Eme egy példa:

Távolból úgy érzem, hogy nem tudok nélküled élni; ha veled vagyok, úgy érzem, tudok.

Barátom a költő — aki mellesleg neves ideges elmegyógyász —, amikor erről a kényszerről panaszkodtam, megnyugtatott:

— Rádjött az aforizma; nem tart soká.

Aforizmákat költöttem a lépcsőházban, a fürdőkádban, horgászás és ultizás közben is. De mit kezdjek velük?

Képeslapot küldtem barátaimnak. De nem azzal a szabványos szöveggel, hogy „Üdvözlet a Balatonról”, hanem — mit sem törődve a húszfilléres portótöbblettel —, mindegyik képeslapra egy aforizmát kanyarítottam. Az egyikre ezt:

Mi a szabadság? Ha annyira egyetértünk a rend törvényeivel,

mintha saját magunk alkottuk volna.

Rá harmadnapra ajánlott levélben megkaptam a választ. Idézek belőle: „Tudnod kellene,

hogy sógoromat a bíróság másodfokon felmentette, miután a vád nem tudta bizonyítani, hogy a neki tulajdonított kijelentéseket megtette volna. Leszögezem,

hogy sógorom népi demokráciánknak nálad is szilárdabb híve, célzatos szómagyarázataidat tehát a jövőben máshová címezd.”

Egy másik lapra ez a szöveg került:

Sokan azért rendelnek első osztályú temetést, mert azt hiszik, hogy ez imponál az istennek.

Pár nap múlva a gondnok lihegve szaladt utánam a Tapolca partjára, hogy Budapestről keresnek telefonon. A következő szemrehányást kaptam: „Az anyósom temetésén semmi néven nevezendő befolyásom nem volt, tehát indokolatlan, hogy — nyílt lapon — a klerikális reakció vádjával illés.”

Igen sajnálatos volt az a félreértés is, amelyet egy csoportvezető barátomnak (híres jogász is!) küldött aforizmám okozott:

Vitában azokat a szavakat használd, amelyek a legbiztosabban, legélesebben, legbátrabban megkülönböztetik véleményedet az ellenfeledétől.

Válaszából csak a nyomdafestéket tűrő sorokat ismertetem: „Lapodról nem derül ki. hogy miért éppen engem, akarsz nevelni ezzel a szabállyal. Ha netalán arra az értekezletre céloznál, amelyik főnököm leváltását megelőzte, tiltakozom az ellen a beállítás ellen, amelyet az értekezleten idő hiányában nem cáfoltam meg, mintha az én hozzászólásomból az állásfoglalás hiányzott volna.”

Nem jártam jobban azzal a képeslappal sem, amelyet Haragos községbe küldtem egy tanár barátomnak:

Ha egy tanítványom rossz fát tesz a tűzre, a szívem és az eszem polgárháborúja dönti el, hogy mit cselekedjem.

A minap felkeresett a lakásomon, és a következőt bizonygatta: a kis Bakos kicsapását azért szavazta meg, mert nem ismerte eléggé a tényeket. Megtévesztette az is, hogy a rebellis Patkós kolléga ellenszavazatát és egy tartózkodót nem számítva, mindenki támogatta a kicsapásra vonatkozó javaslatot.

Egy földimnek a meseszép Királynő szoknyája nevű hegy fényképét küldtem el a következő szöveggel:

Ha nem hiszed, hogy át tudod ugrani a Köröst, nem is fogod átugrani.

Üzent a' szomszédunkkal: ne adjak hitelt annak a híresztelésnek, miszerint ő a sajnálatos baleset alkalmával italos lett volna. Akkor sem ivott többet a szokásos kupicánál, de hazafele menet — hogy, hogy nem — sáros lett a nadrágja. Lement a Köröshöz, hogy megmossa, és belecsúszott. Ennyi az egész: se több, se kevesebb.

Végül egy kartársnőm a következő aforizmát kapta:

Azt hiszed, azért esik. hogy te ne vehesd fel az új ruhád.

Mind ez ideig tegezSi- tünk, de most igy írt: „Tisztelt Uram! Hosszú hónapok után engedhettem meg magamnak, hogy ruhát csináltassak. Vigyáznom kell rá. De az a kifakadásom, amiről ön — egy kis ferdítéssel — tudomást szerezett, nem az eső miatt történt. Hálás lennék, ha a jövőben nem tüntetne ki közeledésével.”

Ilyen tapasztalatok után mindenki megértheti, hogy beszüntettem az aforizma-üdvözleteket. Elképzelni is rossz, milyen választ kaptam volna akkor, ha egy nőtársamnak — minden célzás nélkül — a következő szövegű képeslapot küldöm:

Regényed olyan, mint az izzó láva: senki se veszi a kezébe.

A költők még érzékenyebbek. Vajon mit szólt volna az egyik ehhez az általános érvényű — és nem személyre szóló — aforizmához?

Az még nem tesz költővé, ha bonyolultan fejezed ki a semmit.

Még itt is félve hozom nyilvánosságra a következőt:

Egy könyvet írsz, míg én egy mondatot; de túléli-e könyved a mondatom?

Nemcsak az aforista költ aforizmákat; afori- zál a nép is — lásd a közmondásokat — és egyet-kettőt aforizant a kártyás, a költő és a filozófus is. Aforizant- hatsz te is, nyájas olvasótárs, csak vinyázz, hogy kinek küldöd el.

E. KOVÁCS KALMAN