Békés Megyei Népújság, 1960. április (5. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-10 / 85. szám
KÉPÚJSÁG 11)60. április 10., vasárnap £ mikor elhagytam a falut és J elindultam a Vit folyó hiúján keresztül a kövesúton Ugörcsén felé, a nap már lement. A szürke esti alkonyaiban csak az őszi esőtől kifehéredett kövesdít látszott. A fák sárguló leveleit metsző szél szórta szél a letarolt határon és engem hátulról biztatott, hogy igyekezzem __Szolgál atba mentem Ugorcsinba. Az ú- ton már sajnálni kezdtem: miért nem aludtam meg Vitovóban? Az út is ismeretlen volt, és egyszerre csak morcos, sötét felhők is kerekedtek felettem. Távolabb szekérzörgés hallatszott. A sötétben egy égő cigaretta fénye is kivehető volt. A szél elkapott néhány szikrát, melyek azonnal el is aludtak. A kocsis egyre hangosabb biztalgatása arra vallott, hogy igyekszik falujába, haza. A szekér rőzsével volt megrakva. A kocsis kicsi ember volt és a kötőféknél vezette a járomba fogott teheneket. Úgy látszik, az állatkák nem voltak meg- patkőlva, persze a jó gazda vigyáz arra, hogy a teheneié körmeit a patkó vagy a kövesút fel ne törje. — Hallod bátyám! Nem találkoztál valakivel? — kérdeztem tőle, ahogy elértem. — Találkoztam, ott... a kanyarnál! — mutatott a vállán keresztül a kezében levő ösztöké- vel, majd újból megfogta a kötőféket. eggyorsítottam lépteimet. Talán a fazekasok közül való az, aki ott megy! Hallottam már, hogy Ugor csínban híres fa- zelcasok élnek, akik lejönnek a távolabbi falvakba is, hogy fazekaikat eladják. A kis ember nem hazudott. Mikor a kanyarhoz értem, láttam, hogy előttem vállán átvetett szűrben egy ember haladozik. Hátán botra akasztott háziszövésű abroszba kötött batyu, melynek sarkai fehéren világítottak a sötétben. — Örülök, hogy találkoztunk bátyám! — köszöntöttem, amikor utolértem. — Ez az út vezet Ugorcsinba? Megállt, hogy köszönésemre válaszoljon. — Oda tartassz? — Oda... és te? — Egy kicsi errébb. — Örzöl valamit? — Őrzi a szél, meg a köd... Az istállók feljebb vannak!. . . Tudnál tüzet adni? A faluból jövök, de nem volt annyi időm, hogy gyufát vegyek az üzletben ... Az ember levert hangon beszélt. Hamar észrevettem, hogy valami baj van, és egy kicsit szánakozva fordultam hozzá,... Megálltunk az út közepén, gyufát gyújtottam, odatartottam a cigarettájához, mely rezgeti a kezében. Az égő gyufa fénye egy pillanatra megvilágította az arcát, mély ráncú, redős homlokát. Micsoda kaja volt! Anyám, micsoda haja! Fehér, mint a hó! — Hallod, te jól kihúzhattad! Elindult cigarettával a szájában, majd kivette azt, és mélyen felsóhajtott. — Hosszú ,története van annak testvér . .. Nincs is vége!... És 1e hová indultál? Munkába, vagy tanító vagy? — Nem vagyok tanító . . . Szolgálatba megyek ... — Te biztos jó helyre mégy. de hová menjek én? .. . Én? ¥-' alami egyre jobban nyomta a szivem. Ennek az embernek a szomorúsága énrám is átragadt. — Mi történt veled? — kérdeztem. Cigarettáját maga elé dobta, fényes csík látszott, s szikrázva esett a földre a parázs. Bocskorá- val rátaposott, köhögött egyet és oldalra fordulva a földre köpött. A HALLGATAG EMBER — Hát az úgy történtÉs mindig velem kell, hogy történjen! Téged ért-e már a barátaidtól meglepetés? Mit válaszolhattam volna neki? Különböző barátok vannak. Jók és rosszak. De igazi jó baráttól sosem érheti meglepetés az embert. Mégis, miért kérdezi ezt tőlem? — Rossz kedved van? Kétszer is megkérdezte, s amikor látta, hogy lehajtottam a fejem és ailig szóltam, tovább folytatta. — öcsém, én kicsi korom óta mindig így vagyok. így, egyedül. Nincs anyám, nincs apám!