Viharsarok népe, 1955. december (11. évfolyam, 282-308. szám)

1955-12-04 / 285. szám

drrewtier 4., vasárnap ViUauatok Héfit Dr. Nádasi Rudolf körzeti orvos egy napja A nappali falusi zajt fel­váltotta az éjszakai csend. A kö- röstarcsaiak nyugovóra tértek. Elsötétültek az ablakok, csak az ulcai villany égők ontják sápadt fényüket. Az öreg .templom to­ronyórája sem tart éjfeli szüne­tet és pontosan jelzi az idő mú­lását. Lámpás fénye közeleg a fő­utcán és siető léptek zaját halla­ni. Vajon, hová tart ilyenkor haj­nalban ez az utcai járókelő? Ta­lálgatásra nincs idő, mert embe­rünk egy négyablakos ház előtt áll meg. Lámpása fénye zomán- cos táblát világít meg: „dr. Nádasi Rudolf belgyógyász-szakorvos.“ A lámpás gazdája ezalatt erősen rá­nyomja kezét egy gombra, éles csengetést hallani. Néhány perc múlva kinyílik az ablak és ki­hajol egy férfi. — Ki az? — Doktor úr, jöjjön azonnal Nagyékhoz a Bajcsy-Zsilinszky ut­cába. Lajosnak éjfél óta erős gyo­morgörcsei vannak. — Jövök azonnal — s a fiatal or­vos, bár csábítja a jó meleg ágy, azonnal öltözködéshez lát. Kezébe veszi a mindenkor készenlétben levő műszertáskát, tekintetét alvó feleségén és kilenchónapos kislá­nyán nyugtatja néhány pillanatig, majd csendesen beteszi maga mö­gött az ajtót. Négy óra húsz perc­kor felbúg 125-ös Csepelje... Szá­vára elkezdődött a munkanap. Alig tért haza máris for­dul vissza. Szívbeteghez hívják, a Kassai útra. Mire visszatér, fe­lesége is ébren van, a konyhában tejeskávé illata terjeng. — Kész a reggeli — mosolyog a bájos, fiatalasszony. Igen ám, de a kislánykája, a kis barnafür- tü Mártiira is édesen nyújtja kis kacsóját. feléje ágyacskájából. No, most mi lesz, reggelizés vagy ját­szás? Persze, munka után jól esik a reggeli, de pici lánykája olyan édesen mosolyog... Lehajol hát hozzá és néhány percig eljátsza­dozik. Úgyis keveset, van vele, hi­szen sokszor késő este kerül az ágyba és Mártika ilyenkor már al­szik. Reggeli után dr. Nádasi Rudolf megkezdi a rendelést, a tiszta, vi­rággal díszített rendelőben. Mint mindig, most is mosolyogva üd­vözli betegeit. — Hogy vagyunk, Molnár bá­csi? — Rosszul, nagyon rosszul ér­zem magam. — No, hiszen — vizsgálja idős be­tegét az orvos —. nincs itt olyan nagy baj. Nyugalom, csak nyuga­lom; --Vizsgálat közben megkérde­zi, hogy hízik a hízó? És Molnár bácsi, a borúlátó Molnár bácsi el is felejti betegségét, már kedé­lyesen beszélget. Nagy Lászlóné a következő be­teg. zsebkendőt szorít a jobb sze­mére. Reszkető hangon panaszol­ja, hogy egy kis széndarab csapó­dott a szemébe. — No. mindjárt eltávolítjuk. Foglaljon csak helvet, kedves Nagv néni. Az asszony leül és félve néz az orvosra, aki műszert fer­tőtlenít. Most mi lesz? Nagy néni Elkészültek a marókések feljajdul, de az orvos iüá*"'mutat- ja is a kis szénporszemecskét. Nagy néni után mások nyitnak a rendelőbe. Egyik-másik csak el­lenőrző vizsgálatra, betegségi iga­zolásért, táppénz-ügyben, néhá- nyan gyógyszert kérnek. Közben cseng a telefon is, és egy papírlap megtelik nevekkel, lakáscímekkel. Fekvőbetegekhez hívják, összesen tízhez, akik tíz felé laknak. Mi­vel a rendelőben nincs több be­teg, az orvos a lakásába megy. legszívesebben Csepeljére ülne és betegeihez robogna, de felesége kérésére mégis ebédel előbb, hi­szen ki tudja, mikor kerül haza ismét. Ebéd után elgondolkodva gyújt cigarettára. Vajon, mire gondol ez a falusi orvos — találgatjuk. Ta­lán arra, hogy városban könnyebb az orvos élete? Mintha csak ki­találná gondolatainkat, ezt mond­ja­— 1953 augusztusában kerültem ide a faluba. A Békés­csabai Kórház belosztályán