Békés Megyei Népújság, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-22 / 120. szám
i960, május 28., vasárnap NÉPÚJ SÄG 9 nagyon kevésnek volt csak kedve. Hanem egyszer az egyik öreg kapás odaállt eléje: — Hallja az úr! Mondok én nótát, hanem hát attól félek, hogy bíkacsököt kapok érte. Bartók kapott az alkalmon. Megígérte, hogy semmi baj nem. lesz belőle. —- Na hát, akkor elmondom — szólt az öreg, és kezdte a nótát: Intéző úr kiáll az eresz alá, Onnan nézi, hogy a summás [mit csinál, Dolgozik-e,, vagy csak lopja a [napot, Megérdemli-e a savanyú [babot... — Hanem hát félek, hogy bajom lesz belőle — mondta az öreg. — Nyugodjon meg, ha én mondom. De hát mitől fél eny- nyire? Cs. Pataj Mihály: Tokaj — Tudom, de hát... — Nincs semmi de hát! Ez — kezdte most még fentebb — egészségügyi szempont. Ma, amikor... De nem mondhatta, hogy mi van ma, mert a labda másodszor is repült, de egyenesen a zsörtölődő őr fejéhez. Az őr megtántoro- dott, egy percig csak nézett szanaszét, sejti, hogy szándékosság van a dologban. Mikor felocsúdik, felháborodottan rúg bele a labdába, amely a vízben köt ki. Erre megszólal az előbbi férfi: — De kérem! A labda homokos volt! — Na és — pattog az őr —, nem látta, hogy a fejemhez dobták?! — Én meg felbuktam rajta az előbb! — fakad most már ki igazának tudatában az előbbi. — Hm... hm... ilyenek a kedve» vendegek... —« Aztán még motyog nyomott a jótékony álom. Arra mint aki meg akar csendesen lépni, elgurul a kabinok felé. F1LADELFI MIHÁLY Történet Bartók Béláról Klasszikussá vált dalköltőnk, Bartók Béla arcának megrajzolásához járulnék hozzá egy vonással, mikor egy, a környékünkön élő emlékezést idézek, melyet a volt uradalmi cselédek őriztek meg róla. Pusztaszöllős is, mint az egész környék a méltóságosok tulajdona volt. A birtokon élt Bartók Béla nővére, aki a birtok tiszttartójának a felesége volt. Egy alkalommal Bartók Béla meglátogatta őket. Miután azonban a látogatás első napján túl voltak, igyekezett kiszabadulni a tiszttartói lakás falai közül. Érdeklődése, szíve, lelke azok közé vonzotta, akik napról napra görnyedve, keserves munkában elfáradva éltek a birtokon. Kijárt közéjük, hogy dalokat gyűjtsön tőlük. Nehéz feladat volt. A dalhoz — Mert már volt olyan, hogy valaki meghallotta, és az intéző úr korbácsa fojtotta belénk a nótát... Bartók feljegyezte a dalt. Amint hazament, éppen azzal fogadta a sógora, hogy jobb szeretné, ha nem csatangolna ezek között a nyomorultak között, hanem jól érezné magát náluk. Feleletül a nagy tudós elénekelte azt a dalt, amit éppen most tanult a „nyomorultaktól”: Intéző úr kiáll az eresz alá... És a tiszttartó úr bikacsökje máris csattant. Igaz, hogy nem úgy, mint szokott a cselédember hátán vagy arcán, de kiutasította házából sógorát, a nagy magyar művészt. BECK ZOLTÁN Rekkenö a hőség, kánikula van. Az emberek tódulnak a strandokra egy kicsit lehűlni. Vannak ugyan, akik azt állítják, hogy a gyengédebb nem esetleg másért is kijár, különösen, ha jó alakkal rendelkezik. Na és? így van ez már, mióta strand a strand. Meg amióta nő a nő. S a férfiak? Természetesen fürödni és szép nőket nézni. Hiszen hol is láthatna az ember egyszerre ennyit és így? Van, aki nem szereti a strand vizét, mert túlságosan sokan für- denek benne, és ritkán cserélik. De az ilyenek is ki-kinéznek mégis a strandra, sörözni. Magam is ehhez a szektához tartozom, mert jó a kenyér, de a „folyékony kenyér” sem rossz. Az ember elnézelődik, s elszórakozik a nyüzsgő sokaságon. E tarka összevisszaságban olykor felbukkan egy-egy arc, amely jobban. bevésődik az ember tudatába a többinél. Se szeri, se száma az emberi fonákságoknak, amelyek itt is épp úgy megmutatkoznak, mint bárhol, ahol emberek vannak együtt. Vannak durva megnyilatkozások Strandon is, de egyre kevesebb számban. Ez