Békés Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-05 / 132. szám
I960, június 5., vasárnap népújsAa 5 NEMZETKÖZI SZEMLE El kell űzni a sötét árnyakat! 'thai j6#tyketü*ik Párttagok és pártonkívüliek kéz a kézben Űjafoö történelmi fordudópomot jelentett az a felülvizsgált leszerelési terv, melyet Hruscsov a nyugati hatalmaik elé terjesztett. Abban a hamgulat- huMámzásbajn, mely a nemzetközi élet utolsó heteit jellemezte az amerikai provokátorok által megtorpedózott csúcsértekezlet után, tisztán világítja meg az eseményeket a Szovjetunió céltudatos, következetes, tántoríthatatlan békepolitükája, és utat nyit a megegyezés felé ez az újabb bejelentése a szovjet kormányfőnek. A Szovjetunió ugyanakkor, amikor az agresszorok sanda kísérletezéseit keményen visszaverte, pillanatig sem hagyott kétséget változatlan szándékai felől. Már Hruscsov berlini, majd egy héttel később moszkvai beszédében világosan megmutatta: amiben a békeszerető emberiség osztatlanul és rendületlenül hitt: a szovjet kormányfő nem szándékozik megváltoztatná külpolitikájának alapvető pontjait. Az újabb lépés, a felülvizsgált leszerelési terv pedig a meggyőző konkrétumok erejével bizonyítja: a Szovjetunió béke- pőliitiikája rendíthetetlenül halad a maga útján és az imperialistáknak adott kemény figyelmeztetések kijózanító lágörében újabb és újabb lehetőséget nyújt a leszerelés megvalósítása érdekében. Érdemes kissé részletesebben foglalkozni azzal a helyzetképpel, melyben az új leszerelési terv a nyugati világot találta. Az agresszív politika egyre nehezebb helyzetbe került azokban az országokban, melyekre az amerikai tőkés rendszer a fegyverkezési hajszát megszüntetni nem akaró imperializmus ráterpeszkedett és nemcsak gazdaságilag fojtogatja, hanem ugyanakkor a területükön elhelyezett támaszpontokkal egyre veszélyeztetettebb helyzetbe hozta a lakosságot. Az agresszió jegyében végrehajtott „segélyprogramok” végsőkig fokozták ezeknek az országoknak nyomorúságát és a tengődő nép elemi erővel feltörő elkeseredése vezetett a Li Szin-man klikk elsöpréséhez. Bármi a háttere, végső fokon ez hozta mozgásba a törökországi eseményeket is. Az Egyesült Államok gyarmati és imperialista jellegű politikája fokozza a japán nép mindinkább erősödő harcát is a Kisi kormány lemodásóért, a japán-amerikai szerződés érvénytelenítéséért. Az amerikaellenes hangulat egyre növekszik Szöulitól Ankaráig, a dél-amerikai államoktól Tokióig. En- j nek megnyilvánulása, hogy Japánban vihart* tüntetések követelik Eisenhower látogatásának lemondását. Az amerikai elnök látogatása nem kívánatos a japán nép körében s Washingtonban csupán azt remélik, az elnök megérkezéséig annyira csillapulnak a szenvedélyek, hogy rendes fogadtatásban lehet részesíteni Eisenhowert. De ami biztos, biztos: a töntetések megakadályozására a hadsereg tagjaival erősítik meg a tokiói rendőrséget... Dél-Koreá- ban a fiatal tisztek körében fokozódik a gyűlölet az amerikaiak iránt. Ennek elsősorban Magruder tábornok, a Dél- Koreában állomásozó amerikai csapatok főparanosoka a oélpontja. Hiába toldozza-foldozza az amerikai külpolitika az imperializmus viharvert hajójának repedéseit, hasztalan ültet az elűzött dél-koreai báb helyére újat: a nép követelése és a Hűli Csung-kormány tettei közötti szakadék tisztán feltárja, hogy itt csak kendőzésről van szó és nem a bajok alapvető orvoslásáról. Az imperialista politika világszerte csődbe jutott. A NATCHszöveteégesek képtelenek közös plattformra jutni a legdöntőbb kérdésekben. Ugyanakkor a népek hangjának ad megnyilvánulást az az angol vélemény, hogy: „Míg a NATO szekeréhez vagyunk láncolva, addig a kisujj unkát sem mozdíthatjuk biztonságunk érdekében”... A fegyverkezés bonni mániákusai, az Ademaue- rek, Straussok újabb lépéseket tesznek Nyugat-Németország atom- és rakéta- fegyverekkel való felfegyverzése érdedében... A világ pedig, a békeszeretö emberek milliói dolgozni akarnak, élni nyugodt idegekkel, szorongás nélkül. Ez a mély ellentét az imperializmus jánskalagára fogott vezetők és a nép valódi érdekei között jut kifejezésre egyre döntőbben napjainkban; A béke nyugodt légkörét, teremtő csöndjét pattanásig feszülő idegekkel sóvárgó népek milliói számára gyújtotta meg a reménység új lángjait Hruscsovnak a Kremlben tartott sajtó- tóértekezleten tett nyilatkozata, az új szovjet leszerelési terv. Ez a terv igyekszik minden eszközr- zel megkönnyíteni az egyezmény mielőbbi megvalósulását, engedményeket tesz a Nyugatnak és hajlandó velük megállapodni az 1959 szeptemberében beterjesztett szovjet javaslatoknak másfajta rendjében. Az új javaslatok az egész emberiség leghőbb vágyának adnak kifejezést, amikor a leszerelés folyamatának már első szakaszában nemzetközi ellenőrzés mellett betiltanák és megsemmisítenék a tömegpusztító nukleáris fegyverek célbajuttatására szolgáló összes eszközöket s ezzel j egyidejűleg megszüntetnék az idegen területeken levő összes katonai támaszpontokat. Hruscsov ezzeü. a javaslattal a világ népei feltörő békevágyának adott hangot, hangsúlyozva: „Az a legfőbb, hogy megkössük az egyezményt és végre hozzálássunk a népek által várt és az ENSZ által sürgetett általános és teljes leszereléshez. A szovjet kormány minden időfecsérlés nélkül, haladéktalanul kész ezt megtenni és őszintén reméli, hogy más államok is hasonlóképpen járnak ed, teljes mértékben felismerik, mekkora felelősség hárul a leszerelés ügyében minden állam, de különösen a nagyhatalmak kormányaira.” A szovjet kormányfő által beterjesztett leszerlési javaslat után valóban mi állhat az egész világ által óhajtott, várt leszerelési egyezmény megkötésének útjában ? Hruscsov az egy héttel ezelőtt a „Kommunista brigád” címért versenyzők országos értekezletén szólott az amerikai elnök mögött álló sötét árnyakról és óva intett azoktól, akik „az elnök háta mögül előtűnnek és akadályozzák a békés szándékok megvalósítását”. Ezek a sötét árnyak baljoslatúain lebegnek az emberiség sorsa fölött, ők okozzák embermilüiók szorongó aggodalmát. Ezek a kardesörtető és profithaj hász kalandorok, a vér és halál ámokfutói, a háborúra spekuláló kalandorok állnak az emberiség boldogulásának útjában. Ezek kergetik esztelen fegyverkezésbe a világot, ök az akadályai az emberiség gondtalan, szép életének, békés együttélésének. Az erőfeszítéseknek ahhoz a láncolatához, melyet a szovjet külpolitika évek óta véghez visz, hogy ezeknek a sötét árnyaknak rontó hatalmát megszüntessék, elűzzék őket, méltán fűződik az új leszerelési javaslat. A nyugati hatalmakon a sor, hogy az elmúlt hetek kijózanító eseményeinek fényénél rádöbbenjenek: az emberiség sorsával esztelenül bűnös játékot űznek azok, akik nem fogadják el a leszerelés, a békés élet, az alkotó gazdasági verseny hatalmas, nagyszerű perspektívákat feltáró lehetőségét s ehelyett a pusztulás szailtadékába kívánják taszítani a népeket. El kell űzni ezeket a sötét árnyakat, le kell ülni valóban időfecsérlés nélkül a tárgyaló asztalhoz és megvalósítani a népek álmát: megkötni a békés életet biztosító leszerlési egyezményt, „Ez pártonkivüli” — jegyezte meg valaki valakiről ajkbigy- gyesztve. „Ez párttag” — mutatott lopva egyik a másikra és behúzta a nyakát. Persze nem ma történt, de volt ilyen, néhány évvel ezelőtt. Erről a pár- tonkivüliek és párttagok közti veszedelmes eltávolodásról, a szükséges társadalmi, politikai kapcsolatoknak ilyen csúnya lazulásáról a Hazafias Népfront mostani országos kongresszusán is szó volt, de még másról is, arról, hogy mi volt e mélypont előtt és mi a helyzet ma a párttagok és a pártonkívüliek viszonyában. A felszabadulás előtt, a második világháború vérzivatarában, mikor a békéért, a függetlenségért, a fasizmus ellen kellett küzdeni az illegalitásba szorult, de rendkívül tevékeny kommunista párt vezetésével, a párttagok és pártonkívüliek ezrei fogtak össze az ügyért és sokan életüket áldozták ebben a harcban. A felszabadulást követően pedig az ország újjáépítésének, a haza felvirágoztatásának nagy és felemelő munkájában fogott össze a kommunista a nem kommunistával, hogy közös erővel munkálkodjanak a nép felemelkedéséért, s ami ezzel egy, a szocializmus építésének nagy ügyéért. Az ellenforradalom szakadékéból — a külső baráti segítség mellett — a hazájukat igazán szerető pártonkívüliek és a kommunisták mind erősebbé váló összefogása és közös küzdelme ragadta népünket ismét a napfényre. Már annak idején jól látták és a maguk érdeke szempontjából helyesen fogták fel a revizionisták és a magukat pártonkívülieknek álcázó, a valóságban imperialista-barát és szocializmus-ellenes pártiak azt, hogy ez az összefogás milyen hatalmas erő, olyan, amit mindenképpen lazítani és rombolni kell, különben sosem győzedelmeskedhet a reakció. Az ellenforradalom előkészítésekor és alatt szinte eszelős dühvei igyekeztek beékelődni a párt és a dolgozó tömegek közé, hogy megkíséreljék a lehetetlent, elválasztani egymástól a már el- választhatatlanokat. Hogy veszett igyekezetük mennyire hiábavaló volt, annak harsogó bizonyítéka a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden mai eredménye és megnyilvánulása. Ilyen eredményre és ilyen erős baráti együttmunkálkodásra nem ellenségek, nem is kényszerű szomszédok, de igaz barátok és küzdőtársak képesek csupán. Ennek az a titka, hogy a párt bízik a becsületes párlonkívü- liek millióiban és ök is bíznak a pártban, s a forradalmi munkás-paraszt kormányban. A Hazafias Népfront országos kongresszusán a felszólalók beszédeit nem alkalmi felbuzdulás fűtötte. A kongresszus népünk mai életének, igazi érzéseinek hű tükre volt. Ma már a „pártonkivüli” fogalmának új értelme van. Ezt Kállai Gyula, a Hazafias Népfront elnöke, kongresszusi beszédében így fejezte ki: „Ma a pártonkivüli — hacsak nem a kapitalizmus megrögzött védelmezőjéről van szó — a párttag harcostársa és szövetségese abban a küzdelemben, amelyet e- gész népünk a párt vezetésével, a szocializmus felépítéséért folytat.” Ennek a harcos összefogásnak a bizalom a legfőbb a- lapja. A jólétre és békére vágyó magyar nép józan szemmel tekint szét idehaza és a világban, és látja, hogy becsületes vágyainak a megvalósításában kik segítik és milyen erők akadályozzák. Nyilván a segítői mellett áll ki, azokkal fog össze, azoknak ajándékozza a bizalmat. „Elmúltak azok az idők” — szokták volt mondani. Népünk életében is elmúltak azok az idők, amikor párttag és párton- kívüli kapcsolatában a bizalmatlanság volt az uralkodó. Ennek a lerakódását, üledékét is hovatovább eltakarítjuk az útból, s megyünk előre, kéz a kézben, bátran, magabiztosan! Huszár Rezső DC&'eÁeJÁk élete. x. Ahogy tervezték, hétfőn jöttek haza Feri szüleitől. Nagyon jól érezték magukat. Szombaton Feri öccse, Karcsi és az édesanyja fogadta őket. Kati kissé izgult, mert hát mégis csak az anyós, s most megy hozzájuk először, amióta egybekeltek. Igaz, egyszer már volt ott, amikor Feri bemutatta, dehát az más volt. Akkor még leányéletét élte, és úgy szólította Feri édesanyját, hogy: Kerekes néni. Most meg úgy kell mondani, hogy: anyu vagy mama. Nem tudott választani sem. Ferit nyaggatta a vonaton, hogy mondja meg, melyik fog jobban tetszeni az öregeknek. Az izgalmat különben titkolta férje előtt. A kérdésre Feri sem tudott okosabb választ adni: — Ahogy akarod Katikám, nekem mindegy, azt hiszem apáék- nak is mindegy... — De te jobban ismered őket, neked tudnod kell... Feri a vállát húzogatta, s kereste gondolataiban, hogy melyik jobb. Végül aztán hangosain gondolkodott: — Apu? Papa? Anyu? Mama? Nem is fudom, taián anyu, az jobb, nem? — Jó, akkor így mondom: apu, anyui Szóval nagyon izgult Kati, de mindez csak addig tartott, amíg megállt a vonat az állomáson, s a peronról meg nem látta anyósát. Aztán leugrott és kezét kitárva szaladt hozza: — Kézi tcsókolom anyu, eljöttünk! Amíg ők üdvözölték egymást, Feri a bőrönddel és Kati táskájával bajlódott. Mérges is lett. hogy felesége otthagyott csapot-papot, úgy elrohant. No de hát ez előfordult, nem olyan nagy baj. Aztán hazasétáltak, nem ültek járműre, mert így legalább látják a várost — mondta Kati. Karcsi elvette a bőröndöt bátyjától, de még így is jutott ereje, hogy vállalja az idegenvezető szerepét, s egész frappáns kis előadást tartott menet közben a város neveze- tességeitröl. Ferinek csak egyszer kellett kiigazítania, amikor Rákóczi Ferenc szobra mellett elmentek. Karcsi azt mondta, 1725- ben halt meg Rodostóban a nagy szabadságharcos. — No, no öcskös, ezt azért már illő lenne tudni! Nem 1725-ben, hanem 1735-ben! — Mit...? — Ügy ahogy mondom. — Elhibáztam... persze, 1735- ben. — Mit sem számított a figyelmeztetés, Karcsi tovább mondta tájékoztatóját, amit Kati örömmel és kedves mosollyal köszönt meg. A majdnem két nap alatt beszélgettek mindenről, a munkáról, családról, jövőről. Feriék alig győztek válaszolni, annyit kérdezgettek az öregek. így van ez: a rendes szülőt érdekli a gyerekek dolga, Kerekes bácsit még más is érdekelte: — Na és fiam, beléptél már a pártba? — Hát, hát, nem jöttek még... — Hm — rázta igenlően az öreg a fejét — talán még le is térdelnek majd eléd, hogy légy szíves... No fogjátok, egészségiekre! — fordított a témán Kerekes bácsi és pohárhoz hívta gyerekeit, mert, hogy éppen ebéd után esett szó erről. Kerekes néni is talált módot, hogy beszélgessen menyével. No de ők szigorúan négyszemközt. A női dolgok, azok női dolgok, mi közük ezekhez a férfiaknak. Én is csak sok unszolásra tudtam kiszedni Katiból, így hát a titkot felfedem. Gondolom, Ferinek is hasznára válik... Mert hát ki másról lett volna szó, ha nem róla? Míg a férfiak a szobában politizáltak, a két asszony a konyhában tere-ferélt. Nagyon gyorsan Ferinél kötöttek ki: — Feri nagyon jó gyerek kislányom, de azért vigyázz rá. — Öh, anyu, nem kell rá vigyázni, hisz olyan jó ember. — No, no lányom, elmúlnak majd a mézeshetek... Tanuld meg, hogy a férfit nem megszerezni nehéz, hanem megtartani... El ne felejtsd kislányom soha. — Nem is gondolok erre anyu — nevetett Kati fölényesen, mint aki tudja, hogy férje nagyon, de nagyon szereti. — Ismerem én a fiamat, aranyszívű ember... De azért vigyázz rá, kislányom... Kati megígérte anyósának, hogy nem lesz hiba, hiszen szeretik egymást Többet nem tudtam meg a fiatalasszonytól, de szinte biztosra veszem ,hogy másról is szó volt. Már csak azért is, mert pénteken, Feri névnapjának előestéjén történt valami. Ezen az estén megvárta a család Ferit, így beszélték meg, együtt vacsoráztak és felköszöntötték. Gizi öngyújtót adott neki a maga és a mama nevében, Kati pedig egy tucat zsebkendőt... Igen, és a Kati más örömet is szerzett férjének: Mikor lefeküdtek, Kati kissé mámoros fejjel bújt Ferihez. Talán nem is került volna sor a dologra, ha a fiatalasszony meg nem issza azt a másfélpohár bort. Ügy látszik, a bátorság ez esetben a pohárból származott: — Még akarok neked valamit adni, kedvesem... Feri gyanútlanul válaszolt: — Jópofa vagy, megvártad míg lefekszünk... Vagy... — kapott észbe Feri — de mafla vagyok... Gyere. — Átölelte az asszonyt és magához szorította. — Nem, nem, Feri. mást... Tudod...talán, fiunk lesz, mert... Mintha megcsípték volna Ferit, úgy ugrott fel. — És csak most mondod?! Te, te... — s összevissza csókolta feleségét. Kati szemérmetesen válaszolt: — Mikor mondtam volna? Nem szólhattam egy hónappal ezelőtt... Varga Tibor
