Békés Megyei Népújság, 1960. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-09 / 33. szám

a •----n g| IdnUBr 3»j KWH1 BÉKÉS MEGYEI NEPÜJSAG 5 SájiilőJ4iÁ áj élete. sáliak. Ki is mondta mentem, a­thai {esteiünk Csínján E leven, fürge mozgású, gyors beszédű asszony Csák Sandámé. Frissen állt fel a székről, amikor otthoná­ban meglátogattam. S amint a vendésziere tetet megköveteli, gyorsan megtörölite a széket, hely- lyel kínált. Barátságos, mosolygó arccal, de kissé kíváncsian is fordult felém. — Mit akarhat ez az asszony, akit sose láttam még — gondol­hatta, mert mindjárt meg is je­gyezte: — Ugye, nem ide valósi? A beszélgetés gyorsan másra te­relődött. Az újra, az új életre, me­lyet nemrég választott, s amelyről mostanában talán minden ház­ban sok szó esik. így aztán vala­hogy a bemutatkozás is elmaradt Amit tőle, s később másoktól hal­lottam, arra ösztönzött, hogy írjak róla, nevét feljegyezzem — talán utólagosan megbocsát, amiért ne­ve ide került —, példának állít­sam azok elé, akik még nem il­leszkedtek be oly jól a közösségi életbe. Amilyen sokáig gondolkoztak a vésztőiek a közös útra való lépé­sen, oly gyorsan döntöttek, ami­kor a népnevelők felkeresték őket. Csókné és szomszédai — az egész utcasor — szinte egyszerre, egy órában írták alá a belépési nyi­latkozatot O sem sokat gondolkozott azon, hogy kívül maradjon-e öt hold­jával vagy belépjen. Ami aztán később történt azt maga sem hit­te volna. A beszédes, víg kedélyű, talpraesett asszonyt szeretik a községben. Bár amikor belépett, a tagok kö­zül megjegyezték, hogy kétlaki s a férje belépését is követelték. — A férjem majd segít mint csa­ládtag — hangzott a határozott válasz —, aztán meglehet ő is be­lép. így érkezett el a gyűlés napja, ahol a további munkáról tárgyal­tak. A gyűlésre természetesen Csókné is elment hiszen érde­kelte, mi lesz tovább, hogyan dol­goznak majd együtt A Béke Ter­melőszövetkezetnek mintegy 800 tagja van, s ennek egyharmad ré­sze asszony. Kell tehát a vezető­ségbe is, hogy képviselje őket valaki. — Javasoljuk Csók Sándomét — hangzott az asztalnál ülők egyi­kétől. Csókné hallotta a nevét s azt is, hogy valamire megválasz­tották. — Jó, elfogadom — vágta rá gyorsan, de mindjárt azt is meg­tudta, hogy nem küldöttnek — a- hogyan ő gondolta —, hanem a vezetőségbe választották. Erre megijedt egy kicsit. Miért éppen őt, miért nem más asszonyt java­mit gondolt. — Köszönöm a bizalmait, de nem vállalom — mondta. — Ja­vasoljanak mást. Lett erre olyan ssibongás, hogy gyorsan leült, mint akit lehurrog­tak. — Arról szó sem lehet, hogy nem vállalja... éppen ilyen asz- szomy kell Ide... Csókné meg­mondja a véleményét, kiáll majd az asszonyok mellett.. I lyen kiáltozások hallat­szottak többfélől. Még az idős embereknek is ez volt a véleménye. így aztán nem volt más válasz­tás. Mint mondotta később — nem az a fontos, hogy kit választottak, hanem az, mit tesz a közösért, hogyan dolgozik. Hát majd igyek­szem megállni a helyemet. A következő gyűlésen már be is bizonyította, hogy beilleszkedett új helyzetébe, s igyekezete a kö­zös érdekért van. A tanácselnök­től már másnap elkérte a munka­egységkönyvet. Alaposan átolvas­ta s a gyűlésen javaslattal is élt. A 300 asszonyt képviselte, amikor javasolta, hogy az asszonyok fog­lalkoztatásával is törődjenek. A háztáji megítélésénél az asszo­nyoknak 800 négyszögöl földet akart a tsz vezetősége azoknak, akik maguk léptek be. ö hivat­kozott az alapszabályra, amely le­rögzíti, hogy ha a tsz-nek lehető­sége van erre, 1 holdra emelheti a háztájit az egyedül, férj nélkül belépő asszonyoknál is. Segített a munkacsapatok