dol­goztam. Dr. Budai István helybeli orvos már idősebb és egyedül kép­telen volt ellátni a betegeket. így kerültem ide. A tanácstól házat kaptam, ahol berendeztem rende­lőmet. Ebben segítségemre volt államunk is. Háromezer-hatszáz j forint letelepedési segélyt kaptam, j Megkaptam a körzetet is, amely- í nek legtávolabbi pontja 18 kilo- : méterre van lakásomtól. Hozzám­tartozik Csárdaszállás is. Eleinte mikor sárosán, összefagyva, késő este szálltam le a motorról, kissé irigykedve gondoltam azokra a kollégákra, akik jó melegben, sár­tól, hidegtől védetten dolgoznak a kórházban, úgy mint én azelőtt. — Ez az irigység már elmúlt. Megszerettük, megismertük a köz­ségbelieket, akik szintén ragasz­kodnak hozzánk. Két éve élünk itt, s máris hozzánk nőtt a falu. Igaz, itt nagyobb szabású kultúr­áiét nincs, pedig szeretjük a szín­házi előadásokat, a klasszikus ze­nét. De, hogy ez se hiányozzon annyira, egy mikrobarázdás le­mezjátszót vettünk és hozzá le­mezeket. Szabad időnkben olva­sunk, én pedig tanulok, tovább­képzésre járok... Dr. Nádasi Rudolf itt az órá­jára pillant és máris feláll. — Me­gyek. Várnak a betegeim — és már indul beteglátogató kőrútjára. Kéeő délután tért vissza, a rendelőben már várják. Mire el­látja betegeit, ismét ott vannak érte. Szó nélkül veszi a műszer­táskát, kabátját, rámosolyog Már­tikéra, aki sokáig néz apukája után. — Nem tudom, mikor jö­vök, lábtöréses beteghez megyek... — mondja feleségének és alakja belevész a hideg, ködös estébe. Mire hazatér, alszik a kislány és felesége is elszenderedett.Gyön- géden felkölti, megkérdezi, hív­ták-e valahová. — Nem, sehová. — Akkor én is lefekszem, jó éjt. — Műszertáskáját kezeügyé- be készíti, hogyha megszólal az ébresztő csengő, késlekedés nélkül indulhasson. Bánfalvi Ilona Az éter hullámain szállt a hír, az újság hasábjain olvashatták sokan az elmúlt hónapban, hogy a Békéscsabai Forgácsolószer­számgyár dolgozói vállalták: Ko­máromi Lajos elvtárs újítását megcsináljuk és december elején már az újfajta marókésekkel dol­gozhat a Klement Gottwald-gyár kiváló marósa. Ezekben a napokban szokatla­nul nagy volt az izgalom a For­gácsolószerszámgyárban, bár tud­ták, hogy a késeknek sikerülniük kell. Mégis valami nyugtalanította őket | Még az elmúlt vasárnap délelőtt megkezdték az edzést, Csütörtöki Lajos elvtárs vezetésével. A két­féle méretű marókéseket betet­Uj zeneiskola Orosházái A közeli napokban hat vidéki városunkban: Hatvanban, Kom­lón, Orosházán, Salgótarjánban, Szekszárdon és Szentesen állami zeneiskola kezdi meg működését. , Mint közintézményeink általá­ban, a zeneiskolák is a helyi ta­nácsok intézményei. A helyi ta­nácsok népművelési osztályai gondoskodnak a zeneiskolák elhe­lyezéséről, személyi és dologi fel­tételeinek biztosításáról. Azt je­lenti ez, hogy mint közvetlen fe­lettes irányító és ellenőrző szerv, : édes gyermekévé fogadja, sze­reti, fejleszti ezt az iskolát és a gondos gazda körültekintésével biztosítja a jó és alkotóerejű is­kola eredményes munkájának feltételeit. Zeneiskoláinknak, az egyete­mes embernevelési programhoz kapcsolódva, hozzá kell járulni- ok munkájukkal a magas rendűén kulturált, művelt emberek neve­léséhez. A zenetanulás folyama­tában erős, bátor, az új életünk­ből fakadó nagy feladatok meg­oldására szívesen vállalkozó em­berekké kell lenniök. Közelebb­ről, zeneiskoláinknak feladata, j hogy a fejleszthető zenei adott­ságokkal rendelkező gyermekein­ket zenei írás-olvasásban jártas, a zenét aktívan művelő és ennek szépségeit széles körben kisugár­zó emberekké nevelje. De fel­adata az is, hogy a legtehetsé­gesebb gyermekeket