Békés Megyei Népújság, 1958. szeptember (3. évfolyam, 206-230. szám)
1958-09-06 / 210. szám
2 BÉKÉS MEGYEI NÉPÜJSAG 1958. szeptember 6., szombat Végletek nélkül papjainkban gyakran hallja ” az ember egy-egy község Vezetőitől az indulatos szavakat: 8 mi tszcs-ink megcsontosodtak, pz isten se tudja őket rávenni, hogy alapszabály szerint gazdálkodjanak. Ezek a szavak, ha más formában, más szövegezésben is, de ugyanilyen tartalommal kerülnek porondra a párttaggyűléseken, tanácsüléseken, vagy egy- egy szűkebbkörű értekezésen. A legtöbb helyen hónapról hónapra ez foglalja el a vezetők munkájában a fő napirendet. Egy-egy iilyen tanácskozás után megszületik a határozat; fel kell hívni a figyelmüket a kormány rendeletére, s ha nem változtatnak gazdálkodásuk módszerén, ha nem tartják be az alapszabályt, fel kell oszlatni társulásukat. Arra is kiterjed a figyelem, és egynéhány mondatos szövegben ott áll a határozatban, hogy sokkal többet kell politizálni az egyes típusú tszcs tagjaival. Ezek a határozatok, ha rövidek és szűkszavúak is, helyénvalók. Megyénkben nem ritka még ma sem az olyan tszcs, melynek tagjai semmit sem adnak az alapszabályra, és számukra csak egy a fontos: élvezni a kormány által biztosított kedvezményeket és gazdálkodni a régi módon. Bírni nagy darab állami tartalékaidét, és azon sokszor bérmunkásokat alkalmazni. Nyilvánvaló, hogy az ilyen társulások — nevezzük csak nevén a gyereket — álszövetkezetek, melyekben újra és újra tenyészik a kapitalista gondolkozás és életforma sokszor, éppen a társulásban résztvevő, igavonó állattal nem biró emberek rovására. Ezekben a társulásokban ott találjuk még a régi, a kapitalizmus farkastörvényének emlőjén, nevelkedett embereket. A kaparj kurta, neked is jut embereit, akik mélységesen ellenzik a táblásgazdálkodást, a közös gépi munka használatát csupán azért, hogy az igaerővel nem biró embereket a fogatmunka borsos ára ellenében nekik elkötelezett emberek legyenek. A/"an ilyen a mi megyénkben, de nem ez az általános, és ha egy tszcs alapszabály ellenesen gazdálkodik, abból sem vonhatjuk le végső következtetésként, hogy tagjai egy akarattal hánynak fity- tyet az alapszabály szerinti gazdálkodásnak. Az igazság nem ez, hanem az, hogy ezek a társulások sokszor teljesen magukra hagyatva botorkálnak az új élet rögös útjain. A legtöbbször hosszú hónapok telnek el, amíg közös értekezésükön, a szövetkezeti közgyűlésen, vagy máshol szót vált- iratnak a község vagy járás vezető embereivel. A legtöbb helyen magukra hagyatva élnek. Az igazság az, hogy sokszor a leghangosabbak akarata érvényesül a haladást kívánó szerény, becsületesen dolgozó emberek hangjával szemben, és nincs aki melléjük álljon, aki szóljon igaz ügyük mellett. Amikor egy-egy vezető elvtárssal ezekről beszélgetünk, gyakran jön a válasz: Ugyan mit panaszkodnak? A múltkorában voltunk náluk, megmondtuk nekik kerekperec, érthettek belőle. Ezek az elvtársak elfeledik, hogy nem elég az, ha az ilyen társulásoknak a kerítésen bekiabálunk és tovább- állunk. Nem elég az, hogy amikor már minden kötél szakad, elmenjünk közéjük, ott sebtiben igazságot tegyünk, vagy deklaráljunk. Ezek az elvtársak elfeledik, hogy apró magból lesz a nagy termést hozó fa. De nem máról holnapra, hanem sokszor hosszú évek után, és úgy, ha arról szakavatott kezek nyesik le nap mint nap a vadhajtásokat. ’T'öprengünk, bosszankodunk, sokszor kifakadunk, ha egy- egy ilyen sehogysem módon gazdálkodó szövetkezettel találkozunk. Az sem ritka, amikor