Békés Megyei Népújság, 1960. március (5. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-15 / 63. szám
4 KÉPÚJSÁG I960, március IK, kedd — ADV ENDRE: A Tűz márciusa Csámpás, konok netán ez a világ S végbe hanyatlik, kit annyian űztek, De élethittel én, üldözött haló, Március kofáira és szentjeire Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek. Hadd halljék végre olyan magyar szava, Ki sohase félt, de most már nem is félhet, De kihez bús Hunnia szíjairól Sírjáig eljut, lázítva, bárhova Gőgös, grófi szó s piszkos szolgaének. Vesznem azért kell tán, mert magyar vagyok S terhére e föld száz Pontiusának S haldoklóan mégis elküldöm magam Boldogabb testvéreimnek síromon: Az új, jobb márciusi ifjúságnak. Testvéreim, nincs nemigaz szavatok, S százszor többet merhettek, minthogy mertek. Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb Életre váltott jussa nem volt soha, Mint mai, bús, magyar, ifjú embernek. Ügy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs, Csak majmolás, ál-uraság és gaz bírság S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok S mégis, sír-mélyről látom sikeretek: Holnap talán könnyebb lesz a mártírság. Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet, Mert él basák és buták közepette, Mert hiába lett acélból itt a szív. Szép ember szívként, ha akar: A honi rozsda megfogta, megette. De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim. Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni, Az élet szent okokból élni akar S ha Magyarországra dob ki valakit, Annak százszorta inkább kell akarni. Eletet és hitet üzen egy halott, Nektek fiatal, elhagyott testvérek, Az olvasztó Tüzet küldi a hamu S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el: Március van s határtalan az Elet. 1848 vwLfLl saftéfa * A mennydörgés azt mondja : le térdeidre ember, az Isten beszél. A nép szava is megdördült és mondá: föl térdeidről rabszolga, a nép beszél! Tartsátok tiszteletben e naipot, mellyen a nép szava először megszólalt. Martius 15-i'ke az, írjátok föl szívetekbe és ed ne felejtsétek. A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik. A nemzet történetében ez volt az epochalis nap. Ezentúl minden új dicsőséget fog számotokra hozni; a nép fölébredt, a nép követelte századok óta megtagadott jogait, a nép kivitte jogait, miknek lánczait legközelebb találta. Martius 15-kén reggel a fővárosi fiatalság, melly a józanabb pártnak nevezett töredék által ajánlott türelmet és várakozást sérelmei gyógyszeréül nem tartotta elegendőnek, adandó reformlakomája fölött tanácskozni egybegyülekezvén, ez alkalommal Jókai Mór következő proclamatiót kiáltott ki ügybarátaihoz: „Testvéreim! A pillanat, mellyel élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul, haladnunk, boldogulnunk kell nekünk is. Legyen béke, szabadság, egyetértés! Követeljük jogainkat, mellyeket eddig tőlünk elvontak, s kívánjuk, hogy legyenek azok közösek min* Megjelent az Életképek e. korabeli lapban, 1918. március 19-én. denkivél. Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura rögtöni eltörlését; — felelős minisztériumot Budapesten: — évenkimtá országgyűlést Pesten, és azt rögtön! — Törvényelőtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben; — kívánjuk: hogy a nemzeti őrsereg rögtön fölállítassók, védje hazáját minden férfi; egyenruha ne legyen; — közös teherviselést, — úrbéri viszonyok megszüntetését; — esküdtszéket képviselet alapján; magunk választjuk bíráinkat magunk közül; — nemzeti bankot, idegen bankjegyeket nem akarunk elfogadni. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, — magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk. A politicai statusfoglyok bocsátassanak szabadon. Undo Erdély és Magyarhon között! Ezen jogokat követelni tartozik a nemzet, s bízni önerejébe s az igaz ügy istenében! Egyenlőség, szabadság, testvériség!’’ E proclamatio minden egyes pontjait mennydörgő helyesléssel fogadta a nép s kinyilatkoztató: hogy azt saját manifestumául fogadja él. Ekkor Petőfi Sándor lép fel s elszavalá a nép között: Talpra magyar, hi a haza! A vers utolsó sarait dörögve esküdte útónná a nép. Ez nap délutánján a nép kívánta a színházi aligazgató, Bajza Józseftől: hogy a színházban e nap ünnepélyére teljes kivilágítás mellett Bánk bán adassák élő. Bajza mondá, hogy szívesen teszi. Ez alatt a nép, a megszabadított Stancsics kocsiját önkezével vonva át Budáról a színház teréig, bevonult a színházba, melly mindenki számára ingyen megnyittatott. A közönség nagy része óhajtó Stancsicsot a színpadon megjelenve látni, azonban értesülvén a tisztelt polgártárs gyengélkedő állapotáról, kívánatóval felhagyott s a legnagyobb csend és béke között eltóvozék. Éljen a magyar szabadság! E három szót hallani minden ajkról, minden utczán, minden zászlón ez van kifestve. • Dicsőség e népnek! Melly jogait egy csepp vér elfolyása nélkül ka tudta vívni; melly önmagát saját becsérzete által hagyja kormányozni. Kik a lelkesülés szent perczében sem feledkeztek meg a kötelességekről, mikkel magányosok személyi és vagyon- bátorságának tartoztak. Kiket hon- és emberszeretet gyullasztóit lángra, s kik közül egyetlen egy sem piszkolá be önérdekű kihágással a nemzet e nagy ünnepét. Mit más népek karddal vittek ki maguknak, azt e nép puszta kézzel, csupán szent lelkesülésének tüze által, egyértve, elleneit nem legyőzve, de megtérítve, tette magáévá. Ji/t&rcvus 26-án megint a kőz- ségházánál gyülekezett a nép. A Gyula városából hazatért küldöttek szónokoltak, elmondták, hogy is volt az a fényes, szép nap Pesten, — a március 15. Az emberek nem tudtak nyugodni, mintha tapló égette volna a talpukat, mozgolódtak, kiáltoztak. Akkor támadt a legiszonyatosabb zajongás, amikor Kalmár jegyző a márciusi 12 pont olvasásában odaért a hetedikhez. Hogyne lett volna olyan zsiválygás, lárma, éljenzés, amikor azt mondja az a hetedik pont: „Kívánja a magyar nemzet az úrbéri terhek megszüntetését!" Nem láttam tengert, sose láttam, de esküdni mertem volna akkor, hogy úgy morajlik, háborog az is*, ahogyan nekizúdult az a sok száz ember, ott a községháza körül. Olyan volt a falu, mintha fénekestől felborította volna valami láthatatlan, szörnyű nagy erő. A mesterem még a pálinkaivás- ról is megfeledkezett, még ebédre sem járt haza, így aztán én munkáltam meg gyorsan, ha mégis hoztak valamit. Egyszer egy délután Csete Misa nyitott be a műhelybe. A szomszédban laktak: kicsi, földreereszkedő, zsúpfedeles viskóban. Ritkán jött át, pedig rendes legény volt Misa, aztán ha mégis beült a műhelybe, jól elbarátkoztunk. Meglátta kintről, hogy egyedül vagyok, hát bejött. Letelepedett egy ládára, rápöffentett. — Hát az a pesti rebellió u- gyancsak kibánt velünk... Megbámultam. — Kibánt? — Ki — szortyintott egy nagyot a csibukon. Aztán hozzátette két szívás közt: — Mert én aszondom: mit ér a szabadság, ha főd nincs hozzá? Mi? Csete Misáék örökös cselédek voltak. Se földjük, semmijük, csak az a rozzant földreereszkedő vályogviskójuk a mesterem uávará• Részit ’ ■szerző 1959-ben megjelent „Viharos, hajnal” című kisregényéből. Orosházi negyvennyolc* nak végében. Napszámba jártak a földvári urasághoz. — Csinálhatjuk tovább! Se in- gyér, se pénzér... N\agy keservesen a levegőbe legyintett. Meg sercintett egyet a műhely porzó, szürke földjére. Félredobtam a zárat. Odatelepedtem melléje. — Hiszem törvényben lesz, Misa? — A főd? Mi?1 Az ugyan nem! — És sercintett még egyet keserű képpel. ennyire más hát minden ember. Ahány, annyi gondolat, annyiféle vágy. Ez a Misa igazat beszél — gondoltam, de akkor nem mertem bevallani még magamnak sem. Azt láttam, hogy nem tüzel olyan veszett hévvel se a 12 pontért, se másért, mégis, hónapok múltán, amikor Kossuth katonát kért a nemzettől, mert veszélyben volt a hon: beállt. Misa is felcsapott honvédnek. A perlaszi sánc vívásakor vetett össze bennünket a vakvéletlen. Hordágyon cipelték szegényt a kötözőhelyre. Kartács szaggatta meg a mellét, és amikor megismert, az susogta: — Pista... ha győzünk... jobb lesz... főd is... lesz, főd... Ágyúk pokoli durrogásába veszett alig hallható hangja Megszorítottam kíntól reszkető kezét. — Meglesz... Misa! Meg! És belerohantan a tűzbe, golyó- fergetegbe. Azt hallottam utóbb: meghalt... Messzire kalandoztam. Hol volt még akkor a perlaszi ütközet? Misa ott ült velem szemben, a ládán. Még mindig keserű képpel szortyogtatta a csibukját, és egy vaspálcával nyakatekert vonalat rajzolt a földre. Ott ült so- . káig. aztán elbaktatott a gyihis- kocsmába, az öreg Járolihoz, hátha hoztak a fuvarosok valami ú- jabb hírt. A kkor éjszaka sokáig forgolód- tam álmatlanul. Dörömbölt bennem a kérdés: mi hát az