Békés Megyei Népújság, 1960. július (5. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-22 / 172. szám

tSM, július 32„ péntek

NÉPÚJSÁG

\ln1rtQ? tizenk^t fürdőző VULUö/C panaszára

Bányai Józsefné maga és ismerősei nevében levelet irt a minap szerkesztőségünkhöz. A címét nem irta alá, ezért ezúton válaszolunk.

Kedves Bányainéi ön azt írta levelében, hogy menjünk el Gyulára és álljunk meg a Petőfi utcai Körös-hídon a cukrászda mellett, és nézzünk széjjel. Ez lenne a legszebb út a fürdőhöz, végig a-Körös-parton, csakhogy arra menni lehetetlen. A híd környékét ellepik a kamasz kölykök és kora reggeltől sötét estig őrületei zajjal, minden fantáziát felülmúlva trágárságokat kiabálnak, és még arra is vetemednek, hogy kisdolgukat végezzék a csatorna vizébe. Mint írja, a környék lakói is hiába jelentették ezt a tanácson és rendőrségen. Megemlítette még, hogy kislányával két. szer volt Gyulán, de ez eset miatt mindenkit csak lebeszél a várfürdőbe való utazásról. Hozzátette, hogy amikor az állomásra men. lek, rendőrt sehol nem találtak, akinek szólhattak volna. Irta, hogy önöknél — sajnos, nem tudjuk hol — rend van. Miért nem tudják Gyulán is megrendszabályozni azokat a kölyköket, miért hagyják, hogy „...vadabbak legyenek az állatnál?” — kérdezi.

Szerencsére nem kell külön Gyulára mennünk, hiszen magam is ott lakom, és az említett helyen többször sétálok, mert ez a környék általában nyugalmas, csendes, alkalmas pihentető sétára. Megjegyzem, ennek az útnak femmi köze a fürdő területéhez, bár mintegy félkilométeres mellékút ként oda vezet. Szép szomorúfűzfáival ez a városnak egyik legszebb része, és később még inkább az lesz, ha igazi sétánnyá rendezik. Ami a neveletlen gyermekeket illeti, akikkel ön találkozott, bizonyos, hogy véletlenül voltak az említett környéken.

Köztudomású, hogy hanyag szülők és neveletlen gyermekek minden városban és községben akadnak. Bizonyára önöknél is élnék ilyenek, és ismer is néhányat közülük. A rendőrökről csak aranyit, hogy amikor az állomásra igyekeztek, a rendőrség épülete előtt mentek el. Csupán néhány lépést kellett volna megtenniük, hogy panaszukat bejelenthessék.

írja, hogy mindenkit csak lebeszéli a gyufái várfürdőről. Nem tudom, miiyen meggondolásból, de mondhatom, rosszul teszi, mert ezzel nem bosszúi meg semmit, csak embertársainak árt vele. ön is volt már kétszer. Bizonyára nem azért utazott másodszor is, mer t rossz volt.

Amit a gyermeknevelésről és a városrend’észetről irt, megszívlelendő, azonban mégis ez az ügy távol áll a gyógyhatású medencéktől. Olyan kellemetlenség volt ez, amely megeshet bárkivel, bár. hol, vidéken, vagy a fővárosban is. Igaz, ez utóbbi helyen nincs kimondott várfürdő, de van mondjuk Széchenyi fürdő.

Képzelheti, mit mondana nekem reumás ismerősöm, ha szándéka ellenére azt tanácsolnám neki, hogy ne menjen Budapestre a Széchenyi fürdőbe, mert a Váci úton néhány suhamc trágárül beszélt stb.Azt mondaná az illető: Csacsiságot beszélsz. A Széchenyiben attól még igen jót fűződhetek.

Kedves Bányai Józsefné, tudomásunk szerint eddig ön az egyetlen, aki lebeszéli ismerőseit megyénk legszebb fürdőhelyének látogatásáról. Sajnos, nem derült ki a reális indok. Miért? Levelének azon mondanivalóját, hogy a város fiatalságának egy kisebb csoportját, akik jampi vagy huligán módra viselkednek, neveljék meg, és szükség esetén komoly rendszabályokat tegyenek érdekükben, köszönettel vesszük és a város tanácsának ezúton is felhívjuk eme a figyelmét.

Tisztelettel: Bod a Zoltán

tudta meg, mert ő egyik idősebb traktoros komájával erre kószált, s látták, amint nekikezdtek az aratásnak. A szövetkezetben akkor sok minden a feje tetején állt. Egyesek papírokat szerkesztettek, hogy kilépnek, mások csak beszélgetni jártak be, és csak a tagság egy 'kisebbik része akarta folytatni a munkát, de ők is a határ egy más részén arattak. Odaszaladtak hát.

