Viharsarok népe, 1953. március (9. évfolyam, 51-76. szám)
1953-03-08 / 57. szám
j „cA színe, a, színe, cl színe ólt Sztálin szava nyomán Sztálin elvtárs meghalt, itthagyott bennünket, de művei, alkotásai évszázadokra megvilágítják a világ dolgozói előtt a szebb és jobb élet útját. A sztálini korszak diadalát s a szovjet nép erejét hirdeti a Lpnin-csatoma, amelynek építésében a párt vezette szovjet nép legyőzte a természet akadályait. , A járgányéi vízválasztó a Lenin-csatorna építésének útjában áll. Ez a magaslat a Volgánál 88 méterrel, a Donnál pedig 44 méterrel magasabban fekszik. Az építők zsilipekkel emelték fel a víz szintjét, a hajók oda beúsznak, a zsilip kapuja becsukódik mögöttük. Ezután a szivattyútelepek vízzel töltik mbg a zsilipeket és a hajok a következő zsilipig már 10 méterrel magasabb vízszinten folytathatják útjukat. A sztálini nemzetiségi politika virágzóvá tette a szovjet szocialista köztársaságokat. Az ötödik ötéves tervben az Észt SZSZK villamosenergiatermelését 2—2.5-6zeiescro emeli. Üzembe helyezik a nar- vai villamoserőművet és tovább fejlesztik e villamosgépipart. A sztálini természetátalakító tervek teljesítésében gigantikus gépek segítették és segítik a dolgozó embert, a kommunizmus építőit. A lépegető efeszkavátort öt ember kezeli és 7000 kubikos munkáját végzi el. Súlya 1200 tonna, gémjének hossza 65 méter, egyetlen markolással egv vagon földet emel ki, több tízezer alkatrésze szétszedett állapokban 180 vasúti kocsit tölt meg. Késő éjjel érkeztünk -vissza az építők központi lakótelepéről. Amikor a szállodába értem, már az egész széles, nagy épület aludt. Benn már mindent homály borított. Az éjszakai lámpa halvány fényénél csak az ügyeletes poitáslány bóbiskolt valami vaskos regény felett. Nehéz utunk volt. Messziről jöttünk és útközben elkapott a hóvihar. Úgy kavargott előttünk • a hó, mint valami vastag, örvénylő fehér fal, amelyen a fényszórók erőszakos sugara is alig tud áthatolni. Állandóan keresni kellett az utat, elő elővenni a lapátot, olykor még meg is kellett tolni a kocsit, mert a kerekek' egyhelyben foroglak a magas hóban. így aztán nem csoda, hogy a szálloda otthonos meleg© a szokottnál is kellemesebbnek tűnt. — Visszajött? — riad fel az ügyeletes. Zavartan pillantott a táblára, amelyen egyetlen Ids szó- bakul cs 'sem lógott. — Csakhogy minket megint elárasztottak a vendégek. De még hegyi A kiváló kotrógépkezelők találkozóra jöttek össze. Megjöttek a szereplők is. — Kicsit idegesen tette hozzá: — Pörölhet, ha altar, de én bizony betettem kettőt a szobájába. Tudja mindenki, hogy mit jelent az épitőt&lepiek felé utazók szamára létesített szállodákban a vendégáradat. Abban különbözik fcsak a tenger áradásától, hogy nem váltja fel apály. Node sebaj, van még a szobában egy ágy. Persze, hamarább kellett volna visszaérkeznem! A szobában eárgafényű lámpa függött a mennyezetről, de olyan ügyesen körülvették újságpapírra], hogy csak a középen álló asztalt világította meg. Szobatársaim ágya sötétségbe veszett. Csak cigarettájuk f©l-felizzó fénye mutatta, bogy itt még ébren vannak. Sűrű dohányfüst terjengett. Egyikük sem szólt egy szót sem, mialatt gyorsan levetkőztem. Látszott, hogy belépésem megszakította beszélgetésüket. Jóéjszakát kívántam és fülemre húztam a paplant. Néhány percig csend volt. Egy idő múlva a jobboldali ágy £e- fői egy friss, fiatal tenorhang óvatos suttogása hallattszott: —Azt hiszem, már alszik. — Persze, már az igazak álmát alussza... — felelt