Békés Megyei Népújság, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-29 / 126. szám

Jltilujüúlk 3CálwLÜJl intvén évvel ezelőtt egy ál- ^ landóan fejlődő, művészi- | leg és szemléletileg tökéletesedő ! írói pálya végére tett pontot a kérlelhetetlen halál. Lezárt egy ; kyrek, befejezettnek mondható életet, elvitt egy olyan boldog írót, aki 16 nappal halála előtt egy egész nemzet ünneplésének központjában állott. Negyven év fáradságos küzdelmét, nagyszerű szellemi hagyatékát köszönte meg neki népünk, s ő többek között ezeket mondotta a maga közis­mert őszinteségével; „Én már kö- , rülbelül megírtam, ami énbenneín I volt. Megírtam azzal a tudattal, hogy azért néni jár nekem semmi külön érdem. Hiszen azért, mert az ember az anyját szereti, még sohasem dicsértek meg sen­kit. Én csak a hazámat szerettem. Az nem igaz, hogy negyven évig dolgoztam. Én csak mulattam negyven évig... Méltőztassanak hazamenni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog em­bert.” A boldog ember Mikszáth Kál­mán volt. Talán nem is igen találhatnánk e hazában olyan ími-olvasni tudó embert, akinek olvasmány-élmé­nyei között ne lenne egy-két írá­sa, hosszabb vagy rövidebb műve. Sok korabeli író névét temette el már azóta az idő, számos akkor- ' tájt jelentős író, költő alakja fa­kult meg napjainkig, ő nem vesz­tett semmit nagy, híréből, reá a mi nemzedékünk is szeretettel gondol. Kiemelkedik ma is ugyan­úgy kortársai közül, mint annak idején, amikor a különféle re- ; génytárak és az Almanach köré : gyűjtötte őket össze..' ’ kii adja meg előkelő helyét ! 1 1 irodalmunkban, holott nem övezte körül életében olyan gló­ria, mint Jókait, akit „a nagy me­ll semondó” névvel tisztelt meg ha­zája. ö, az ifjabb kortárs csak ~,a i nagy palóc” lett kortársai szemé­ben. Nem aggattak rá irodalmi terminus technicusohat, pedig érdeme és jelentősége • cseppet sem kisebb, mint írói elődjeié. Letagadhatatlan tény, hogy Jókai — akinek hosszú ideig, talán mindmáig legszebb értékelését ő írta — tanította -meg a magyar^ ságot mesélni. Ezt nem is akarjuk elvitatni tőle. Meddő* hiábavaló : próbálkozás lenne - az. Ugyana-k- i kor azonban az is igaz, hogy Mik- I száth meg látni tanította meg né­pünket, s ez semmivel sem keve­sebb. Valahogy úgy érezzük, hogy szemléletünkben, társalgási mo­dorunkban őrzünk valamit az ő í stílusából, gyakran kapjuk ma­gunkat rajta, ha egy-egy cinkos mosollyal kísért gúnyoros meg­jegyzést teszünk, hogy ezt tőle ta­nultuk, tőle örököltük. Ha igaz az, hogy az orosz írók j és regényhősök mindannyian Go. göl Köpönyeg-éből bújtak ki, ak­kor az is igaz, hogy mi is mind­annyian írók és olvasók az ő is­kolájából jöttünk ki, az ő tanít­ványai voltunk és vagyunk. A polgári irodalonjtörténetírás kegyetlenül elbánt vele, megha­misította életművét. Problémát- Ianul tréfáló, anekdotázó ember­nek rajzolta meg. Olyannak, aki hamar kinőtt a fiatalos ellenzéki­ségből, s 23 éves képviselősége (1847-1910) alatt kényelerhszerető, saivaroz- gatö-pipázó keleti bölccsé szelí­dült. Mennyire igaztalan ez a vád! Ha csak arra gondolunk, hogy kerek négy évtizedes mun­kássága alatt ötven egynéhány kötetet írt, már lehámlik róla. Hát még ha hozzávesszük, hogy he­venyészve sohasem dolgozott! r\e