egy- egy magáról megfeledkezett elvtárs a spekulánsok búvóhelyének nevezi ezeket a szövetkezeteket. Ilyenkor mélyreható elemzés során tárja fel egynémelyik az e- gyéniieg gazdálkodó paraszt lelkivilágát s odáig megy következtetéseiben, hogy azok sohasem szokják meg a rendet, sohasem lépnek előbbre. De ezekre az elvtársakra sokszor rácáfol az élet. A szeghalmi községi pártbizottság és a tanács hónapokon át napirenden tartotta az egyes típusú tszcs gazdálkodásának helyzetét. Elhangzottak néha kemény figyelmeztetések, hogy így meg úgy lesz, ha alapszabályellenesen működnek és változás — minden elmélkedés és határozathozatal dacára — csak azóta következett be, amióta egy-egy vezető elvtárs rendszeresen ellátogat, és segítséget ad az alacsonyabb társulásokban dolgozó embereknek. Csak így érhették el, hogy ma már táblásán gazdálkodik az Űj Élet Tszcs, hogy aratás után közös művelés alá vették az addig egyénileg gondozott földeket. |7z a helyes elsősorban munkamódszer a vezető emberek kötelessége. Tőlük várják a legnagyobb seg^séget. Tőlük azt, hogy eligazítást nyerjenek az egymást követő napi gondokban. De ennél még tovább, kell lépni, és itt is a vezetőkre hárul a legnagyobb feladat, és éppen abban, mennyire tudja erejét megduplázni, hogyan tudja magaköré szedni ezekből a társulásokból azokat az embereket, akik szószólói és aktív hirdetői a szabályos és fejlettebb típusú gazdálkodásnak. A sarkadi járási pártbizottság aktíva ülésén is hónapok óta fogas kérdés a szövetkezeti csoportok helyzete. Itt is sok-sok elmélet elhangzott már, ezt a társulási formát illetően. Sokféle módon okol. ták a megrekedt és szabályellenesen működő csoportokat, sok kifa- kadás volt jelenlegi gazdálkodások miatt, s csak most a múlt hetekben értek el odáig, hogy saját munkamódszerükben, a párt- bizottság és a pártszervezetek felszínes munkájában keressék a hibák okait. A legutóbbi ülésen ugyanis kiderült, hogy a sarkadi községi pártbizottság tagjai azt sem tudják, mennyi párttag van az egyes típusú csoportokban, nem tudják úróluk élnek-e vagy halnak. Nem volt aki összehangolja munkájukat s csak most értek el odáig, hogy rendszeresen foglalkozzanak ezekkel az elvtársakkal és segítségükkel rendbehozzák azt, amit már jó néhány éve elmulasztottak. Az emberek nevelése, az új élet felé irányítása, társadalmi- és világnézetük átformálása türelem dolga. Nehéz, fáradságot igénylő munka ez, és kevés hozzá a határozat, a parancsszó, — bármily jól legyen „z megfogalmazva, és bármily kemény legyen az. A sarkadi egyes típusú tszcs-k tagjainak éppoly kevés volt ez, mint egy ideig a szeghalmiaknak. Kevés azért, mert szó nélkül hagyták, hogy a 1 apszabá; y ellenesen gazdálkodnak, másrészt azért, mert a gazdálkodásuk megjavítását célzó határozat legtöbbször a fiókban maradt, nem volt egy szervezett, egységes erő, mely megmozdult volna, hogy végrehajtsa azokat. Mily sokszor elnézőek voltaik a mi elvtársaink ezekkel a társulásokkal, mily sokáig tűrték, hogy alapszabályellenesen gazdálkodnak és most néhány helyen — noha az ő hibájuk is — a feloszlatással fenyegetik ezeket a társulásokat. Igaz, mi sem könnyebb, mint túladni a gondokon, de mi mégsem eshetünk végletekbe. JJa Szeghalmon megtalálták a módját és már Sarkadon is felismerték a gyógyírt, bizonyára megtalálják ezt mások is. Csak el kell mélvednünk jobban gondjainkba; Mielőtt elhatározásra szánnánk magunkat, felül kell vizsgálnunk, hogy megtettünk-e mindent az emberekért, az alacsonyabb típusú társulásokért. Nem