igazság? Másnap korán reggel Imre zörgetett a kamarám ablakán. Borzas fejjel néztem ki, hogy ki az? — Nyiss ajtót Pista, hamar! Siettem, nyitottam. Nem tudtam mire vélni: mit akar ilyen korán reggel? A nap még csak akkor dugta ki sapkája legtetejét és pirosán derengett minden, házak, fák, utcák. Ahogy belépett az udvari kapun, alig ismertem meg, annyira kifordult saját képmásából. Rémület, izgalom és öröm vad csatatáncban kavarogtak azon az arcon, hol ez győzött egy pillanatra, hol amaz. — Berényben felfordult a világ! Hogy akkora szemeket meresztettem rá, mint a telihold kettőbe, hát meg se várta, míg kérdem tőle, már mondta is: — Az uradalmak népe nekiment a földnek! Akkora lett erre a riadalom, hogy az uraságok azt se tudták, hova kapjanak: a pandúrok után-e, vagy puska után? Ügy zuhogtak rám Imre egy- szuszra elmondott szavai, mint a pörölycsapások. íme, egy nap sem telt el, máris valósággá - robbant Csete Misa mondása: — Mit ér a szabadság, ha főd nincs egy maroknyi sem?! J^élelőtt Orosházán is felboly- dult a világ. A szolgabíróság előtt csoportosult a nép. Mi is o- dasiettünk, amikor hírét vettük a fe Izendülésne k. Már ezren is voltak, de percről percre sűrűsödött a tömeg. A néptömegből egymás után csapódtak elő újabb követelések. —Földet akarunk! — Le az elöljárósággal Nem paklizunk a népnyúzókkal! Jugovits, a szolgabíró. eszét vesztve reszketett hivatalé legbelső szobájában. Félt. Voü is oka rá, sok szegényember életét keserítette meg, lökte romlásba. — Földet! Vissza a népnek a csákói legelőt! A szolgabíró mindent megígért. Szó nélkül: csakhogy kimeneküljön a csávából, mert odakinn, az utcán már köveket gyűjtötték az emberek, hatalmas furkósbotok kerültek elő, szinte a föld alól, hirtelen, egyszeribe. Forrongott a falu. Az emberek szeme villámokat lövellt. Naponta gomolyogtak nekivadult hírek kö- zelről-távolról: Makóról, Zsadány- ból, Dévaványáról, és mindenütt ugyanaz: földet jussolnak a cseléd-népek! És így, végnélkül, mindehon- nan: föld, föld, föld! Egy napon aztán rettentő hírt hozott egy Szeged felől ideszekere- ző fuvaros. A gyihisben mondta el ez is, mint az a másik, az An- dorás nevezetű márciusban, a pesti rebellió hírét. Az embereket megdermesztette ez a hír, a vész rettentő hírmondása: — Betörtek a szerbek! A hír végigfutott a falun. Betörtek a szerbek! Délen égnek a falvak! Egyszerre szótlanul jártkelt mindenki. Az egész faluban alig volt tíz nemzetőr, meg Szoknlai Sándor '■nvitfiny. Tízegynéhány kard: semmi ezrek ellenében... 2 egyik ilyen dermedt, csendes délelőtt a műhelyaitó- ban álldogáltam,. Egy teremtett lélek sem járt az uccán, a szemközi házban gyüszmékelt csak az öreg Varga Róza néne. etetgette a tyúkokat, kacsákat meg a libákat. A ucca népe gyerekestül kimn dolgozott a földeken. A bizonytalan holnap-várás se állította meg a munkát, robotot móg a félelmet is legyőzte az, hogy legyen kenyér, mert ha az sem lese, -mi lesz akkor? Csak a nagyon öregek maradtak otthon, még a szopós-csecsemőket is kvmtték ilyenkor, aztán ha sorja hozta, hát ott adott csecset'nékik az anyjuk, a mezőn . Ahogy így nézegettem Varga Róza néne gyüszmékelését, látom ám, hogy az ucca végén, a Kala- pos-Köczéék házánál rohanva jön az Imre. —i Pista — kajátott már meséseiről, ahogy elkaptuk egymás nézését. Jött. Rohanva. Nagyot fájt: megállt előttem. Kezet szorítottunk. — Pista! — lihegte csapzott barna üstökét félresímítva. — A községházán jártam! Futár jött Gyuláról!... Közben akkorákat fújt, mint c fújtató odabenn a műhelyben. — Bökd ki már, mit akarsz — morgolódtam rosszkedvűen. — Toboroznak! És fénylett a szeme pillantása. — Toboroznak? Tmre elmondott mindent, amit már ott, a községházán nagyhirtelenében ki is hirdettek a nép között. Azt, hogy a magyar kormány „haladéktalanul, egy tízezer főből álló rendes nemzetőrség felállítása végett hadfogadó helyeket állít”. Mindenütt az országban. A műhely poros ablakán át is belopózott a májusi napfény és éppen Imre arcára esett, hogy velem szemben ült, a lócán. Akkor láttam, hogy a pörge kalapja mellé kokárdát tűzött. Rányilt a szemem. Imre kacagott, Aztán büszkén mondta: — Első akarok lenni! Néztem, csak néztem elszántan mosolygó arcát, aztán megszorítottam a kezét: — Ha te az első... akkor én leszek: a második! Lángoló orcánkra rázuhogott a májusi aranyeső. SASS ERVIN