lehet-e róla azt állítani, hogy hamarosan kinőtte liatalos ellenzékiségét, amikor ha­lála előtt 2 évvel az „új irányt, új levegőt, új művészetet” csináló ifjú költőkről ezeket írta: „No, ez helyes. Okosan teszik. Hiszen az egész világ ezen az állásponton van, A közönség is valami mást akar. Más ruhát-, más élvezeteket, más könyveket, más formákat, más kormányt, ’ más bútorokat, mert nincs megelégedve a világ­gal.” S ha pedig mindent le akar­nak rombolni, az jó jel, „mert akire az istén rámérte az alkotási vágyat, szükségképpen rámérte a rombolásét is.. A kettő együtt jár. Hiszen főképpen azért akarhat valaki tökéletesebbet teremteni, hogy valami szerinte tökéletlent • kiszorítson vele... Nem lehet te- lekjegyzőkönyvileg bekebelezni rájuk a régi formákat. Üj talen­tumok .kétségkívül legázolhatnak régi formákat, s újakat hozhatnak be, de az új formák nem gázol­hatnak le régi talentumokat.” Vagy nem a'fiatalos ellenzéki­séget dokumentálják utolsó nagy regényei, a szemléletében igen bátor, a klérus által üldözött és elhallgatott Különös házasság, a dzsentri.réteg társadalmi fejlő­dést , gátló i káros szerepét meg­láttató „A Noszty fiú esete Tóth Marival” vagy a „nemes urak­nak és polgároknak nagy dolgo­kat szem elől vesztő kicsinyes ön­zését” ábrázoló „A fekete város”? Judatos iró volt. A művésze- jíifY.'MM «ätety, az. ' irodalmat a harc eszközének -tartóttá. Az ő szemé- .ben írónak1 s-a “közélet, a nemzet^ ügy harcosának lenni egyet je­lentett. Az lattices Almanach be­vezetőjében Anonymus szájába, aki Mikszáth'-.életpályáját kriti­zálva, a Tiszteit Házról írt tár­cáknak léhaságot is glorifikáló jellemvonásáért feddi meg az írót, a következő,gondolatot adta: „Hát ezt nem jól tetted, lelkem, mert ha neked, kertész-kést adott az Isten kezedbe,, azt azért adta, hogy . a jtagy. fákat nyesegesd veié a mezőn,, nem .pedig azért, hogy lekuporodva a földön kúszó in­dákhoz, fantasztikus cirádákat szurkálj ki hegyjvel a tökökre.” Mindig az elmaradottság, a szel­lemi sötétség s középkor ellen küzdött. Liberálisnak vallotta ma­gát. Szemlélete azonban merőben más volt, mint a párt vezérének és tarokkpartnerének, Tisza Kál­mánnak liberalizmusa, ö a fejlő­dés, a változás híve maradt min­dig, mert jói tudta, hogy a „stag- náció a posvány, a mozgás az élet." Az igazi erőt a népben fedezte fel. Nagyon szerette a parasztot. Első irodalmi sikereit is — hosz- szas nyomorgás után, s nem utol­sósorban Jókai-utónzás után — róluk írt történeteivel (Tót atya­fiak, A jó palócok) aratta. Tisz­tán látta és bátran vallotta, hogy a magyar nyelv is csak a nép kö­Reményre villogtat Reményi-e villogtat szemedben a fény. Sorsunk ajándék mégis tudhatod, Csókod jajx végül is mit ér, ha nem igaz szívből-adod. ha a lelked mélyén csókom ítélet. S amit lázés ajkam szabadnak hirdet, rabbá suttogod. A zord tél. nem hűt te jobban, mint: lehelat-fino m kínod — bánatod. IFJ. VAJNAJ LÁSZW rében maradhat meg a maga „friss pompájában, liliom tiszta­ságában, teljes édességében a jobb időkre”, hogy majd egy szép na­pon vissza lehessen vinni újra az irodalomba, és „talán egyszer a hadseregbe is, ha majd a ma­gyar király gyengébb lesz.” Azt a paraszttípust szerette, amelyik előtt ha Deák Ferenc nagyságáról