fel­osztásánál, s már otthonosan mo­zog a vezetőségben, szívesen vég­zi a felelősségteljes munkát. Szor­galmasan tanulmányozza a mun­kaegységkönyvet, az alapszabályt Az új gondolkodás felváltotta ná­la a'régit, s a „magam” helyébe a mi, a miénk került. Kasnyik Judit O. községben (tihanyagolta a tanulást három diák, a mikor megkapták a bizonyítványt, any. nyira megijeditek a várható szü­lői számonkéréstől, hogy elhatá­rozták: átmennek Romániába. Ritkáin akad határaink őrzői­nek ilyen szándékú gyerekekkel dolguk, s mi sem foglalkoznánk különösebben az esettel, ha nem látnánk, hogy helyt-helyt baj van a gyermekneveléssel. Az egyik baj az, hogy túlságosan elhal­mozzuk gyermekeinket minden jóval, egymással vetélkedve öl­töztetjük őket. S a sok elegáns szép ruha már nem elég. Óra, ékszer, kerékpár és ki tudja mi ■minden kell és vesznek is nekik a szülők babusgatás, becézgetés közben. Ez is túlzás. De ha csak ezzel esnének túlzásba a szülők, még hagyjon. Csakhogy túlzásba vi­szik a gyerekek fenyítését is, ha elégtelen, vagy gyenge a bizo­nyítvány, ha valami csínytevé­sen kapják őket. — Azért veszek én meg neked mindent, magam­tól megvonva, hogy ezt kapjam te hálátlan, te komisz — kiabál­nak rá, s közben kézzel, vagy ami éppen a kezeügyébe akad, ütik-verik a gyereket. Csinjábban kellene a babus- gatásból, s nem ugrani rögtön megvenni mindazt, amit a gye­rek kér, még akkor sem, ha még annyira futja a család kasszája, mert a gyerekben lassan-lassan illúzió alakul ki, hogy minden könnyen, simám, megy, nem kell megizzadni a pénzért. A túlságos elkényeztetés előbb mimózává teszi a gyereket s egy hangos rászólás miatt félrehúzódik ott­hon, egy pofon miatt világgá in­dul. Sokat kellene beszélni a gyer­meknek a munkáról, a munka te­remtő hatásáról is, nehogy azt higgyék, hogy ők valami készbe pottyannak, s csak arra lesz gondjuk, hogy a variból éljeneki Sokat kellene beszélni a gyere­keknek a határon túli életről is. Arról, hogy Romániában is csak azok élnek jól, akik dolgoznak, s hogy a nyugati országokban sok disszidens próbált szeren­csét, s a legtöbbnek csak akkor volt pénze, ha árulta a hazáját, ha hazug adatokat mondott a „Szabad Európa" rádiónak és a hazánkra kígyót-békát acsarko­dó burzsoá újságoknak. Persze ilyen „munkára" sem kell min­den disszidens, a többségük két­ségbeesetten szaladgál munka után és írja haza az elkeseredett leveleket, mint Vida László Chi­cagóból. íme néhány sor a levél­ből: „Napi 12 órát dolgozom, a 60 dollárt keresek hetenként. De mit érek vele? 20 dollár a heti lakbér, 20 dollár a heti étkezés, 10 dollár a heti útiköltség. S mi a jövőm? Korai öregség, koldus­bot. Nem akarok koldulni, ha* nem minél előbb hazamenni." Mikor itthon volt. vágyott Nyugatra, azt hitte, hogy ott munka nélkül, semmittevésért osztják az autót, a frakkot, a pezsgős vacsorákat, azt hitte, hogy itt elviselhetetlen az élet, mert dolgoznia, s munka utón, tanulnia kell. Ezt hitte az a há­rom O.-i diák is, aki el akarta hagyni hazánkat. Ezért a hiedel­mükért a szülők a felelősek. A szülők, akik azt hiszik, hogy gyermekük mindent megtanul a, könyvből, az iskolában, amire az életben szükségük lesz. Nem ta­nulnak meg mindent 1 Sok min­denre meg kell tanítani őket o- dahaza. Legfőbbképpen arra, hogy az életben hogyan állják meg a helyüket. De ezt sem túlzott ba- busgatással, sem pofonnal nem lehet elérni. Tehát csínján az el- hakmozássál, és az ütleggel is. Kukk Imre Az állami gazdaságok már februárban megkezdik a gabonavetések fejtrágyázását Az állami gazdaságok a hosszú őszi szárazság edlenene több mint 2400 holddal túlteljesítették búzavetési tervüket