*-., Mamámat idegen földön érte a halál, apám... Öt agyon nyomta egy fa. Ö is sírba került... Én a nagybácsimhoz kerültem, aztán o- daadott Peter Pan- durszkihoz kanásznak. A kocs- máros tíz bivalyát kellett legeltetnem. Tizet!.. -. Kora reggel hajtottam ki őket. Akkor még olyan kicsi voltam, hogy a váltamra akasztott tarisznya a térdemet verdeste. Akikkel találkoztam, felém fordultak és megcsodáltak. Az idősebbek meg tréfásan utánam kiáltottak: „Vigyázz, le ne csináljanak a bivalyok, te tehénpásztor!“ Mennyit szaladtam a jószágok után és mennyi könnyet hullajtottam! A talpamon ujjnyira megvastagodott a bőr.. s Amikor ideáig jutott a beszédben, megállt, botjára akasztott batyuját áttette a másik vállára és amikor újra elindultunk az elázott kövesúton, folytatta: — Felcseperedtem, legény lettem, a fonóba is kezdtem járni... Oda járt az én Bankám is. így oda jártam én is. — Itt ismerkedtem meg Sztefánnal. Ha tudom, amit később tudtam, nem tettem volna, de a feje után megy az ember... Szte- fán szabó volt, valamivel idősebb nálam, heves egy legény! Örültem, hogy ilyen emberrel kerültem barátságba. Mindig együtt jártunk. Kezdetben csak könyveket olvastunk, később már eljártunk a kertek alatti gyűlésekre is. Akkor kezdtem megismerkedni a politikával... mikor a németek elfoglalták Bulgáriát és megtámadták a Szovjetuniót, a faluból többen az erdőbe bujdostak. Egy éjjel megjött Sztefán és hivott: Eddig semmi sem volt Marin! Csak meséltünk! Mától kezdve szembe kell szállnunk velük, és ki kell tartanunk...’’ így történt, hogy Sztefánnal minden éjjel élelmet vittünk az erdőbe. Télen, nyáron, esőben és hóban mindennap megjártuk az erdőt és nagy titokban tartottuk, hogy mi van ott, a Vit folyó mögött. Nem. tudom miért, de Sztefán nem bízott bennem. Bajszát pödörve azt mondta egyszer: „Marin, ha megfognának bennünket, ne szálfám semmit... én félek!” De már el is nevette magát. Tréfásan beszélt velem, mégis azt éreztem, hogy nem bízik bennem. Kegyetlenül mérges■ lettem és néha meg is haragudtam rá ezért. Pedig jól tudhatta volna, hogy az ember, amióta köleskenyerei eszik, nem fél... S ha elfognának megverhetnek, megkínozhatnak, majd elengednek... Ha meg nem engednek el: jó egészséget a túlvilágon. Talán még fel it kiáltanék: Mamán, apám, visszatértem hozzátok Olyan legényke lehettem akkor, mint te. Gondold bele magad: abban az időben gyakori volt, hogy az embert korán reggel felverték a zsandárok és amikor bekísértek, anyád, apád, húgod futott utánad... pontosan úgy történt, ahogyan azt Sztefánnal beszéltük. Csak annyiban másként, hogy nem én, hanem ő nem tudott kitartani... 1944 májusában kerültünk börtönbe. Harmincán lehettünk együtt, falubeliek. Engem, Sztefánt és még három-négy embert az iskola egyik külön szobájába zártak. De milyen iskola volt az? Rendőrségi börtön! Verés, üt- legek a halálig... Tudod te mit jelent az, ha valakit halálra vernek? Nem! Te még fiatal vagy, semmit sem tudsz... Néha már az ember úgy érezte, hogy a száján keresztül eltávozott a lelke, majd újra visszatért... Repedt-e már szét rajtad a nadrágod veréstől? De úgy, hogy darabokban lógott volna? A mi „barátaink” úgy véréi jel-nappal ütlegeltek!.