beszélnek, csak fel­sőhajt: „Áldja meg az Isten a te­kintetes Kossuth Lajos urat”. Azt, akinek a száján az éljen nem jön ki, esak a „sieg”, ha a királyát kell éltetni, mert az éljen mellé menten hozzáteszi Kossuth Lajos nevét. Celvetődik a kérdés, miért 1 nem csatlakozott akkor Mikszáth a Függetlenségi 48-as párthoz? Azért, mert észrevette, hogy azok csak frázisokat puffog- tatnak. Azért, mert „csak virá­gozni tudnak, de teremni nem”. Nem volt tehát 48 tagadása az, hogy nem tartott ezzel a párttal. A hatalmon lévő kormány párt­jával való kapcsolata csak írói látókörének bővüléséhez segítette hozzá, csak megnyitotta szemét a nagy politikai bűnök észreve- vésére, meglátására. Jókai, aki szintén Tisza párt­jának képviselője volt, álmodoz­va, regényein gondolkozva üldö­gélt a Házban, s nem egyszer megtörtént vele, hogy annyira elkalandozott gondolataival, hogy azt sem tudta, mikor mire" szava­zott, ő azonban mindent látott,, még azt is, hogy az országgyűlés nem viszi előbbre az országot. Ez a magatartás magyarázza meg nekünk művészi fejlődé­sét, kritikai realista íróvá válá­sát is. Kezdő műveiben gyakran voltak még romantikus elemek. Ezek később egyre kisebb térre szorultak, s a realista törekvések szeryes részeivé váltak. Egy tőről fakadt benne a romantikus és ré- alista elem. Az avatott művész ereje formálta eggyé őket. lyjeleg humorral, kedves anek- 1 dotizmussal teli életműve haladó Irodalmunk fő sodrában foglal helyet, s tanít bennünket. A dzsentrit ábrázoló Gavallérok, Beszterce ostroma és A mi örökös barátaink például arra, hogy a magyar „holt lelkek” korszerűt­len figurák, akik maguk sáncol- ják el magukat a társadalmi ha­ladástól. Kénytelen-kelletlen túl­halad rajtuk az idő, az élet, s el­söpri őket, mert délibábos gon­dolkozásuk, álomkergetésük miatt nem lesznek soha magvai a jövő­nek a Noszty Feri története arra, hogy gyűlöljük a karrierista mó­don élni akaró parazitákat, akik a kérlelhetetlen tragikus sorssal rriit sem törődve, sőt annak elle­nére munkátlanul, erkölcsi gát­lást nem ismerve szennyezik tár­sadalmunkat. Egész életműve ar­ra, hogy a népre támaszkodó köl­tő pályája állandóan felfelé ível, folyton tökéletesedve, fejlődve, eszmeileg és művészileg gazda­godva. 4945-ben, amikor szellemi életünk tanácstalanul állt, s íróink, költőink nem tudták, hogyan és hol kezdjék el történel­münk ez új szakaszában irodal­munk gazdagítását, művelését, a szovjet hadseregben szolgáló emigráns író, Illés Béla azt aján­lotta: „Ott, ahol Mikszáth Kál­óién abbahagyta.” Szellemi ha­gyatékát alapul vettük és ma is magunkénak valljuk, alakját pe­dig megtisztítottuk mindazoktól a téves vonásoktól, amelyekkel az előző korok hivatalos irodalomtör­ténészei eltorzították azt. Mik­száth elfoglalta az őt megillető helyet irodalmunkban. Igazat mondott akkor, amikor ezt írta le: „Csak a hamis tekintélyeket törhetik össze” a késő nemzedé­kek. Az igaziak élete hosszan­tartó, örök. Az öv6 is az ELEK LÁSZLÓ Mikszáth Kálmán levelei Gajdács Pálhoz Megyénk kul-turá-Ja# hagyományai kö­zött kedves emlék a nagy regényíró, . Mikszáth Kálmán barátsága a tótkom­lósa Gajdács Pálhoz. Sajnos, e barát­ságnak, amelyet számos találkozás., ba­ráti látogatás pecsételt meg, ma már mindössze három