Békés Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-02 / 79. szám
2 NÉPÚJSÁG I960, április 2., szombat Újabb adatok az indonéziai kormányellenes összeesküvésről Djakarta (TASZSZ) Sunario alezredes, az indonéz hadsereg tájékoztató részlegének vezetője csütörtökön újabb adatokat közölt a közelmúltban leleplezett kormányellenes összeesküvésről, amelynek részvevői támadást intéztek az elnök dj akartai és bo- gori palotája, valamint egy ban- dungi katonai iskola ellen. Sunario közölte, hogy az elmúlt év szeptemberétől kezdve a hadsereg vezetősége több alkalommal értesüléseket kapott olyan kósza hírek terjesztéséről, melyek azt célozták, hogy viszályt keltsenek a kormány tagjai, nevezetesen Sukarno elnök és Nasution vezérkari főnök között.. Lelepleztek egy földalatti szervezetet, amely önmagának „a nemzeti megbékélése megteremtésére alakult vezetőség” nevét adományozta. A szervezet azt tűzte ki feladatául, hogy a kormányt a lázadókkal kompromisszumra és a harc beszüntetésére kényszerítse. A szervezet el akarta érni azt is, hogy leváltsák a hadsereg és a kormány vezetőit. Zorin válaszai egy angol televíziós társaság tudósítójának kérdéseire London (TASZSZ) A londoni televízió március 31- én közölte azokat a válaszokat, amelyeket Zorin, a tízes leszerelési bizottság szovjet küldöttségének vezetője adott a British In- denpendent Television londoni televíziós társaság tudósítójának. — A bizottságban — válaszolt Zorin az egyik kérdésre — eltérnek a vélemények arról, mi a tízes bizottság fő feladata. A Szovjetunió és a többi szocialista ország küldöttsége úgy véli, hogy a bizottság fő feladata az ENSZ- közgyűlás tavaly november 20-án Ünnepi KISZ-gyűlés a DÁV-nál ■9^ Március 30-án — Békéscsabán első ízben — került sor a DÁV KISZ-alapszervezetében az „Ifjúság a szocializmusért” próba jelvényeinek (ünnepélyes kiosztására. Az erre az alkalomra szépen feldíszített kultúrteremben a KISZ-tagok és számos vállalati dolgozó részvétele mellett vette kezdetét az ünnepi taggyűlés. Vígh Károly, az alapszervezet KISZ-titkára tartott beszédet, méltatva április 4-e jelentőségét. Az ünnepi beszéd elhangzása után Kovács Sándor elvtárs, az 1919-es Tanácsköztársaság — Munkaérdeméremmel kitüntetett — veteránja fogadalomtételre szólította fel az alapszervezet új tagjait. Négy fiatal járult a KISZ zászlaja elé, s tett fogadalmat arra, hogy munkában, tanulásban egy aránk megállják helyüket, KISZ-taghoz méltó módon fognak élni, dolgozni. Az ünnepi gyűlés második felében Vígh elvtárs ismertette az „Ifjúság a szocializmusért” próba alapszervezeten belüli teljesítését. Elmondotta, hogy a fiatalok örömmel és szívesen fogadták a próbát. Vállalaton belüli sikerét bizonyítja az a tény is, hogy az induláskor 29-en jelentkeztek a próba letételére, ma pedig 42 jelvény kerül kiosztára. 9)£ Jelentős eredmények születtek a próba teljesítése során. 