^ Én az első naptól kezdje hallgattam és nem szóltam egy szót sem. Nem volt könnyű. Azért is hallgattam, hogy bizonyságot tegyek Sztefánnak... Akkor kereszteltek el — hallgatag embernek. Volt ott egy főhadnagy, nagyon haragudott rám. Ma is csodálom, hogy nem tépett szét a fenevad... Ha meghallottam a hangját a folyosón, tudtam, hogy rám is sor kerül, és kéri, hogy: „hozzák a hallgatagot!" volt, ahogy volt! Nem beszéltem! És az beszélt először, aki bennem nem bízott. Nem haragudtam rá és sohasem hánytam a szemére, hogy nem bírta megállni és nem tudott hallgatni. Nagyon megkinozták az alávalók. Gyufaszálakat szurkoltak a körmei alá, a nyelvét égették, mire — elkezdett beszélni. Még ma is emlékszem arra az átkozott órára, amikor Sztefán kiadott... Először engem kezdtek eszméletlenvetkezett Sztefán... Iszonyatosan verték... Szegény, nem bírta tovább. Egyszer csak hallom a hangját: „Beszélek, mindent elmondok...” Marin felindult hangja meg- csuklott, hosszan törölgette az orrát, de én éreztem, hogy sír a sötétben. — És aztán, mi történt? — Tudod, az illegalitásban hallgatni kell, egy szót sem szólhat az ember, mert ha elejt egy szót. oda minden..* Sztefán biztosan csak a fájdalmát akarta enyhíteni, és lényegtelen dolgot akart mondani, gondolta, akkor békén hagyják. Azt hiszed öcsém, azok a kutyák beérték kevéssel? Egyszeresük megint hallom Sztefán elgyengült hangját: „Tudok, de csak egy rejtekhelyről...” A főhadnagy erre azonnal rávágta: ..Ha csak egyről túdse, akkor több is van...” — Nincs több, nincs másik ■— kiáltotta Sztefán —, de ki hallgatott rá. Még dühödtebben kezdték Biztosam, agyonverték... Talán jobb is! Legalább nem árulja el a másik rejtekhelyei, ahol a partizánok vannak. Alighogy ezen gondolkoztam, újból meghallom Sztefán meggyötört hangját: „A másik rejtekhelyei Marin tudja..“ Jfyfég aznap feldobtak egy hintára, és elvittek a Krusov völgyébe, ahol az Ugorcsi-i erdő kezdődik felfelé. Ott aztán káromkodva löktek a földre. — Beszélj, hol a rejtekhely? Megpróbáltam a lehetetlent. — Emberek, Sztefán becsapta magukat, nincs semmilyen rejtekhely — Nincs? — kiáltotta a főhadnagy és géppisztolyának tusával úgy mellbe vágott, hogy elzuhantam arccal az erdő felé. Azt hittem, rögtön végem van, itt fognak elpusztítani. Nagyon elszomorodott a szívem. Legalább anyám élne, akkor lenne aki felszedné testemet, koporsóba tenné, és a temetőbe vinne, hogy ne a kutyák hordjanak szét. Feltápászkodtam, remegtek a lábaim. Egy kökényágba kapaszkodtam meg, hogy újra össze ne Bebizonyítani a gazembereknek, hogy nem félek... A kökényág tüskéi összeszúrtak, tenyeremből csurgóit a vér. —• Hátra arc, kutya! — kiáltotta dühödten a főhadnagy, majd hangosan vezényelt: Lövéshez feí- készül-ni! Csattantak a puskák zárdugaty- tyúi. Megfordultam, de többre már nem emlékszem. Éreztem, hogy eszméletemet vesztem, szemeim előtt minden fehér lett, forgott velem a világ. Sokszor elképzeltem, hogy milyen lehet a halál, de ilyen közelről még sohasem éreztem. Még élő vagyok, de már halott... — Állj! Lehetséges volna, hogy mégsem lőnek agyon? — Hol a rejtekhely? Tehát ez volt a fontos. Áruljam el, hogy hol van a rejtekhely; és árulom el! — Nem tudok semmiféle rejtekhelyről... Mint a vadállat, úgy ordított a főhadnagy: — Fordulj meg! Hej, most már nem tudom elkerülni a végzetem. Vége!... Becsuktam a szemem és vártam. Vajon mire várnak? Miről pusmognak? Egyszeresük rettentő dörej rázta meg a környező csendet. Ügy éreztem, hogy a föld összeborul az éggel, megremegtem és összeestem. Marin tényleg megremegett, a batyuja is lecsúszott botjáról, és a kőútra esett. Hirtelen megfordult, de nem tudta elkapni a sötétben. Felvettem és odaadtam neki..