balról egy rekedtes basszus. A hóvihar még most sem hagyott alább. Kinn zúgott és süvöltött a szél. A száraz hó olyan haragosan verődött az ablakhoz, mintha valaki homokot csapkodna az üvegre. — Hát igazán azt mondja, hogy személyesen látta? — folytatta a beszélgetést a tenor. — Azt éppen nem mondtam, hogy láttam. De együtt voltam vele, annyi biztos. — Dehát hol és mikor? — Hiszen ez az, hogy mikori Ez a legfontosabb. Harcolt maga Sztálingrádban ? — Nem. Seholsem harcoltam. Nem engedtek el. Tankokat gyártottam az Uraiban. — No, akkor figyeljen jól, hogy milyen is volt ott a helyzet. A hadijelentéseket persze biztosan mind elolvasta. Az ám, csakhogy a betű, az csak betű, de a csata, az meg csata. Azt, ami Sztálingrádban volt, vastag könyvben sem lehetne megírni, nemhogy egy hadijelentésben ... Volt ott a gépfegyvernél egy barátom, Szkoro- hodov Szerafim. Fiatal legényke volt, afféle aprólékos természetű kolhozkönyvelő. Titokban még azt is kiszámította, hogy a közelünkben álló távirópoznát éppen harminc, vagy hány golyó érte. Később aztán szilánkokra ment szét az egész pózna. Bizony, ilyen tűz volt ott! Borisz .. . Novemberben kezdődött a hideg. A Volgán már jégtáblák úsztak lefelé. Összébb kellett húznunk a nadrúgszijat. A partot állandó tűz alatt tartották. A motorcsónakok alig- tudtak átkelni a folyón. Aztán már nemcsak lövedékek, hanem aknák is jöttek. Igaz, hogy minket is fedezett a tüzérség az innenső partról... Hát akkor történt, hogy mi, sztálingrádiak levelet irtunk nield. Megfogadtuk, hogy* nem hátrálunk meg, egy lépést sem hátrálunk a Volgától. Kitartunk mindhalálig. Ezt aztán sajátkezüleg aláírta mindenki, aki csak ott volt Sztálingrádban. En is odakanyarítottam a nevemet. Hogyisne, hiszen gépfegyveres voltam! Az utcai harcban az. a főszereplő. — Emlékszem én arra a levélre. Nálunk, az Uraiban, minden műszakban felolvasták. — No lám, hát az volt az... Es, hogy mire volt ez jó? Mondhatná, hogy nem valami nagy dolog aláimi egy papirost. Csakhogy akkor kezdődtek nálunk a legcifrább napok. A fagy égette a fasiszták talpát, azok meg egészen nekidühödtek. Olyan tüzelést rendeztek, hogy különálló lövést már nem is lehetett hallani, egybefolyt mind. Csakúgy remegett a föld, mintha valami óriási motor működne alatta. Naponta öt, meg nyolc támadást is visszavertünk. Egész nap a gépfegyvernél hasaltam, a hátamat sem értem rá kiegyenesíteni. ■ Amellett az ember már be sem merte csukni a szemét, mert félt, hogy rögtön elalszik, de úgy, hogy semmi sem kelti fel többet. Amikor aztán már nagyon húzott lefelé, a fáradtság, akkor arra gondoltunk, frogy a levélen a mi aláírásunk is rajta van. Ebből megint szedtünk ©gy Ids erőt. Hej, mit csináltunk mi ott végig, barátom! Ahogy az ember most visszagondol, néha még maga is alig hiszi el. Elbírhatja ezt egy ember, nem haladja ez meg az erejét?«.. De a mi embereinknél« semmi sem haladja meg az erejét... No, de ez eddig mind nsak mellékes volt, most jön csak az igazán fontos. Akkor, a tél elején, alapos vizsgán mentünk keresztül és megmutatkozott, hogy ki mit ér. A fasiszták friss c&apa^kat dobtak be. A mi ezredünk éppen a főcsapással került szembe. Visszavertünk egy támadást, no, gondoljuk, legfőbb ideje, hogy nyújtózkodjunk egyet, együnk valamit, hörpintsünk a forró kávé- bóL.., Azám! A fasiszták már —=* Sztálin megint támadnak. A forró kávét lassacskán jégréteg vonja be, de te csak tüzelj.. Ha erős az ellenség, mi még- erősebbek vagyunk, ha