236 társadalmi munkaórát dolgozott le a szervezet. Hulladékot gyűjtöttek, üzemet takarítottak, MÉH-brigádokat szerveztek, létrehozták a KISZ műszaki rajzoló brigádot, takarékossági és tisztasági brigádot. Teljes számban kivették részüket az állami és politikai oktatásból, az MSZMP VII. kongresszusa anyagának feldolgozásából. A fiatalok a sport, képzőművészet és a kultúra terén is tevékenykedtek. — Mi azt akarjuk — mondotta a KISZ-titkár —, hogy a fiatalok dolgozzanak becsületesen, tanuljanak, sajátítsák el a marxizmus —leninizmus alapjait, új életünk építésének tudományát, kultúrá- lódjanak, művelődjenek, és akkor gyorsan megértik a szocializmus építése, és a szocialista emberré válás fogalmát. Beszéde után a DÁV MSZMP alapszervezetének titkára, Bielik Béla elvtárs osztotta ki a fiatalok között az „Ifjúság a szocializmusért” próba díszes jelvényeit, majd könyvjutalmakat adott át a munkában kitűnt KlSZ-fiatalok- nak. Az ünnepi taggyűlés a DlVSZ-induló eléneklésével sem ért véget, mert a fiatalok és idősebb dolgozók — szendvics és sör mellett — még sokáig együtt maradtak, és a késő estébe nyúlt meghitt, baráti beszélgetésük tett csak pontot az igen jól sikerült ünnepségre. Gyebnár András hozott határozatával összhangban kidolgozni az általános és teljes leszerelési egyezményt. — A nyugati küldöttségek vi-! szánt csak ellenőrzési rendszer részletes kidolgozására töreked- j nek, nem hajlandók meghatároz- j ni, milyen leszerelési intézkedésekre és a leszerelés melyik szakaszára vonatkozzanak az ellenőrzési rendszer részletei. — Azt szeretnénk, hogy a felek álláspontja közelebb kerüljön egymáshoz — folytatta Zorin —, ezért kijelentettük, hogy ha a nyugati hatalmak elfogadják a nukleáris fegyverek teljes eltiltását és az összes atomfegyverkészletek megsemmisítését, a Szovjetunió a leszerelés bármely szakaszában hajlandó erre a lépésre, azt is tisztáztuk, hogy a Szovjetunió a leszerelés szigorú nemzetközi ellenőrzését kívánja, vagyis azt, hogy elejétől végig minden leszerelési intézkedést ellenőrizzenek, a nemzetközi ellenőrök megvizsgálhassák, valóban végrehajtották-e a leszerelési in- j tézkedéseket. Befejeződött Adenauer látogatása Japánban Tokio (MTI) Adenauer nyu- gantémet kancellár különrepülő- gépen hazautazott Tokióból. Tokióban csütörtökön kiadták az Adenauer és Kisi japán miniszterelnök tanácskozásairól készült közös közleményt. A közlemény azt állítja, hogy „mindkét kormány célja a tartós béke elérése”. Hangoztatja, hogy a vitás kérdéseket tárgya- Tásokkal kell megoldani és a csúcsértekezletnek foglalkoznia kell az atomfegyverek és a leszerelés kérdésével, majd kijelenti, hogy „a német kérdést és Berlin kérdését az önrendelkezési jog alapján” kell rendezni. A közlemény foglalkozik a két ország kereskedelmi és kulturális kapcsolatainak problémáival, s szükségesnek ítéli, hogy szorosabb együttműködés jöjjön létre Nyugat-Németország és Japán között „a gazdasági fejlődésben elmaradt országoknak megsegítésében”. A Japán déli csücskétől Kamcsatka félszigetéig végigszáguldó óriási erejű vihar 1980. január 17-én a Ku- rili-szigeték egyik öblében horgonyzó, T—36-os jelzésű, szovjet motoros bárkát 4 tengerésszel a fedélzetén a nyílt tengerre sodorta ki. A viharban a bárka motorja é s rádióadó készüléke is tönkrement. A négy szovjet tengerész hajója mintegy 1700 km-es utat megtéve, 49 napig hánykolódott a Csendes-óceán észak-nyugati térségében. A hosszú éhezéstől és egyéb nélkülözésektől 15—20 kilogrammot is lefogyott és teljesen kimerült tengerészeket 1960. március 7-én a délelőtti órákban a „Kearsarge” nevű amerikai repülőgépanyahajó egyik hidroplánja fedezte fel. A Dráva mentén írta: N. Zagorszki (Hazánk felszabadításáért folyó harcokban az