árt az sem, ha alaposan felülvizsgáljuk — mint ezt Szeghalmon és Sarkadon tették —, hogy adtunk- e megbízatást és utána segítséget a tszcs-kben dolgozó kommunistáknak és pártonkívüli aktívák- nak. Deák Gyula--------------------n em"-et mondott De Gaullenak ni Az MTI párizsi tudósítója jelenti: „A nép válaszol” címmel cikk, jelent meg a l’Humanitében: De Gaulle csütörtökön a jöváros elé tárta monarchikus alkotmányát. Ami a népet illeti, az állást is foglalt. A köztársaság Párizsa „nem"-et mondott De Gaulle-nak, A diktátor e- gy éhként előre megérezte azt a fogadtatást, amelyet Párizs népe szánt neki. Innen eredtek a- zok a rendkívüli intézkedések, amelyek azt szolgálták, hogy távoltartsák és hallgatásra bírják a népet. Betiltották a feliratok, táblák vitelét, óriási rendőri erőt vettek igénybe, hogy elszigeteljék De Gaulle-t a köztársaság híveinek megszámlálhatatlan tömegétől. Négy golyótól sebesült van a kórházakban — szép kis illusztrációja a degaullista „demokráciának”, amely arra a jogra korlátozódik, hogy „ámen‘’-t mondhassunk a diktátornak) Párizs népe azonban ezer módot talált arra, hogy „nem”-ét meghalljak a legsüketebbek, meglássák a legvakabbak is. A kiáltásokhoz csatlakoztak a léggömbökre akasztott feliratok, a röpcédulák, a fákra aggatott felírások, az autóbuszokra, gépkocsikra felragasztott cédulák, a „nem” ott volt a jelvényeken gomblyukakban, a nők hajában^ és beleírták a felemelt tenyerekbe is... Feltételezhető, hogy De Gaulle hasonló választ kap a vidéki nagyvárosokban is. Az antifasiszta ellenállási bizottság, amely felhívásában annakidején elsőnek szólította fel a köztársaság párizsi híveit, hogy szeptember 4-én vonuljanak a Re- poublique-térre, nyilatkozatban szögezte le, hogy a hatalmas tömeg lelkes tüntetése kifejezte Párizs és a külvárosok köztársasági érzelmű népének a demokráciához való ragaszkodását, megmutatta azt az akaratukat, hogy minden erejüket lat- bavetve szembeszállnak a személyi hatalommal, a fasizmussal. A bizottság a továbbiakban elítéli a rendőri brutalitásokat és kifejezi szolidaritását a sebesültek iránt. Szeptember négy a köztársaságért való harc napja. A TASZSZ jelentése Dulles nyilatkozatéról New York. (TASZSZ) Az Egyesült Államok tájékoztató ügynöksége jelenti, hogy aíP^ínök és Dulles külügyminiszter hosszas tanácskozása utóm D.ujks,nyilat- kozatot adott a sajtónak. A nyilatkozatból kitűnik, az Egyesült Államik a csangkajsekista klikk oldalán folytatni szándékozik a Kínai Népköztársaság ügyeibe való katonai beavatkozás politikáját azzal az ürüggyel, hogy az Egyesült Államokat „szerződés köti” Csang Kaj-sekékhez. A fenyegető hangnemben megfogalmazott nyi-> latkozat szerint „a kongresszus határozata feljogosítja az elnököt az Egyesült Államok fegyveres erőinek felhasználására” abból a célból, hogy folytassák Tajvan és a kínai partmenti szigetek katonai megszállását. Ebben a határozatban — amelyből részleteket idéz a nyilatkozat — nyíltan hangoztatják, hogy Tajvannak és Kína partmenti szigeteinek „nagy jelentősége van az Egyesült Államok érdekei szempontjából." Újabb provokációk Berlin. (ADN) A -Német Demokratikus Köztársaság és Nyu- ga-t-Németország államhatárán a légitér és a határ megsértése egyre gyakrabban fordul elő. A múlt hónapban 11 alkalommal sértették meg a Német Demokratikus Köztársaság légiterét. A szövetségi határvédelem úszómellényekkel, gyorstüzelő-fegyverekkel és gépkocsikkal ellátott egységed továbbra is taktikai gyakorlatokat végeznek a határ közvetlen közelében az „erőszakos felderítés” keretében. Ennek során több esetben tüzet nyitottak a Német Demokratikus Köztársaság területére és lőttek az NDK ha tárrendőreire. Ismételten megfigyelték a bonni szövetségi határvédelem tagjait, amint fényképfelvételeket készítettek a Német Demokratikus Köztársaság területéről az államhatár mentén. „Osztálybéke66 a tsz-ben? Érdekes beszélgetést figyeltem meg a szeghalmi borbélynál. Pufók. 