biztató jel, az emberi együttélés kitermeli minden korban a maga sajátos törvényeit, amelyekkel a durvákat, összeférhetetle- neket sújtja. Persze az íratlan törvényeken kívül vannak a strandnak szabályai is, melyeket mindenki köteles tiszteletben tartani, s e szabályok őrei a felügyelők, akik szúrós szemmel pásztázzák végig a terepet, s ahol szükség van rájuk, megjelennek. A rend őrei ők, de csak emberek... A mély vízben labdázik egy társaság. Hányán tartoznak a lab- dázókhoz, nehéz lenne megállapítani, hiszen tele van a medence fürdőkkel. Repül a labda, de most távolabb, ahogy szándékában volt a dobónak, ki a medencéből. Épp egy ember lábai alá, aki felbukik rajta. Mint a béka, úgy terül el a férfi. Teste vizes volt, most merő homok. Mosoly, elfojtott nevetés fogadja a jelenetet, néhány gyerek hangosan felnevet. Az ember — már pocakosodó, negyvenes, kopasz fejű férfi — nehezen ocsúdik fel a váratlan támadás után. Feltá- pászkodik, körülnéz tétován, láthatóan a merénylőt keresi, de nem találja. Aztán az eddigiektől elütő fürgeséggel lehajol a labdáért és bedobja a vízbe. — Na! — csak ennyit mond az egészhez, és már menne is tovább, mint aki elintézettnek tekinti az egész ügyet. Ám ekkor megjelenik a kövér, mérges, hordó alakú őr, és ráförmed az áldozatra: — Nem látja, hogy homokos volt a labda?! A férfit megzavarja ez a másodszori váratlan támadás, mozdulatlanul áll néhány másodpercig, aztán tétova mozdulattal mutat magára e szavakkal: — Én is homokos lettem kérem..; — Ez nem magyarázat. A vízben emberek vannak. Nekem kötelességem vigyázni arra, hogy az emberek jól érezzék magukat a strandon. te tőlünk, hogy kik vagyunk, miért jöttünk, mi a szándékunk. Máriának nem sok hiányzott, hogy elsírja magát s már-már nekem is ódzott a bocskorom. Tüstént megváltozott azonban a helyzet, amikor két közeli ismerős érkezett: Bajuszos Német András meg a Gerencsér sógorék Mihá- lya. Sorra kezeltek az emberekkel, s Mihály menten olyan tréfákat mondott, hogy harsogott a mező a nevetéstől. Ahogy meglátott bennünket, félrehúzódva a többiektől, ránkrí- pakodott. — Hát ti mit kerestek itt, tán Jani bácsi otthonfelejtette a pálinkát, oszt ívtánahoztátok? — Mi is leszerződtünk a géphez — felelte Mária önérzettel. — Játék való még nektek, hé- kás, bábu meg hintaló. — Nono, majd elválik — vetettem közbe hetykén. — Csík meg a mák, kolbász meg a vége! Hát te is meg mersz mukkanni, öcskös? Mondd csak: ha te nem lennél meg a penész, ki enné meg a kenyeret? — Hát Mihály bátyám sem hálna éhen mellette. kkor megszorította a kezem, majd elmesélte az embereknek, hogy mi tanulni szeretnénk, és azért van szükségünk a nyári keresetre. Mindenfelől megértő pillantásokat vetettek felénk, s mikor a gép egy tanya mellé kanyarodott és dohogva, pöfögve —1——■——— megállt, már a közösséghez tartozóknak éreztük magunkat. , A tanyán, ahol a munkát elkezdtük, ünnepélyes volt a hangulat, mint az iskolában vizsga idején: hiszen itt is egy esztendei munka befejezéséhez fogtunk hozzá. Jani bácsi kijelölte az emberek helyét és megindult a cséplés. Mária a pelyvát szedte a gép alól, én a rudast hordtam. Tudatlanságomat látva, a társam elmesélte a munka menetét, anélkül, hogy a fölényét éreztette volna. Csakhamar elsajátítottam a fogásokat és egy óra múlva már a kazalrakáshoz is kezdtem konyí- tani. Bajuszos Német András volt a kazalmester. A gazda megmutatta, hogy hova kívánja, András meg kilépte szélét-hosszát. A gazda véggel a tanya felé akarta, de András nem ment bele, mert nyugatról szokott jönni a vihar s az oldalba kapná a kazalt. Mihály volt az etető: az osztag tetejéről a kévéket hányta a dobba. A gép gyomra csodálatosképp különválasztotta a szemet a pelyvától, a terektől és a szalmától, s mindegyiket másik száján okádta ki. , Eleinte ment