-. — És hogy maradtál mégis életben? — kérdeztem. — Felettem lőttek el... Akkor őszültem meg ennyire A szél erősödött, előttünk nagy •seppekben kezdett esni az eső. 4z égbolton villámok cikáztak, gyan nyáron szokott. Marin fel* hajtotta a szűre csuklyáját. — Sztefánt agyonlőtték? Marin sokáig nem szólt. Lehajtott fejjel bandukolt mellettem, és csak nehéz léptei hallatszottak. — Hej, öcsém, mondjak még valamit?... Tönkretesz ő engem! Most Sztefán a termelőszövetkezet párttitkára... Tavasszal falugyűlést hívott össze... Beszámoló-félét tartott a falu hősies múltjáról... Jól mondta el! Ö az ilyen dolgokban könnyen feltalálja magát... Hogy-hogy nem, egy elvtárs a megyei pártbizottságról — nem tudom honnan vette — de alávágott Sztefánnak azzal, hogy szép, szép, de kevés a beszámolóban a konkrét tény, nagyon dicsekvő, és ki tudja még mit mondott... Sztefán erre felállt, és rámnézett: Igaz, de hiába hívtam az elvtálsakat, senki sem segített. Negyven egész oldalt írtam, de az olyanok, mint Marin is, az ujjúk hegyét sem mozdították meg, hogy segítsenek..-. Nem szeretek sokat beszélni, de akkor-már nem tudtam tovább türtőztetni magam, és fentről az erkélyről, ahol ültem, közbekiáltottam: — Te Sztefán! Valamikor a policároknak is negyven oldalt írtál!... Jobban megtanultál te írni. mint én!.„ K ellett ez nekem! Pedig tudhattam, hogy néhány év ó- ta milyen sértődékeny lett. Megfeledkeztem erről, és amit szeptember 9 óta titkoltam, kimond- tam... Sztefán nem szólt semmit, csak elfehéredett, mint a fal, és mélyen hallgatott... Tudtam, hogy ezért soha nem fog megbocsátani. Ügy is történt A termelőszövetkezet tehenész brigádvezetője vagyok, de ez az ősz sok keserűséget hozott nekem.,. Meghalt feleségem, a Bonka... Bárki lenne a helyemben, senki se bírná könnyen. Én sem bírom. Három apró gyerekkel maradtam egyedül. A legkisebb még pici... Hároméves. Mindig az anyja után sír: Mama, mamám!... Ráfizettem a tehenészetre is. Vannak még lelkiismeretlen gondozók. Elszabadultak a borjak és Megálltam, mint akit lecövekel- tek. Marin is megállt mellettem. Hallgatott, majd mintha vigasztalná magát, folytatta: semmi. Engem pedig kizártak... Tudom, mert Sztefán nem tud megbocsátani... Lassan közeledtünk a tehenészethez, a kutyák ugatva rohantak felénk. Nyílt, az ajtó, egy halvány fény csík szűrődött ki, majd eltűnt. — Én idáig tartok! — szólt Ma- . rin és megállt. — Ha elfogadod, aludj meg nálunk... — Nem, nem! — megyek topább... Durva, kérges kezével erősen megszorította a kezem és búcsúzott... — No, akkor gyerünk, minden jót... Azért ezt a dolgot nem fogom elhallgatni! Vannak még nagyobb emberek is Sztefánnal. arin letért a földútra, bocs- kora nagyokat cuppant a sárban. Hatalmas termete hátán a batyuval kétszer-háromszor még megjelent előttem, majd eltűnt a sötét. esős, őszi éjszakában; Bulgárböl fordította: Kaesuch János "tm&tgjSP WWWvwwft. Georgi Sztojkov elbeszélése ték széjjel rajtunk... Egész héten, essek. Állva akartam meghalni. — Mással is történt már ilyen, re verni, belöktek egy földrajzi utána agyonlőnek. Nincs, nincs! mások is követtek el már nagyobb térképtábla mögé, utánam kii- — ismételtem magamban — nem hibát is, és nem történt velük J^gyszercsák újból vezényszót kihűltek. Három elpusztult belőhallok. lük... Ma este jövök a párttaggyűlésről... Kizártak öcsém/..; i