I. bolgár hadsereg is részt vett. Az alábbi visszaemlékezés N. Zagorszki „Véres lapok’4 című könyvéből való). ...Felharsant a riadó, felugrottam. Végigfutottam a szűk udvaron az utca felé, de előttem hirtelen minden elsötétedett és a földre zuhantam. Nem volt annyi erőm, hogy feiáiljak. Megfordultam és éreztem, hogy valami keményben megütöttem magam. Zihálva lélegezve hallgatóztam. Az aknák különböző időközökben hullottak. A tűz azonban mögöttem lángolt. Felkapaszkodtam, futottam, a sötétben megbotlottam, éreztem azonban, hogy géppisztolyom nálam van, lábam egészséges és kezemet is használni tudom. Előttem szintén futottak. Hallottam a fegyverek esörtetését, később egy rekedt hang kiáltott: — Első század! Ide, baj társak! Első század!... Arrafelé rohantam. Atkapaszkodtam a fonott kerítésen, a sötétben megláttam az ösvényt, a mi ösvényünket. Lábam már gyorsan vitt és utolsó erőmmel bedobtam magam a lövészárokba. Alig tudtam megkérdezni: — Az emberek? — Mindenki megvan! — hangzott ebben a káoszban csodálatos világosan Velko hangja. — Mellettem Ilij^ géppuskája ugatott dühödten. — Melyik oldalon vannak? Közel vannak? — Arrafelé — mutatott határozottan előre. — Onnan főnek, de nem látszik semmi. — A Dráva, átkeltek a folyón! — ' magyarázta hozzám fordulva Jovcso, majd karomat rángatva felkiáltott: — Hallgasd! Hallod? Megfeszítve hallgatóztam a lövések szünetében, de a dübörgésen kívül nem vettem észre semmit. Ö azonban ijedten nem hagyott békén: — Hallom, zúgnak a motorok. Velük keltek át... — Harckocsik? — Igen. Harckocsik. Hallottam a parancsnok összekötőtisztjének szájából. Áttörték a Dráva-menti vonalainkat és most felénk közelednek a harckocsikkal. Kezdeti félhevültségémből lehűlve azon igyekeztem, hogy tájékozódjam. Előttünk nincsenek németek. Fegyvereik és aknavetőik messzebb harcolnak. Kerestem a szakaszparancsnokot. Valóban súlyos a helyzet. A németek átkeltek a Dráván és áttörték a frontot. Az állig felfegyverzett és számbeli fölényben levő ellenség tüzében a mieink hátrányosabb helyzetben vannak és Drávaszabolcsnál harcolnak. Dráva- paikonyával megszakadt az összeköttetés és senki sem tudja, hogy ott mi történik. Közöltem a fiúkkal a rossz híreket. Grozjo megkérdezte: — És Szlávi bácsiék... — Mi van velük? — Elestek mindnyájan. Aknásítaná küldték őket a folyóhoz. Rájuk csaptak le először... — panaszkodott Grozjo. — Már nem tudtunk nekik segíteni... — És a többiek? Elhallgatott. Megértette, hogy most nem minden a Szlávi bácsi... Iiija is abbahagyta már a lövöldözést. Nem volt miért. Az ellenség még nem indult meg ellenünk. Velko kifordult a lövészárokból és megkérdezte:-V Várjuk őket? — Ostobaság! — mordult fel haragosan Ribarja. — Hogy tőrbe csaljanak bennünket? Ha megyünk, akkor most itt az ideje, hogy felemelkedjünk. — De a sötétség? És ha találkozunk a mieinkkel, nem ismerjük meg őket, összeakaszkodunk, a németek pedig ezt kihasználják..; — Te nem akarsz... — Semmit sem akarok, csak azt mondom el, amit gondolok! — felelte Velko és nekünk úgy tetszett, hogy igaza van. Merre menjünk, amikor a helyzet egyáltalán nem világos? Megnéztem órámat — még nincs kettő. A hajnalig még egy egész éjszaka van hátra... A szazadparancsnok elindult és megparancsolta, hogy vonuljunk a kis erdő szélére. A század gyorsan felsorakozott a