— István bátyám, a Papréten Horváth Sándorék aratnak.

— Kicsoda, te gyerek?

— Horváth Sándor bátyám, meg a családja.

Jámborok! — kiáltott az elnök.

— Horváth azt mondta, hogy kilép, most meg arat, egyénileg. — Az egyik ember káromkodott, másik az öklét rázta, volt olyan, amelyik egykedvűen ropogtatta az érett búzaszemeket. Kis ideig tanakodtak, aztán néhányan felkerekedtek. Bai István szinte futólépésben haladt az embercsoport élén. Pista csak kíváncsiságból szegődött akkor mellé, s most, ahogy az öreg így sétál előtte a rend vége felé, valahogy egyre jobban, élesebben gyülekeznek az emlékek. Kicsit mosolyog is. Ez az ember lett volna? Ez? Amikor az elnök a néhány emberrel odaért, Horváth Sándor kaszával a kezében fogadta őket.

— Mi az Sándor, aratunk? — kezdte a felső cén az elnök.

— Van közöd hozzá? — tromféit Horváth.

— Van ami van. Vagy abbahagyjátok, vagy átjöttök, de külön nem arattok.

— Ni csak, de nagy hangod van, kinek parancsolsz te? — Az elnök nyelt egyet.

— Ide figyelj Sándor. Értesz magyarul ugye?

— Na és?-r- Akkor jegyezd mag, a csoport együtt arat és külön nem.

— A csoport, de mi közöm nekem a csoporthoz, én kilépek. — Ebben a pillanatban már a két Horváth fiú is az apjuk mögött állt. Az egyik kezében egy kötőfia, a másiknál meg kasza.

— Az, hogy rád is kötelező az, ami a többire. — Az öreg Horváth gúnyosan köpött egyet.

— Ennyi vagy ni. — Abban a pillanatban Bainak fejéibe szállt a vér. Egyetlen ugrással megragadta Horváth mellén az inget.

— Te! Hát játszom én?! — Horváth egy ügyes mozdulattal hátralépett, csak az ige szakadt végig, már emelte is a kaszát.

— A fejedet — sziszegte, de az egyik fia megfogta a kaszát.

— Édesapám! Térjen észhez. — Az öreg káromkodott, aztán lelökte a kaszát, még egyet köpött, és mintha levegő lenne előtte, a csoport tagjain keresztül elindult a dűlőút felé. Két fia, meg a többiek is meglepetten nézték utána.

— Hova megy? — szólt az egyik fiú, de válasz nem jött. Hajlottam, mintha egy perc alatt megrokkant volna, úgy húzta a lábát az öreg,

Vannak bajok, amelyek hamar elmúlnak

Kertiné szokatlanul jókedvűen tett-vett a konyhán. Csirkét vágott s fürgén hámozta hozzá a krumplit, a zöldséget Közben-köz- ben kiszaladt csutkatőért és fürkésző tekintettel nézett végig a dűlőn, nem jönnek-e azok, akiknek vasárnapi ebédhez hasonló vacsorát főz: férje és a fia.

— Ügy látszik, megint későig aratnak, s talán szid az emberem, hogy nem én szedem utána a markot, hanem valami élhetetlen — morfondírozott magában. — Mit csináljak, ha egyszer az orvoshoz kellett mennem — folytatta a gondolatmenetet, mintha a férjével vitatkoznék. — Hogy vásároltam is? Egy ideig úgy se mehetek a városba, meg aztán megegyeztünk, hogy a június hónapra kapott munkaegység-előlegből nekem egy ruhának valót, neked meg inget veszünk. Hogy cipőt is vettem magamnak? Én is dolgoztam a közösben meg a háztájiban a sok lábas- és aprójószággal.

Bement, dobott a tűzre, megkavarta a rotyogó paprikást, aztán benyitott a szobába, s fiatalos örömmel terítette maga elé a ruhának való taftot. Egy kicsit rikí- tós ugyan, de ez a divat, s különben sem öregasszony ő, alig múlt negyven. Gyászolnia sem kell, csak örülnie, hogy a lánya jól él a férjével, szép, egészséges, dundi a fiuk. Aztán a fiad is jól vannak. Pista, aki tanító, Csehszolvákiá- ban üdül, jutalomból. A nagy csacsi alig alszik valamit, legtöbbször hidegben eszi meg a vacsorát, mindig későn jön haza. Hiába mondja neki. Ráérsz tömi magad, ha megnősülsz, ha családod lesz. Még jó, hogy az apja nem hallotta, mit válaszolt erre. Azt mondta: Mikor a 14 holdat túrtuk idehaza, akkor nem mondták, hogy ne törd magad, hanem azt, hogy ereggy fiam, hajtsd azt a munkát. S még bálra valóért is könyörögnie kellett Más élet volt az akkor. Az ember nem győzte a kiadást, az adót, a mestereket. Még a ruházkodáson meg az ennivalón is

majd egyre ütemesebben ment, s eltűnt a fák között. Hogy mi történt eáután, ki emlékszik már rá? Győzködtek egy darabig, aztán valahogy megbókültetk.