Az elmúlt év végi enyhe időjárás hatására a kései vetések is megerősödtek. A jelenlegi fagyok azonban nem tesznek jót a vetéseknek, így az állami gazdaságok felkészültek, hogy a szokottnál is gondosabban ápolják a gabonaféléket. A fejtrágyázás végleges rendjét tavasszal állapítják meg, egyes helyeken azonban tt. .ahol ez szükségesnek mutatkozik'—. már most nagyadagú műtrágyázást alkalmaznak és februárban körülbelül egy mázsa nitrogén.trágyát szórnak ki egy- egy holdra (MTI) Koraősz volt. A sárga faleve­lek zizegve hullottak a fákróL Meg-megcsillantották aranysárga testüket az őszi napfényben, s u- tolsót sóhajtva hulltak a földre. A faágakon maradt leveleket paj­kosan simogatta az őszi lágy szel­lő, mintha jó kedvre akarta volna hangolni, táncra akarta volna felkérni őket. Nem törődött azzal, hogy bánatuk van. A falevelek pedig kitérve az őszi szellő sí mo­satásából — mint szemérmes lány a legény öleléséből — a föld felé hajtották levélarcukat, bánatos, pillantást vetettek elhullt testvé­reikre Ilyen ősz volt akkor... Az úton beesett arcú, csapzott katonasereg baktatott. Kopott, porlepte ruhá­juk, borostás arcú, fáradt lépteik elárulták, hogy napok óta úton vannak. Jó, hogy az embernek a gyomra belül van, így nem lát­hatta senki, hogy több napja alig jutott falat a szájukba. A sereg sárga, kopott ruhájával egybeol­vadt az őszi tájjal. Olyan sárga volt a ruhájuk és arcuk, mint a lehulló falevelek. Sorsuk is ha­sonlított a falevelek sorsához, a- melyeket a menetelő katonák ot­romba, szeges bakancsaikkal ta­postak a földbe. Az örökké vidám Szántó hon­véd, a század kedvence is ott me­netelt a többiekkel. Vidám mókái­val, tréfáival, mosolygós arcával ő a legveszedelmesebb helyzetben is életkedvet varázsolt bajtársai­ba. Csak akkor komolyodott el 8- rökké mosolygós arca, ha egy-egy társa kihullt a sorból. Ez idő tájt is ő volt, aki nem kesergett, pedig a levegő Is nehéz volt és sok rosz- gzat sejtetett. Hírek jöttek száj- sói-ssájra, hog? az egész hadtest VÉRSZÖ VÉTSÉG kemény, áttörhetetlen gyűrűbe van zárva s ez a gyűrű, mint bor­zalmas ököl egyre összébb szorul, s összemorzsolja azt, aki beleke­rült. — Csak Magyarországon len­nénk — sóhajtottak többen —, tudnánk, mit kell tenni. — Nincs nekünk bajunk egyetlen munkás­emberrel sem, akármilyen nemze­tiségű is... Harcoljon az, akinek baja van velük... Szántó könnyen vette a dolgot. — Ne lógasd az orrod, zöld a parolin! Karácsonyra még haza­érsz, csak a gyomrodra vigyázz, hogy ki ne hüljön akkorra — mondogatta — Jő neki, — válaszoltak töb­ben —, ő jaminai gyerek, érti a szlovák nyelvet, tud beszélni az it­teni néppel, de mi... A mi nyelv­tudásunkkal éhen pusztulunk. A tábori konyhát is napok óta nem láttuk— Szántó barátunk valóban nem éhezett. Ügy barátkozott az uk­rán parasztokkal, mint otthon a szomszédaival. Ha néhány napra valamelyik faluban a csapat letá- borwzott, ő máris szerzett magá­nak barátokat. De bajtársaira is gondolt. Szerzett nekik is élelmet. Egy századot ellátni élelemmel azért ő sem volt képes™ A parancsnok hetyke, tejfölös- szájú századoska volt. Alig pár hete került ki a frontra — ahogy ő büszkén magyarázta — valami­miféle fasiszta iskoláról. Az előb­bi tisztet leváltották, mint ahogy az szokásban volt a második vi­lágháború idején: megbízhatatlan­ság miatt. Különösen a tartalékos tisztek közül kerültek ilyén sorsra többen, akiket az ország belsejé­ből vérengzésre felkészített fiatal tisztekkel cserélték fel. Nagyké­pű és öntelt volt. „Gyáva kukac­nak" nevezte beosztottjait. Azzal fenyegetőzött, hogy lelövi azokat, akik a harcokban meghátrálnak. Rendületlenül bízott a német tan­kokban. Ahogy ő mondta: „szét­verik ezt a csürhe népséget”. Bí­zott az új német fegyverekben. Vérbeli fasiszta volt A fáradt bakaszázad egy kis fa­lu felé tartott, melynek északi, nyugati és részben déli része he­gyektől volt védve. A falu közelé­ben a menetelő csapatot gépfegy­vertűz fogadta. A parancsnok ro­hamra vezényelt. Harcrendbe fej­lődve a falu elfoglalására vezette az elfásult, elcsigázott embereket, nem törődve az emberáldozattal. A falu elfoglalása után a századot a főtéren sorakoztatta. A környe­ző házakat felgyújtotta. Az elfo­gott partizánokat — lehettek vagy nyolcán — a közelben lévő lövész­árok szélére állította. Kivégző osztagot rendelt ki a foglyok a- gyonlövetésére. Elhangzott az első vezényszó, de egyetlen fegyver nem emelkedett a célra. A katonák némán, elfe- héredve, mozdulatlanul álltak, nem egynek a szájaszéle megre­megett, az ádámcsutkák hol emel­kedtek, hol süllyedtek, mintha a felgyülemlett sok-sok keserűség mind a torkukban lett volna. A parancsok pisztolyt ragadott és csövét a kivégző osztagra irányí­totta. Még egy hatalmas ordítás ...de a fegyverek továbbra is né­mák maradtak... A század állt mereven, megder­medve a kivégző osztag mögött — mindenre elszánva A szívek erő­sebben dobogtak, szinte hallották egymás szívverését. Volt ezekben a szívdobbanásokban megdöbbe­nés, de volt büszkeség is. Büszke­ség egymás iránt, mert sokszor voltak már a halál torkában, de most életük legnagyobb hőstettét vitték véghez. Inkább vállalták a halált, mint hogy védtelen embe­rek életét oltsák ki. A században mozgolódás támadt. Századnyi ember fenyegető pillantása me­redt a parancsnokra. A parancs­nok leeresztette pisztolyát. De a tiszti tekintélyt meg kellett véde­ni. Kiléptette tisztjeit. Közben az oda érkezett német és magyar kö­telékek tisztjeit is maga mellé hív­ta és saját kezével, géppisztoly­sorozattal végezte ki a foglyokat. Közülük kettő nem halt meg az első golyótól. Az egyik nő volt, aki gyermekei miatt, összetett ke­zekkel könyörgött életéért. A má­sik egy fiatal, vaskos, alacsony termetű, barna fiú veit, aki fá­tyolos szemmel könyörgőn tekin­tett a századra, onnan várva se­gítséget, de azoknak kezét lefogta egy nyomasztó rém, a vérengző fasiszta hatalom. A fiatalember­nek még volt annyi ereje, hogy felálljon, egyet lépjen előre, de egy süvöltő pisztolygolyótól vé­gül is összerogyott. A másik pisz­tolygolyó az édesanya életét ol­totta ki. Úgy hulltak a porba, mint a lehulló falevelek. A ke­mény katonakezek tehetetlenül szorultak ökölbe, a szívek tilta­kozva zakatoltak, alig fértek meg a széles mellkasokban. A sok megpróbáltatást megért katonák torkukon nyelték le a felfelé törő könnycseppeket™ Majd valahonnan a falu déli széléről váratlanul egyetlen pus­kalövés dördült el és a még vi­gyázz állásban állók közül egy baka kibukott a sorból. örökké mosolygó szeme utoljára tekintett társaira. Anekdotázó szája kemé­nyen zárult össze a fájdalomtól. Búcsú nélkül távozott bajtársaitól. És Jaminában egy anya örökre el­vesztette víg kedélyű, nagyon sze­retett fiát™ Rövid idő alatt hatalmas golyó­zápor zúdult a falura. Mindenki menekült, amerre látott. A pa­rancsnok kapkodva, idegesen ad­ta ki a parancsot: — Tegyék a meghalt közlegényt is a lövészárokba, a kivégzettek közé! Jó lesz neki ott! Nem ér­demel mást! ö nem volt különb, mint ezek! — intett gőgösen a lö­vészárok mélyén vérbefagyottak­ra. S a magyar és ukrán vér össze­folyt a lövészárok mélyén... Vér- szövetséget kötöttek örök időkre... Olyan vérszövetséget, melyet soha *öbbé nem lehet széjjeltépni. Kovács Gábor Bekén i

Next

/
Thumbnails
Contents