minden, mint a karikacsapás: játékszámba vettem a munkát. Máriával olykor összemosolyogtunk: bírjuk mi ezt, akár egy esztendeig is. £}e később, amikor a nap mind magasabbra hágott és tüzelt, mint fűtő a pokolban, kezdett a dolog komolyra fordulni. Hiába dobtam le az ingem is, csurgóit rólam a veríték, mintha öntöznének. A rudas feltörte a kezem s a lábam egyre nehezebben engedelmeskedett: kifáradtam, kifulladtam, s kezdtem érezni, hogy nem bírom tovább. A gép alatt meg, Mária térfelén, veszedelmesen halmozódott a pelyva. A másik oldalon, ahol a Kis Eta szedte, alig gyűlt össze valami, bár fiatalabb és véznább is volt Máriánál. A hőség egyre gyilkosabbá vált és már szédülni is kezdtem. Ujja- im rágémberedtek a rudasra, a mindenség táncra kerekedett előttem, a por fulladással fenyegetett, s a lábam már csak gépiesen vitt előre. És Mária szeméből sem mosolygás, hanem ijesztő rémület üzengetett felém. A társam is észrevehette, hogy baj van, mert engedett a munka üteméből: úgy mutatta, hogy neki is szüksége van a pihenésre. A hőség mellett még a szégyen is égette az arcom, hogy a másik rudaspár kétszer is megfordult addig, míg mi egyszer. zerencsére Jani bácsi semmit sem vett észre ebből, vagy legalább is nem mutatta. Veszekedett a gazdával a mázsa miatt, egy dekával sem hagyta megkárosítani a részeseket. Ebéd után lélegzethez jutottam és Mária is új erőre kapott. Módunkban lett volna meghátrálni, mert Jani bácsi félrehívott bennünket és megmondta: nem haragszik meg, ha visszalépünk, hiszen az iskolában nem szokhattunk hozzá ehhez a kemény munkához. De mi hallani sem akartunk erről. — Gondolj az esküre! — súgta Mária, hogy bátorítson. És délután már könnyebben ment a munka: fogyott a kéve, teltek a zsákok és megnőtt a kazal. Ha a fáradtság erőt vett rajtam, Mihályról vettem példát, ami visszaadta az önbizalmam. Ez a mindig vidám legény nagyszerűen bírta a munkát: hasba- szúrta a kévéket, meglobogtatta a feje felett, mint valami győze- delmi zászlót, azután a dobra vetette. A részes asszony alig győzte elmetszeni a kötelékeket. ^ gép látómtól vakulásig csépelt: nem cseréltem volna egy herceggel sem, amikor Jani bácsi leállította a munkát. Mária mozdulni is alig tudott, de mosolygott, mert kiálltuk a tűzpró- bát. Igaz, amikor leültünk a vacsorához, eleredt az orrom vére és dőlt, mintha cseberből öntenék. András pókhálómocskot hozott rá a tanyapadlásról, s az eláUította. Máriát meg a szomjúság gyötörte, de nem tudott imm. Artézi vízhez szokott a kedves, s a tanyai ásott kút vize visszagurgu- lázott belőle, hiába nyelte. Rajta meg Mihály segített: tejet szerzett a gazdasszonytól. Friss szalmában háltunk a szabadban. A banda nem sokáig beszélgetett, mert másnapra erőt kellett gyűjteni. Egy darabig Tót Pistát kunérozták, aki egy hete nősült, hogy vajon kivel hál az asszony az éjszaka. Majd hogy ezt elúnták, valaki nótát kezdett: Gépész uram álljon meg a [masina, Farkas Julcsa beleesett a [dobba... Aztán csak mi maradtunk ébren Máriával. Szellő se rezzent, madár se rebbent, nagy fekete csönd borult a tanyavilágra. Az égről leszaladt egy-egy csillag. Merre futott, mi lett belőle, hasztalan tűnődtem rajta. Fényfarka egy darbig mutatta az útját, de hirtelen mintha eloltotta volna valaki. — Kívánj valamit, kedves — súgtam Máriának —, azt tartják, hogy ilyenkor beteljesedik. j/ a jón mit kívánhat? — találgattam magamban. Hogy elsők legyünk tanulásban a polgáriban is? Hogy az egészség sose hagyjon el bennünket? Vagy hogy mérhetetlen gazdagok legyünk? Sokáig kutattuk az eget, míg megindult egy csillag. Mária a fülemhez hajolt: —> Legyen erőnk, hogy végig kitartsunk a szerződés mellett! Azután minket is, a két újonnan szegődött kenyérkeresőt elnyomta a jótékony álom. Arra ébredtünk, hogy búg a gép és kezdődik újra a munka.