a zenei to­vábbtanulásra előkészítse és így egészséges utánpótlását adja kö­zép- és felsőfokú zenei intézmé­nyeinknek. A jól irányított, jól megszer­vezett vidéki zeneiskoláink vá­rosaink fontos kulturális köz­pontjai. Ezekből sugárzik ki szé­les körben dolgozóink életét meg­szépítő muzsikja, a tanárok és nö­vendékek hangversenyein, nem­zeti ünnepeink és egy éb rendez­vényeink műsorain. Zeneiskolá­ink ügyesen muzsikáló gyerme­kei, énekkarai, zenekarai, kama­raegyüttesei sok érdekes színnel tudják gazdagítani * városaink, falvaink, üzemeink, állami gazdaságaink, tsz-eink életét. Mi­nél több gondos törődést kapnak zeneiskoláink párt- és tanácsszer­veinktől, annál inkább alkalma­sak lesznek mind azoknak a fel­adatoknak megoldására, amelye­ket azoknak szán népünk egyete­mes igénye. Ezekből a gondolatokból faka­dóan azzal indítjuk el alkotó munkájukra új zeneiskoláinkat, hogy a megyei és helyi tanács­szerveink, de pártbizottságaink is fogad ják azokat, édes gyermekük­ké, szeressék, irányítsák, támo­gassák, építő bírálattal neveljék azokat népünket lelkes munkával szolgáló, erős és eredményes in­tézményekké. Kóbor Antal a Népművelési Minisztérium ze­neoktatás! osztályának vezetője ték a kemencébe, hogy 900 hőfo­kon megfelelően megedzzék. Egy­szer csak meglátta Csütörtöki elv­társ, hogy a kemencén meglazul­tak a csavarok és az egyik veze­tékmis elromlott: Olvad az alumi- niumcső! — hangzott fel egy ki­áltás. Ki erre, ki arra futott. Az egyik ember kalapácsért, a másik alu­míniumért, mindenki, aki csak ott volt, segédkezett az edző üzem­vezetőjének. Leszerelték a csőbur- atot, majd egy óráig dolgoztak rajta. Sikerült. Azonban a mun­ka hevében elfeledkeztek a ma­rókésekről, 10 perc helyett egy óráig voltak bent a kemencében. Amikor kiszedték, a lehűlés után a marókések éle hólyagos lett. Elölről Kellett kezdeni az egész műveletet. Most már még gondosabban, pontosabban dolgoztak. Tanultak az előbbi pél­dából. Újabb kísérletezés után si­került kialakítani a helyes pro­filt az újfajta marókéseknél.. Sok mindenre kellett vigyázni: ne legyen az edzés rideg, mert ak­kor hamar eltörik a kés. A cél pedig az, hogy magas forgácsolá­si sebességei dolgozzon. Varga István főmérnök volt a kezdemé­nyező, de Varga Z. János techno­lógiai osztályvezető, Fikker An­tal technológus, Kovács Ervin mérnök és még sokan mások is megérdemlik a dicséretet, mert a küzdelmes munka meghozta eredményét Hétfőn készül el az első tíz ma­rókés, és kedden Varga István főmérnök elvtárs viszi el Buda­pestre, hogy mielőbb az új ké­sekkel dolgozhasson , Komáromi Lajos elvtárs. Az új marókések, amelyeket gyártottak részére, lé­nyegesen meggyorsítják a meg­munkálási sebességet és új sike­reket érhet él velük. Elindul a szállítmány, vele együtt indul útnak a Békéscsa­bai Forgácsolószerszámgyár dol­gozóinak jó hírneve és üzenete is: Az új késekhez jó munkát, sok si- ■kert kívánunk Komáromi Lajos elvtársanak, a szocialista munka hősének! Érdemes elolvasni . •. Hazádnak rendületlenül A Vésztői Gépállomás keres megvételre asztalos gyalugépet és egy körülbelül 5—6 HP-s, 220/380 voltos, 3 fázisú villany- motort. Pontos árajánlatot a Vészi ói Gépállomás címére ké­rünk. Dumpervezetőket, földmunkagép- kezelőket, kubikosokat, segédmun­kásokat vidéki változó munka­helyre felvesz: É. M. 1. sz. Föld­munkát Gépesítő Vállalat, Buda­pest, V., Vigyázó Ferenc u. 3. Figyelem! Saját érdekében te­kintse meg a Csorvás és Vi­déke Földművesszövetkezet Ruházati Áruházát, ahol KÉSZ férfi-, női-, Gyermek­ruhákat, SZÖVETEKET, SELYMEKET vásznakat, zeflreket, kartonokat; kötött, szövött