Mikszáilvlevél a do­kumentuma. A levelek Mikszáth életének utolsó evéből, a jubileumra készülődés moz­galmas idejéből valók, s jói láttatják meg — mint kagylóban tenger — a nagy regényíró munkásságának jel­lemző vonásait: az egészséges humort, a bátor társadaloméirálatot, a képek­ben gondolkozó költői látást, az ellent­mondásos kor ellenére is derűs élet-, szemléletet. A korabeli megyei újságok közül a Bekesmegyei Függetlenség 1*900. július il-i száma foglalkozott e kapcsolattal- s minthogy a cikk a levelek jobb meg­értését segíti elő, a következőkben kö­zöljük: Mikszáth Kálmán jubileuma és Gajdács Pál Irodalmunknak mindenha örök büsz­kesége less Mikszáth Kálmán, ki a fél világot elbűvölte regényírói művésze­tével s humorával, mely páratlanul áll a maga nemében a világirodalom­ban. Azonban Mlkszáthot is elérte vég­zete: megjubilálják ez esztendőben; az a közönség, amelynek annyi percét negédesítették írásai, megragadja most a kedvező alkalmat, hogy elhalmozza szemetével és ajándékaival a magyar sző bűvös mesterét. A jubileumra való készülődés alkalmával a mi hírneves poétánk. Gajdács Pál 1« fölkereste régi barátját, ki érdekes feleletet küldött Gajdácsnak, s érdekesen nyilatkozott egy újságíró előtt is, ki jubileumára vonatkozókig több kérdést intézett hoz­zája. Mikszáth nyilatkozatának legér­dekesebb része a következő: „Több ol­dalról és vidékről kérdést Intéztek ol­vasóim részint egyenesen hozzám, ré­szint közelállóimhoz, hogy milyen aján­dékkal lephetnének meg. Egyik bará­tomnak, Gajdács Pálnak, az imént Ír­tam meg ily kérdésére, hogy annak örülnék legjobban, ha egy-egy vidéki városból, ahol ebben a szándékban élnek, egy vagy két facsemetét küldő­dének falusi kertembe, hogy én azokat ott, az ország mappája szerint elhe­lyezve, fölneveljem, s mikor már ha­nyatló éveimben nem fogok többé me­sélni a közönségnek, akkor se szakad­junk el: a fák árnyékában csoszogva, lombjaik susoságában mintegy a kö­zönség meséljem nekem...” Szép költői gondolat, melyet való­színűleg valóra fog váltani a magyar közönségnek Mikszáth iránt rézett hó­dolata és szeretete, * A Gajdács Pálhoz írt teveflek igazol­ják, hogy az iró szép költői gondola­tát igyekezett valóra váltani flépünk. Az ekkor már nagyon betegeskedő író­nak ezek a jubileumi fá eskük gokat jelentettek; megsokszorozták életere­jét, bizakodással nézett egészsége hely- reállása elé, nem vesztette "el jókedvét, bátor kritikai hangját. A Kossuth Fe­renc vasútján elveszett tótkomlósi fák­ról nincs további tudomásunk. Eddig nem sikerült megtudnunk, eljutottak-e a horpacsi „szalonna sütő helyre". Az „Otthon” kör Mikszáth iránti tisztele­tének lerovása azonban ékes bizonyí­ték arra, hogy megyénk népe is sze­rette Mikszáth Írásait, magáénak val­lotta minden sorát. A tiszteleti taggá választott nagy író köszönd levele pe­dig a maga őszinte, keresetlen hang­jával a nép irártti szeretet mélyről fe-i- huggyanó vallomása lett. A három levél beffltiü közzétételét a következő sorokban adjuk: I. Kedves Barátom! Sok írni valóm kost alig érek rá neked nehány sort kanyaríta- nl, amelyekben szives látogatáso­dat megköszönjem. Sub intellige- tur, hogy ma is kedves, aranyos ködben emlékszünk a nyárnak er­re a nehány órájára. De hát