55—60 körüli férfi volt a főszereplő s „asszisztensként” szerepelt a borbély, ö kezdte a beszélgetést: — Aztán most hogy megy a sora, Sándor bátyám? — Haj! — nyomott el egy sóhajt a valamikor jobb időket élt pácienes. — Jobb róla nem beszélni...! — No csak. Aztán miért? — Csak elnézem néha ebédidőben a tagokat. Ott a vénfa árnyékában, hogy hüssölnek, olyik-olyik az elnökkel együtt, még alszik is! Bezzeg az én időmben... — Aha. A maga idejében nem aludhattak, mi, Sándor bátyám?! A „dagadt” ember ráeszmélt, hogy ez egy kényes kérdés, s igyekezett elütni a szót, de a válasz Is „rosszul” sikerül: — Pedig most nem olyan törődöttek, mint akkor... Kész a borotváié®. A fal mellől lassú léptekkel tartott a borbély kése alá egy szikár, e- rősen kreol bőrű, fekete bajuszos férfi. Ez is lehet úgy 50 körül. A potrohos éppen szóra nyitja vastag ajkait, hogy folytassa a visszaemlékezést, de a- mint megpillantja a csontos, fekete képű embert, egyszerre megnémul, mint a sülthalf Gyorsan fizet s eltávozik. Tóth Mihály beül a székbe s odahunyorít a borbélynak, — Bezzeg az ő idejében! — Igen, — nevet a borbély. — Akkor minden másképp volt. ő volt a gazda a mai Rákóczi Tsz majorjában.., — Mégha gazda lett volna — feleli csendesen Tóth Mihály —, de bitang gazda volt. Tudom, cselédje voltam. Velem együtt hat cselédet hajszolt hajnaltól napestig. Tizenhárom lovát á- poltam, 80 holdjára ennyi esett, meg egy nagy konda és marhacsorda. Nagy úr volt akkor Gy, Szabó Sándor, a kisgazdapárt itteni főembere. — Most meg jó tsz-tagnak... — jegyzi meg gúnyosan a borbély. — Jó, mert elfelejtik akkori cselédei, hogy ki volt. Csak a- zok nem felejtik el, akik miatta nem lépnek be a tsz-be... — Pudert? — Lehet. — Haj? — Persze. — Ez a B. Szabó, emlékszem még a kiállításokra is vitt fel lovakat, ugye? — Vitt. Én készítettem neki elő. Akkor utáltam meg.... Tudtam, hogy cseléd vagyok — emlékszik Tóth. — De Debreczeni Jósika nem bírta az örökös hajszát, s egyszer meg akarta vas- villázni a gazdát. Ügy vitték el. De talán igaza volt, mert B. Szabó baromnak tartott bennünket. Sokszor szabályos moslékot tett elénk, egyhetes paprikást, amiből messziről érződött a savanyúszag. De a munkát, megkövetelték... — Hiszen abból gazdagodott meg. — Abból hát, a mi verejtékünkből. Az országos kiállításra egyszer négy csikóját készítettem elő. Behoztuk őket kormozni, A gazda rendelkezett: — Az egyik lábát fogd meg te fiam, a másikat meg maga, Tóth. Legényfia azonban élénken tiltakozott, mert meg kell hagyni, olyan veszettül vad, telivér csikót, amelyiktől úgy kellett volna félni, azóta sem láttam. Én is viszolyogtam, s mondtam a gazdának: kötözzük meg inkább. — Mit?! Hogy tönkretegye magát? Ezért én nehéz bankókat ’kapok a kiállításon, — förmedt rám a gazda. Fiának — aki pe-' dig „bátorságát" sokszor megmutatta a kondások megverésén — megengedte, hogy odébbáll- jon, de én csak a cselédje voltam. Fel is világosított: — Te a kocsisa vagy, fogd csak, azért fizetlek az isten bun_ kózzon meg! — Négycsaládos apa voltam, megvallom, be voltam gyullad-