makacs, mi még makacsabbak! Nem engedlek át, kutya, egy lépési© sémi Már nem emlékszem, hogy melyik napon történt, ’ de Szerafim megsebesült. Nem túl súlyosan, csak olyan közepesen. Ápolónőhöz kellett volua vinni, legalább valami emberi hangot halljon az örökös fegyver-ropogás helyett. De az én Szerafinrom megcsökönyösödött és kijelentette, hogy nem megy el a gépfegyver mellől és punktum. A ruháját egészen átáztatta a vér. No, most mi legyen? El vittem volna magam is, de a gépfegyvert nem hagyhatom ott,' Es mi lesz, ha megint támadnak ? Reggeliéi© aztán egy kis darabig viszonylag csend volt. Vállamra vettem Szerafimot és az összekötő- helyi© másztam vele. Csakhogy alig indultam el, Odaát megint .megszólaltak a gépfegyverek. Támadás! Hát most mit csináljak? Szerafim kiabálni kezdett: »Azonnal rakjál le a földre és rohanj a gépfegyverhez!« Nyögve próbálta kitépni magát a kezemből. A támadás meg- egyre erősebb tett. Leültettem hát Szerafimot és iramodtam, ahogy csak bírtam, a gépfegyverhez. Aztán, ahogy alább hagyott a támadás,' rohanok megint Szerafimhoz. Vájjon él-e még? Látom ám, hogy ragyogó arccal, csillogó szemmel, vígan üldögél ott... »Tudod-e, kit láttam?« — mondja. »Ugyan kit láthattál itt, a csata kellős közepében?« »Qt.magát láttám — azt mondja — Ö itt van, itt van velünk. Éppen-<.mellettem ment el a második zászlóalj felé. Még rám is mosolygott. Azt mondta, tartsd magad, elvtárs.« — Es tényleg Öt látta? — szakította félbe az elbeszélést izgatottan a másik. — Lega’ábhis azt mondta. Ránéztem és nem is tudtam, hogy higy- jek-e neki. »Eszednél vagy te, testvér? — kérdeztem. — Hogy lehet az? Hiszen mindenki az állásokban és a fedezékekben . van.« »Már pedig úgy van, ahogy mondom, — feleli Szerafim. — Ö csak megy és a golyókkal nem törődik. ügy láttam, ahogy most téged. Zubbony van rajta, meg sapka. Elégszer láttam a moziban, hát csak felismerem.« No jó, vállamra reifem újra Szerafimot, el- vittenr a kötözőhefyre, átadtam az ápolónőnek. Olyan vidám volt> mintha semmi baja sem lenne. Búcsúzóul megcsókoltuk egymást, én meg nem tudtam megállni, hogy Sztálin eszméje vezet írta : Marija 1935 februárjában az a boldogság jutott osztályrészül nekem, hogy részt vek éltem a Kremlben, az élmunkás kolhozparasztok II. kongresszusán. A kongresszuson Joszif Visszá- ríonovics egyszerűen, derűs közvetlenséggel feólt hozzánk. Érdeklődött munkánk, jövő terveink felől és azt is megkérdezte, milyen nehézségeink vannak. , — Minden gondunkat megosztja, — mondta mellettem meghatottan egy szibériai kolhozparasztasszony. E szavak nagyon találóak: »Megosztja a gondunkat«. Amikor az elnök bejelentette, hogy Marija Gyemesenko következik szólásra, szivem a torkomban kalapált. Szó, ami szó, lámpalázam volt. Joszif Visgzarianovics bizonyosan megérezte, mi megy végbe Gyemesenko bennem, bátorítóan és derűsem mosolygott. Leküzdöttem - elfogódottságomat és kolhozunk dolgairól beszéltem. Ahogy a kolhoz állatállományának ismertetéséhez fogtam, egyszer csak felötlött bennem a gondolat: talán nem is érdeklik Sztálin elvtársat az ilyen jelentéktelen részletek. Felé fordultam, s láttam, hogy erről szó sincs, az elnökségi asztal mellett mindenki figyel és különösen figyelmesen hallgat Sztálin elvtárs. Amikor befejeztem mondanivalómat, Sztálin elvtárs mosolyogva kérdezte: — Marija Szafronovna, el lehet érni hektáronkint 500 mázsa cukorrépatermést ? — Lehet, — válaszoltam, s arra gondoltam, ez megbízás, amit maga a szeretett Sztálin ad