jj orváth Sándor most újra beállt a rendbe. Pista pedig mögéje. Fájt minden része. A kasza húzta. Megpróbált úgy fenni, hogy ne kelljen felegyenesedni, mert az a legfájdalmasabb. De összeszorította a fogát és vágta, vágta. Hat óra felé lehetett, amikor az öreg Horváth kiérve a renden, visszakiáltott:

— Pihenjünk, emberek. — Sorra mindenki kivágta a rendjét. Pista, amikor kiért, megingott. Igaz, az öreg már a fák alatt volt, s nem láthatta, csak a kis húga ugrott oda, s amikor Pista újra egyenesen állt, a fülében súgta:

— Majd megtiprom estére, és akkor meggyógyul.

— Te gyerek! — mosolyodott el Pista. Valami melegség szántott benne végig. Olyan ez a kislány, mintha most akarná jóvá tenni a gyerekkor emlékeit. Pista lassú léptekkel ment a fasorba. Az öreg már az árok partján ült. Amikor mellé telepedett, végigmérte a katonát.

— A fenének hajtasz te annyira?

— Maga diktálja az ütemet — mosolygott a fiú, aztán észrevétlenül megnyomkodta derekát, majd csak annyit mondott. — A második kaszás az első után megy...

H. Szabó József

spóroltak, hogy kell, ha megöregszenek, aztán meg a lánynak, ha férjhez megy, a fiúknak, ha nősülnek ...

A házőrző kuvasz vakkantása zökkentette ki gondolataiból. — Ismerős valaki jöhetett — állapította meg, s kinézett. — Éppen jókor jöttél apjuk, kész a vacsora, már csak egy rottyanás kell neki, aztán tálalok. — Vettem ám neked is ezt-azt, biztosan tetszeni fog... Mi az, mi bajod, hogy még nem is köszönsz?

— Semmi, fáradt vagyok.

— Mosakodj meg s ülj asztalhoz. Jóska nem jön, nem hívtad haza?

— Nem.

Kertiné fürkészve nézett emberére. Soha nem volt valami bőbeszédű, de ilyen szófukar csak akkor volt eddig, ha elpusztult egy- egy jószág vagy ha beteg volt, no meg a télen, miután belépett a szövetkezetbe.

— Mi bajod? — kérdezte, mikor egy hatalmas sóhaj hagyta el a törölköző férje ajkát.

— Semmi, tálalj — hangzott ri- deken, életuntán Kerti István válasza.

Leültek s villázták a paprikáscsirkét, szótlanul. Az asz- szony lopva figyelte emberét, hogy néha megáll kezében a villa, s aztán olyan gyors mozdulattal szúrja az ételbe, mintha az ellensége lenne a tálban.

—■ Voltam Irénkééknél. Óriásit nőtt a kis Sanyika, vasárnap hazajönnek mind a hárman. — Megmutatom nagyapának a helikopteremet, meg az úszó gumit, amivel a strandra járok — fecsegte a kis báránykám. Olyan értelmes három éves létére... Látszik, hogy városban él... Mi az? Egy szavad sincs?

— Ne fecsegj annyit.

— Apja, te napázúrást kaptál. . .

— Kapott az öregisten, mondom, hogy legyél csendben — mordult fel Kerti indulatosan, majd ledobta a villát, belépett a szobába, s végigdőlt a díványon.

— Ez vagy megbetegedett, vagy megkergült — nézett utána értetlenül az asszony, s kelletlenül rakosgatta az ételt, fogott a mosogatáshoz. — „Nem lehet beteg, azt megmondaná. Valami más baja van. Összeveszhetett valakivel...

— Jó estét, anyám — köszönt vidáman az olajos, kormos Jóska, — Olyan éhes vagyok, hogy nem ismertem meg azt az idegen embert, aki a megyétől jött az aratás menetéről érdeklődni.

— Hogyan ismerted volna meg, ha egyszer idegen, te... te.

— Hű, de jó szagot érzek, talán csak nem csirkét vágott?

— Azt én, csak mosakodj, mert már kihűl.

— Hát apám? Nem jött még haza?

— Pszt! — intette csendre fiát Kertiné, s bekémlelt az ajtón, ébren van-e az embere? A homályból egyenletes szuszogás hallatszott.

— Elaludt — fordult visz- sza az asszony. — Nem tudod, mi ütött belé? — Alig szólt, s alig evett, hogy hazajött.

— Tudom ón. összeszólalkozott Fábri Jóska bácsival az ebédidőben.

— Az is csak kötekedni töd.

— Nem ő kezdte. Ahogy ebédelünk, hát odajön Feri bácsi, az elnök meg Bálint, az agronómus. Ragyog az arcuk, hogy a próba- cséplés, amit a 150 holdas törzs- búza-táblán végeztek, 16 mázsa átlagtermést mutatott.

— Ez, amit most vágunk, kilencet se igen ad — szólalt meg apám.

— Pedig szórtunk erre is egy mázsa pétisót fejtrágyának — vetette közbe az agronómus.

— Csakhogy ez karcolva volt aas

ősszel, nem szántva, s annyi benne a gyom, mint a búsa — így az öreg Fábri.

— Ha nem jutott rá traktor, szaladgáltam én érte a gépállomásra eleget — védekezett kissé zavartan Bíró Jani bácsi, merthogy éppen az övé volt az a parcella.

— Jövőre már jut rá — mondta elgondolkozva az elnök. — Igaz, hogy ide megint búza jön, ebbe a dűlőbe végig, de azért tárcsázzuk, trágyázzuk és szórjuk meg rövidesen, hogy teremjen.

— Ha minden föld ilyen művelés után került volna be, nem kellett volna négyszer kiszedni a gazból a kukoricákat. Az ember majd belegebedt a sok kapálásba, mégsem terem annyi, mint a kétszer kapált táblán.

— Hagyja már, Józsi bácsi — szólt rá apám —, ezt már sokszor elmondta. Tudjuk mi is, azért

léptünk be.

— Tudtad te ezt öt évvel ezelőtt is István öcsém, és mégis alig bírtunk meggyőzni a télen. Most már láthatod: igazat beszéltünk.

— Igazat, Józsi bácsi, elismerem — válaszolta csendesen apám. Ekkor még nem volt semmi baja. De aztán ott hajtott el Behák Péter a mi volt két lovunkkal, a Csinossal és a Kesellyel. Egy kicsit bizony meghúzta őket az aratógép. Apám elsápadt, a szeméhez kapott, felállt s elment... A szomszédos kukoricást megkerülve, hogy a többiek ne lássák, utánamentem. Összeroskadva ült a föld végén egy akácfa alatt és sírt.

— Apám! Mi baja, az istenért? — kérdeztem. De elzavart, hogy hagyjam békében. Szóltam Feri bácsinak, az elnöknek, menjen, tudja meg, mi a baja. El is ment, s egy jó óra múlva jött visz. sza, amikor én már tárcsáztam. — Egy kis lelki betegsége van — magyarázta az elnök. Belehasított az a tudat, hogy a volt két lovát nemsoká vágóba viszik, s a földjét csak addig tudja még megkülönböztetni, amíg a kukorica is lekerül, mert aztán egybe szántjuk, így van ez, Jóska. Irént, a húgodat is megsiratta apád, pedig tudta, hogy boldog lesz a józan életű Petrás Sándor oldalán. Figyeld meg, holnap már semmi baja se lesz.

— Mindenre gondoltam, csak erre nem — törölte meg a szemeit Kertiné —, hiszen aláírta a belépési nyilatkozatot, akkor elsiratta már á földet, a lovakat... Hanem igaza lehet az elnöknek, akkor is ment már másnap, hogy adjatok munkát, ha már egyszer beagitáltatok, dolgozni, keresni akarok. Csúnya ellenagitáció lenne, ha a jövő télen éhenhalnék családostul — igaz-e Ferenc? Ezen jót nevettek, s aztóta is mindig jókedvű volt.

— Jókedvű lesz ő ezután is.

— Hát ti mit sustorogtok itt, mért nem feküsztök már le? — lépet ki a szobából Kerti.

— Beszélgettünk egy kicsit. Jóskának ruhát kellene venni, ezt mondja, szűk már neki a sötétkék, abba nem mehet a vacsorára.

— Jó nektek, hogy csak az

öltözködésre van gondotok. Hanem máskor ... elharapta a szót. Azt akarta mondani, máskor halkabban beszéljenek róla, mindent hallott. De miért tudják, hogy hallotta? — Gyerünk aludni, mert mindjárt virrad és menni kell!

— Jobban érzed már magad? — kérdezte az asszony komolyságot erőltetve.

— Jobban. Vannak bajok, amik hamar elmúlnak ...

Kukk Imrs