sötétben. De hol a zászlóalj? Itt csak két nem teljes század volt. — Elfelejtettétek? — emlékeztetett bennünket Ribarja. — A hidászok Marfában voltak, de két századot, a- melyben Szlávi bácsi is benne volt, tegnap átadtak a 11. számú divíziónak, hogy aknazárat készítsenek. Szaso, a zászlóalj parancsnokhelyettese előttünk haladt. Nem beszélt, hanem ordított, hogy túlkiabálja a robbanások zaját, de szavai csak töredékesen jutottak el hozzánk. A feladatot mindenkinek külön-külön el kellett ismételni. Ez azonban szörnyű rövid és világos volt... — Vegyék be az ellenségtől elfoglalt Drávaszabolcs és Drávapalkonya községeket! Foglaljuk el! De hogyan? Ez nem olyan egyszerű! Átkeltünk a nagy öntözőcsatomán és rátértünk a drávaszabolcsi útra. Az út közepén harci alakulatba fejlődtünk és benyomultunk a két község közé. Drávapalkonyán a lövöldözés alábbhagyott, szaggatóttább és ritkább lett. A tomboló tűz Drávaszabolcs körül dühöngött, ropogtak a fegyverek, majd elnyomta őket a gépfegyverek zaja. Fejünk felett világító rakéták lobogtak, mindenfelé lövedékek sziszegtek. A föld remegett és megszakítás nélküli robaj vett körül bennünket. — A pokolba megyünk? — kiáltott fel valaki é6 úgy éreztük, hogy Jovcso hangja volt. Rá akartam kiáltani, hogy ne keltsen pánikot, de az én lelkemben is csodálatos szorongást, talán félelmet éreztem... Merre megyünk ebben az áthatolhatatlan sötétségben, bizonytalan feltételek között, előzetes tisztánlátás nélkül? Már meg tudtuk különböztetni Drávapalkonya legszélső házát, a fák bizonytalan körvonalait, láttuk ezeket a lövedékek felvillanó tüzeinél... Beástuk magunkat a már felengedett földbe. Ez volt a parancs. De amikor hajnalodik, rohamra a községért... — Ott a fán! — mutatott Racso egy kiemelkedő topolyafa tetejére. Ilija felegyenesedett, de géppuskája csak az alacsony ágakat súrolta. Racso felemelte géppisztolyát, de nem talált. A felülről jövő halált hozó eső egyre közelebb csapódott be, ezért fejünket a frissen felásott talaj mögé dugtuk. — Nézd a kelepcét! Magunk mentünk bele — állapítottam meg magamban, de hiába kerestem a kiutat. Hiá* ba erőlködtem, hogy meglássam a rejtett ellenséget. Előttünk néhányan előrenyomultak. Megborzongtam. — Jovcso! Ismét figyelmeztetni akartam, hogy térjen vissza, de már késő volt. Az ellenség lecsapott rá... Mint a fáról levert falevél megremegett, elterült a földön, és mozdulatlan maradt. Csupán a sárga, száraz fűszálak remegtek a közelben. — Megölték — kiáltott Velko, fel- emelkedett és egész tölténytárát a csendes topolyára irányította. — Él! Él! — kiáltották hozzám néhányan. Megláttam puskáját. Visszafojtott lélegzettel figyeltem mesteri manőverezését. Hosszú testét egyre előbbre csúsztatta. Majd felugrott és a sűrű, tüskés bokrok közé futott a mezsgye szélén. — Ravasz kópé! — örvendeztem — nézd mit csinált! Kijátszotta a fritzet. Az ellenség azt hitte, hogy áldozata megszabadult, és gépfegyverével szörnyű tüzet nyittot reánk. Már kiáltani akartam, hogy vonuljunk vissza, amikor a bokrok közül egy magányos puska lövése csattant. A topolyafa ágai megmozdultak, mintha szél rázta volna meg őket, és egy súlyos, sötét valami átesett az á- gakon, összegubancolódott az ágakkal, majd a földre zuhant... Felettünk minden csendes lett. Csak a mieink folytatták a lövöldözést...