árut, cipőt, csiimát nagy választékban vásárolhat. Ta­goknak vásárlás után visszatérítés. A történelem századokon át úgy szabta meg költészetünk irá­nyát, hogy annak vezérlő eszmé­je a forradalmi hazaszeretet le­gyen. E vezéreszmének engedel­meskedve énekelt a szabadságról és hazájáról négy évszázad ma­gyar költőinek java. örökszép műveikből válogatva készült a Magyar Költészet Gyöngyszemei sorozatban a Hazádnak rendület­lenül című gyűjtemény. Ez a tartalmas antológia idő­rendben mutatja be hazafias köl­tészetünket, s a benne tükröző­dő történelmet, kezdve a török időktől napjainkig. A gyűjtemény elején olvashatjuk a hazája rom­lásán kesergő költő: Bornemisza Péter sorait: „Vajon, s mikor le- szön jó Budában lakásom“. Ver­sek sorakoznak utána Balassitól, Zrínyitől, majd a kuruckor sze­génylegényétől. Hazájuk rendü­letlen szeretetét sugározza felénk Martinovicsék, a reformkor, a szabadságharc, a Bach-korszak, s a századforduló Idejéből Batsá­nyi, Csokonai, Kölcsey, Vörösmar­ty, Petőfi, Arany, Ady és sok más költőnk minden sora. Roppant erőfeszítésekkel végigküzdött idők örök eszméje a haza és az emberiség, a haladás és a szabad­ság elevenedik meg minden mű­ben és felcsendül a bizakodás: Bús koldusok Magyarországa, Ma se hitünk, se kenyerünk, Holnap már minden a miénk lesz, Hogyha akarunk és merünk. (Ady) A gyűjtemény utolsó versei már arról a korról beszélnek, amikor mint mindannyiunk — költőink előtt is új távlatok nyílnak —, de vezéreszméjük maradt a régi, a forradalmi hazafiság. Amikor — Illyés Gyula szavaival — leomlanak bálványok, trónok, igi-földi szentek, de nem amit a munka • meg- m teremtett. A hazaszeretet és a szabadság eszméié, mely végighalad az egész magyar költészeten, a legszebb magyar költeményekből tükröző­dik felénk a Hazádnak rendület­lenül gyűjteményéből. Szerették az életet... 1942 őszén indultak útnak egy börtöncellából a következő sorok: „Kedves kis fiam, amikor c so­rokat kézhez kapod, én már nem leszek. Épp azon a napon halok meg, amikor téged édesanyád kínban megszült. Születésnapo­don halok meg. A természet, az élet örök törvénye ez. Minden, ami ke­letkezik, elmúlik. Én meghalok, de benned új erő keletkezik, a- mely tovább viszi az életet...“ | „...Búcsúzok tőled és Gyi Xói. Visszaemlékezek sok szép dolog­ra, ami közös volt. Prága—Slezska, j brünni látogatás, Prága VII., Pil- j sen, Kassa, stb., stb. Levelem végén azonban nem érzékenyülök el szentimentálisán. Kívánom neked, hogy helyes úton haladj és még sok boldogság érjen az életben. Én magam töretlenül állok itt, mint egész életemben.“ A levél írója Schőnherz Zoltán, szerette az életet. Szerette az éle­tét az osztrák Rudolf Fischer és felesége, Marie Hanfová iidicei kislány, a francia Pierre Grelot, z lengyel Zlata Brysz, a szovjet Irina Malozson, aki utolsó levelében így búcsúzott bátyjától:„Nem félek a haláltól, csak azt sajnálom, hogy keveset éltem, keveset tettem a hazámért... Bácsikám, már meg­szoktam a börtönt, nem vagyok magam, sokan vagyunk... Bácsi­kám, azért mégsem félek a halál­tól. Mondja meg édesanyám­nak, hogy ne sírjon. Úgy se sokáig éltünk volna együtt. Én a ma- | gam útját jártam. Anyám rejtse el a gabonát, mert elviszik a néme­tek.“ Szerették az életet, mégis fel­áldozták a magukét az emberisé­gért, haladásért, s a szabadságért. Az emberiség szebb életébe vetett bizakodással haltak meg, s bú­csúsoraik törhetetlen hitről ta­núskodnak. A fasizmus áldozatai­nak szebbnél-szebb — közel száz — levelét tartalmazza a könyv, a ‘ Szerették az életet...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents