Békés Megyei Népújság, 1960. június (5. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-24 / 148. szám
I960, június 34., péntek MIÉRT CSÁBÍTOTTA ŐKET az a másik világ?! NÉP ÚJ SÄG 4 Valahol bennem is él egy dal, s a refrént már szánté dúdolom isc „Már úton vagyunk, de rátok gondolunk, A partokra száll sóhajunk...’1 Velük vagyok valahol... Nem tudom elítélni őket... pedig... A száraz tények csúnyák, csak az illúzió és talán az a szemüveg festi rózsaszínűre, amit félszavaikból és gondolataikból rakok össze. Két gyermek, 15 évesek. Csabai srácok, akik néhány hete világgá mentek! Nevük? Nevezzük az egyiket Marcinak, a másikat Lacinak. Itt élnek a város közepén, ahol az út fölé borulnak a Szabadság téren a fák. Az egyik rövidnadrágos, csikófri- zurás, feketehajú, a másik nagy, erős, szőke göndörhajú, álmodozó tekintetű, hosszünadrágos legény. Világgá mentek... Elindultam megkeresni őket. Az egyiket a szárazkapu bejáraton túl, a földből kinőtt kis földszintes házak előtt a gangon ülve láttam, előtte egy asszony virágot locsol, s a négyszögletű udvarból mintha távolra hívogatnának a felettünk viliódzó, korán kelő esti csillagok. Ő ül szótlanul, s nézi a csillagokat. Milyen tá- voliak... Némán jött velem megkeresni a másikat. A másik benn a szobában a kihúzott fotelágyon ül, s a falon két tabló. Egyiken a világ minden tájáról kivágott képeslapokból autók, pirosak, feketék, kékek, zöldek, s lilák. A másikon film- képek. Egy kép a Gázolásból, a Trapézból, a Kölyökből, az Emberi sorsból — a világ minden tájáról. S a filmkockák fölé magasodva Brigitte Bardot, Sophia Lo— válaszolja a tájékozottabb Marci. Aztán gyors rohanás, „jaj csak ne kérdezze senki, hogy hova megyünk”. Pesten félve kérdezik meg: — Melyik a győri vonat? Már bent ülnek. A kocsiban kevesen utaznak, a szorongás felenged bennük. De mintha sok-sok gombócot ettek volna, a torkuk elszorul, s kezük remegve nyújtja a jegyet a kalauznak. Szőnyben vizsgálat, s mór kísérettel utaznak tovább Győrbe, onnét pedig visz- sza. Néhány nap. Elrepült, mint a madár, semmi, csak egy űr maradt utána. Most félszavakat mondanak és talán bánatosak is, mert nem jutottak messzire. — ...Csak — válaszolják mindenre makacsul, lehajtják fejüket, össze se néznek már. — A vérükben van — mondja valaki. Lehet, hogy ott van, hiszen mindnyájan megyünk, hajt bennünket valami, s ma is csodálatos a hosszú utazás, ma is intenek felénk a távoli hegyek, és ma is megérezzük, ha óceánról fúj felénk a szél. Bűnösek? Lehet, a jogászok dolga ezt megállapítani, de hogy kicsinyke életükben ez a „világgá menés” sorsforduló is volt, ezt kár volna tagadni. Hisz’ tudom, aki nem vak, számtalan szépet talál ma itthon, számtalan csodával vár az élet, s a lehetőségek már az út kezdetén megvannak. De néha mindnyájan vakok vagyunk még felnőtten is, csodát várunk, s olyat teszünk, amit utána százszor és ezerszer megbánunk. — Megbántátok? — kérdem. Az egyik felhúzza a vállát, csak úgy bólingat, a másik, mint fekete köpenyt, teríti magára a mély hallgatást, beleburkolózik, s nem válaszol. ... Sírok éjszakákon át —■ mondja a szőke Marci édes- íyja, s látom megtört szemén, >gy a szívében is összetört vala- i, s talán be sem vallva a majd- ■m elvesztett fiút siratja. — Megmondtam neki, hogy pst már dolgozni kell, nem tar- k itthon herét. — Erre a szőke i megrázkódik, rápillant anyjás ül magábaroskadva. — Gyulára megyek ipari falónak... Nem is akartam gim- ziumba menni... úgy erőltet- :... egy óráig beszéltek — dob- felém súlyosan, komoran a szárát. vuiunyoKQt exportált a Ballai Állami Gazdaság Görögországba A 4700 hold földdel rendelkező Ballai Állami Gazdaságnak 1600 hold legelője van. Nem valami jó minőségű ez a leg«lő, de úgy látszik, hogy jól megél rajta a csaknem ötezer, azaz pdntosan 4887 birka. Az állo- •wánv idei bárányából ezóta 400- Most meg egyből kicsapták mondja az anyja.- Mindegy... Megérdemeltem!... lesz nekem Gyulán is.- Mi szeretnél lenni?- Motorszerelői...- Mi lett az iskolával? — kérték, amikor hazaértek. És Mai- Ibúcsúzott a gimnáziumtól. La- íjra kezdi. Marci most fél még jl is, hogy bátran nézzen mászemébe. darabot mór görög juhászok té- ritgetnek, ugyanis ennyit exportáltak a Ballai Állami Gazdaságból Görögországba. A 8— 10 hetes bárányok átlag 21 kilogramm súlyúak voltak a szállításkor. Ilyen szépen fejlett fiatal bárányokkal nem sok juhászat dicsekedhet. Igen, mert topott is. Az útért és az álmokért. És most újra lopott, igaz csak üvegeket. Arukon vett egy forintos fagyit, és 3,30-ért egy lottószelvényt, amiért meg akarta vásárolni a boldogságot, és a majdani nyereményből megpróbálja visszaadni a már elvesztettet. Én is és ő is tudjuk, hogy nem sikerülhetett, mert ilyenkor soha nem sikerül. Nyerni? Hisz az élet olyan ritkán produkál „csodát”, hiszen a csoda csak bennünk van, bennünk él, tizenöt évesekben is és abban a felnőttben, aki bevallja, Sokszor akarunk csodát és meg is csináljuk két kezünkkel, akaratunkkal, hitünkkel, szívünkkel. De honnét tudja ezt ez a két 15 éves, akiket egy kicsit mindig félrelöktek, mert nem voltak kitűnők.Nem védem a közepest, de sokan vannak, és — a bizonyítványon túl — ki tiltaná meg neki!^ hogy „csodavárók” legyenek ők is? Miért ne élhetne bennük egy olyan vágy „valami” szép után...? Miért ne lehetne az ő álmuk is rózsaszín, s íréért ne élhetnének ők is a csi’lagoknak, az ezüstszalagú utaknak? Egyikőjük futott az íbrándok után, a képek után, amik most közömbösen néznek le a falról. „Emberi sors” és „Trapéz”. Melyiket válasszák? Nem tudták. Ki segített nekik a választásban? — Menj arrébb, gyerek vagy még — mondják a felnőttek, s sokszor ők, a 15 évesek félreállnak és az egyszázad százalék bánatában és dacból még el is indul — Ausztria felé. — Nem tudta senki, hogy disz- szidálni akartok? — Nem. Egyedül kellett volna menni, úgy biztosabb — mondja a fekete Laci, és beletúr a homlokába lógó csikófrizurába. Majd, mint akinek nagy teher van a vállán, meggörnyed ültében. Mondjam nekik, hogy tévedtek? Most már kár volna kutatni, hogy ki volt a hibás azért, hogy ők ketten világgá mentek. Kór volna ma már a hegedő sebet újra felszakítani,de amit ők ketten tettek, azt nem lehet visz- szacsinálni (talán csak elfelejteni?) Az élet sokkal prózaibb annál, hogy 15 évesein világgá menjünk, hogy 15 évesen teljesüljenek a vágyak, de vágyaink teszik azt, hogy majdan felnőtten valóra váltjuk azokat. És lassan szelídül bennünk a világgá menés is, a világ megismerésévé, aminek két kezünkkel teremtjük meg alapját. De nekik most, mindkettőjüknek olyan célt kell adni, ami itt van a határokon belül, s megbocsátó szeretettel kell foglalkozni kicsiny életükkel. És minden 15 évesnek, akikben még él a vágy, hogy világgá menjenek, itthon, itt a szülőföldön kell az ezüst utat, a boldogság útját megmutatni, s meg kell mondani s meg kell mutatni nekik, hogy itt is lehet élni. ök kelten talán már rájöttek, hogy a holt vágányról is elindul a vonat és állomást ér, és a kitérők is taníthatnak, de nemcsak egyeseket, hanem sokakat. Gyermekeket, felnőtteket és ifjúsági vezetőket is. Szeretni kell az életet, ha néha borús is, mert nyáron esik az eső, de aztán kisüt a nap és aki megismeri az életet, annak még a távoli csillagok is sokkal közelebbről integetnek. Dóczi Imre Ohai jegyb Lélektelen A bizonyítvéniiosztás napján sok gyermek figyelmét felhívták tanárai a békéscsabai II. számú általános iskolában, hogy jövőre a VII-esbe, vagy a lakóhely szerinti más iskolába kell beiratkozniuk. A szülők tudomásul vették ezt, s különösebben nem ütött szeget a fejükbe, hogy miért e nagy „áttelepítés”. Annál is inkább nem, mert, noha gyermekük addig ugyan a II-esbe járt, lakóhely szerint mégis valóban a VII-esbe, vagy más iskolába tartozott. A „kulisszák mögé” csak akkor kezdtek látni ezek a szülők, amikor a beiratäs alkalmával igen-igen zordan fogadták őket másik iskolákban. A VII. számú általános iskola igazgatója egy ilyen „beíratási kísérlet” alkalmával kijelentette: Ne haragudjon kedves szü- I lő, nem vesszük fel ide a három közül egyik gyermekét sem. „Miért, hiszen lakóhely szerint végeredményben ide tartozunk?” Miért nem íratták át akkor a lakásváltozás után közvetlenül gyermekeiket a VII-esbe? „Mert azt az iskolát szokták meg, amelyikbe jártak, s a tanáraik sem követelték, hogy iratkozzanak át máshová...” — Látja kérem, ez az — válaszolta az igazgató. — Akkor nem volt ilyen gyenge a bizonyítványa egyiknek sem, mint most. A Il-es számú iskola vezetősége valósággal eláraszt bennünket rossztanulókkal, jövőre úgy látszik, ilyen módon akarják növelni az általános tanulmányi eredményt. Miért nem küldenek hozzánk lakóhely szerint is idetartozó kitűnő tanulókat?? Nem, ne haragudjon kérem, menjenek csak vissza a Il-es iskolába... A szülők közül sokan gyermekeikkel együtt megszégyenültem távoztak el. A II-esben azonban szintén elutasította őket a be- iratást végző tanár, s csak nagy viták, az igazagtó-helyettessel való elkeseredett hangú össze- szólalkozásók után voltak hajlandók kényszeredetten beírni a „kiűzési hajsza” alatt álló tanulókat. Hasonló okok miatt sok szülő tett panaszt a II. számú általános iskola vezetősége ellen a városi tanács oktatási osztályán. versengés Mi történt tulajdonképpen? Az, hogy a jövő évi tanulmányi statisztikai kimutatások javulása érdekében, eléggé el nem ítélhető lélektelen, bürokratikus módon száműzésre ítélték, a Il-esből a gyengébb vagy különböző okók miatt ebben az évben visszaeső tamilokat, s a fenti okok miatt nem voltak haj- landók felvenni őket más iskolákba sem. Vajon megengedhető-e ennek a pedagógiai szempontból is teljesen félrecsúszott szellemnek a burjánzása egyes iskolákban? Ügy hisszük, nem. Lehet-e úgy munkálkodni jövőre a tanulmányi eredmények további javításáért, az „elit” iskola cím elnyeréséért, ahogyan azt a II. számú általános iskola vezetői teszik azzal, hogy igyekeznek megszabadulni a gyengébb előmenetelű tanulók egy részétől? Ügy hisszük, ez teljesen ellentmond annak a gyengébbeken is igazán segíteni akaró szellemnek, amely el kellene, hagy töltse minden iskola tantestületét, ha olyan célt tűznek magúk elé, hogy jövőre fokozni kívánják, a tanulmányi átlag- eredményt^ De hogyant érezzék magukat az ilyen iskolában, azok a tanulók. akiket vkiutasításra” ítéltek, s akik azt tapasztanák: onnan is kiutasításra találnak, ahová küldték őket. Kinek a bűne vajon íjz, hogy ezek a talán nem is a maguk hibájából vissza r^ő tanulók nem második otthonwK• nak tekintik ezután az iskolát, hanem egy idegen ház szükséglakásának, amelyben éppen csak megtűrik őket? S hogyan igyekezzenek mindezek után a gyermekségüknél fogva is érzékeny, gyengébb tanulók, hogy kikecmeregjenek abból a hullámvölgyből, amelybe kerültek, amikor megbélyegzettekké váltak régi iskolájukban, amikor megértés, segíteni akarás helyett a tantestület vezetői nem az ő tanulmányi eredményeik szintjének felemelésével, hanem megengedhetetlen módon az ő „kitelepítésükkel’ akarják emelni a tanulmányi eredményt. Egy biztos. Mégpedig az, hogy ez a módszer nem öregbíti sehol sem az ilyen iskolák közmegbecsülését. Varga Dezső Névnapot ünnepeltünk. Gyöngynapot. Ahogy vacsora után poharazgattunk, jókedv kerekedett. Nótáha kezdtünk. Előbb csak — mint az már szokás —, a közismerteket mondtuk el, aztán jöttek csak a kevésbé ismertek. Aztán, ahogy a nóták szüneteiben iszogattunk, mindig csiklandósabbá vált a jókedv, öreg sógorom — azóta már a fődben nyűg- szák — példát mutatva, mindig duhaj ab b nótába kezdett. Felesége, Tera néni egyre csitította. Na, dehát ki az úr a háznál?! Mi, férfiak külön vonultunk. Az asszonyok is. A szoba két sarkából ellenségesen nézegettünk egymás felé. — A kutyából nem lesz szalonna! — mondta Tera néni és legyintett. Fiatalkorától ilyen ennek a természete. Hiába könyörgök neki. Még azt is hozzá akarta tenni, hogy sohase jön már meg az esze, de a többiek közbevágtak: — Hadd mulasson. Erezze jól magát! Ha jól esik..; öreg sógorom az asszonynépség felé mordult. Azt hittem, hogy összeteremá őket. De szelíden csak annyit mondott; — Hogyhogy nem lesz a kutyából szalonna? Te is tudod anyjuk, hogy lesz! Ne beszélj itt olyant, ami nem igaz! Magam eddig még sohase hallottam a«zt, hogy a kutyából is lesz szalonna. Csak a közmondást ismertem, ami viszont határozottan leszögezi, hogy a „kutyából nem lesz szalonna”. Érdekelt hát, hogy mi az ellenkező helyzet. — Hát idefigyelj, öcsém! — kezdte szép komótosan a mondóikáját öreg sógorom. Én annak idején a hetvenha- tos majorban cselé deskedtem Mezőhegyesen. A disznófaikánál szolgáltam. Onnan, azokból az időkből tanultam meg, hogy nemcsak a kutyát hívják kutyának, hanem a satnya malacot, a hitvány disznót is. Ügy szokott jönni az intéző úr, aztán kiválogatta ezeket. Egyikre is, másikra is rámutatott, hogy: „ez is kutya, az is kutya, nem lesz ezekből szalonna!” Nem is lett. Amiket kiválasztott, azt levágták még aznap... Olykor jól éltünk, mert mi is kaptunk belőle. Hanem a szentyit! Egyszer nekem is volt egy „kutyám”. Akkor tanultam meg, hogy nem igaz a mondás. Egyetlen malacunk volt. Az is kutya. Nem válogathattam ki, mint az intéző úr. Lett belőle szalonna. Csak persze, nagyon vékony... De ne is figyeljünk az asszonyokra, mert elveszik a kedvünk! Azzal új nótába kezdett, amibe mindannyian belekapcsolódtunk: „Szánt a babám, cslreg-csörög sej- haj a járom...” BECK ZOLTÁN A kutyából is lesz szalonna