sza­lonnát nem sütöttünk — s annyit jelent, hogy nem volt a találko­zásban elég szénsav. Elmeneteled után egy automo- bilos vendégem volt, akivel a tré­fa kedvéért bejöttem Pestre (a horpácsi kaputól a Reviczky ten kapuig 73 percig) Pesten aztán balga fővel belevetvén magamat a pesti életbe, nem voltam többé visszacsalható kisded falunkba, amiből elsőnek következett: hogy kaptam egy nagy légésö- hurutot másodiknak hogy kaptam egy nagy gyomorhurutot. Most azóta ebben a két dolog­ban laboréi ok, s hol az egyikre vagyok jobban, hol a másikra rosszabbul. Ezen pedig nem segit rajtam se jubileum, se a Kesely döntése sem a jövő évi gazdasági kilátások. Egy azonban segíthet A jubile­um fácskák. T. i. ha ezeknek az ideje megjön, akkor még kiszala­dok Horpácsra s ott a jó levegőn hamarosan összeszedhetem maga­mat. írd meg majd, mikor jönnek a te fáid. Vagy gyere el velük ma­gad is. Kézcsókomat add át a tisztele­te« asszonynak, a többi rád bízott lelkekkel nem törődöm. Budapest akt. 8 1909. Szerető barátod Mikszáth Kálmán II. Igen tisztelt Elnök Or örömet okozott nekem a tot-komiosi Otthon tiszteleti tagsága. Nem szók al­len, nem első és új kitüntetés, mely az idén ér, de ide is azt kell felelnem, amit a Mámranos-szigetieknek: hogy a lóhere is csak a negyedik levelével lesz négy levelű lóherévé. Azért éppen olyan kedvesen érint engem a tót-komlóéi „Otthon” nyájas szava, mint akár a világ legfőbb Iro­dalmi fórumától származnék: mert egy­szerű, jó. magyaroktól ered: ezeknek írtam én negyven évig. ezek kell, hogy megértsenek. A harangodénak, aki a maga kis tornyának a harangját rán­gatja szebb muzsika a harang nyájas szava, mint akar a Paganini muzsiká­ja. Szívből köszönöm a kísérő levélben kifejezett jó kívánságokat. Ami pedig a diplomát Illeti, azt kedves emlékül őrzöm meg holtomig azzal a szel e tettel együtt, melyet alföldi népünk iránt érzek. Igen kérem Elnök Or, méitoztassek a köszöneté met, tolmácsolni új lag- táraaim előtt a engem továbbra Is meg­tartani szives jóakaratukban. Budapest jan. a. 1910. alázatos szolgája Mikszáth Kálmán III. Kedves Palim! Igen köszönöm a diplomát. A jócskákat is köszönöm, ám­bár nem kaptam meg. A szállító- levél megérkezett a szalonna sütő helyre Horpácsra, de a Jak nem jöttek és a lyukak, melyeket elő­re megásattam nekik, üresen tá­tongnak. Igen sajnálom, mert úgy pedzem. erdei fák voltak. Nagy Lajos nevű totum fac-om volt az állomásjőnöknél, rekla­málta őket. Jegyzőkönyvet is vet­tek fel (úgy tudom), azért tehát jó volna ha az árukat követelnéd, mert a vasút tartozik a kártérítés­sel. Feleségem, (aki csókoltatja a fe­leségedet) azt gondolja,hogy a ren­deltetési helyet jelző táblácská­nak kellett elveszni a csemeték­ről, s ezért pusztultak el valahol útközben. Különben pedig Kos­suth nagy rendetlenségbe süllyesz­tette a vasutakat is. Így megyünk lejjebb-lejjebb mindenben. Dehát ez is mindegy. Fő dolog, hogy még élünk. Bár nagyon rosz- szul. Maholnap a fa is csak arra való lesz, hogy a imagyar ember­nek legyen ahova felakassza ma­gát. De még addig is szeretnék ve. led koczczintani. Mikor jössz? Boldog úi évet kivártok mind­nyájatoknak * igaz barátod: Kálmán Közzétette; ELEK LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents