Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1938–1942

1941. október

9 minket kísértésbe," mégis az ostromló gondok és bajok özönében is valljuk erős hittel, hogy ,akik az Isten szeretik, azoknak minden javukra van". Talán nehéz, de mégis meg kell értenünk, hogy nagy igazság és jó tanítás az apostol ama mondása: „Merő örömnek vegyétek, testvéreim, ha különböző kísértésbe estek". Mert, ha valaki tudja, akkor mi, évszázados szenvedések egyházának gyermekei, mi, evangélikusok, tudjuk, hogy a kísértés üdvösséges dolog. A kísértés magában áldás és az Isten kezében nevelőeszköz. Azért a világ Megváltója csak a mi emberi gyengeségünk miatt tanított arra az imádságra, hogy Isten ne vigyen minket kísértésbe. Isten talán azért állította ezt a nemzedéket olyan sok és nehéz próbák tüzébe, hogy meglássa, el tudja-e mondani, hogy mindenre van ereje abban, aki őt megerősíti. És nekünk, az evangélium népének Isten és ember előtt éppen a mai válságos időkben kell megmutatnunk, hogy a Krisztus evangéliuma és az abból táplálkozó hit ma és mindörökké fenntartó és megtartó erő. Évi jelentésemben e megálló és megtartó erő bizonyságait szeretném felsorakoztatni. Mert e megtartó erőre nagy szükségünk van. Külső viszonyainkban nem állott be kedvező változás. Az államhoz való viszonyunk inkább romlott, mint javult. Európában, sőt az egész világon is aligha van még egy másik ország, amelynek élete a keresztyén egyházak munkájával és törekvéseivel annyira össze volna forrva, mint a magyar államé. Ezer esztendő viharai között az állam és a keresztyénség megértő és egymást kölcsönösen támogató munkája volt mindig a nemzet egyik leggazdagabb erőforrása. Sokszor szoktak erre hivatkozni, de éppen olyan sokszor szokták elfelejteni is. A folytonosan változó államkormányok az utóbbi időben különösen szeretik mellőzni a keresztyén egyházak tanácsát és közremunkálását. Szinte gyakorlattá válik már, hogy rólunk nélkülünk határoznak. E magatartás hátrányait és kellemetlenségeit elsősorban mi érezzük ugyan, akik egyházilag a kisebbségi sors terheit viseljük, de újabban már a római katolikus egyház is felpanaszolja a kormány ez érthetetlen magatartását. Legut

óbb a házasságjo

gi törvénynek az egyházak érdekeit is érzékenyen érintő változtatásakor mellőzték a keresztyén egyházakat. Pedig nem esett volna csorba sem a kormány tekintélyén, sem a közérdeknek nem ártott volna, ha már a törvény tervezésekor megkérdezték volna az érdekelt egyházak véleményét is, ami bizonyosan csak áldásos lehetett volna. Evangélikus egyházunk, mint általában a magyar protestantizmus, a kisebbség keserű kenyerén él ebben az országban. Kár ezt a kenyeret még keserűbbé tenni azzal, hogy autonómiánkat, bizonyára az államsegélyezés címén, állandóan mellőzik és csorbítják. Felterjesztéseinket a minisztérium egyes osztályai sokszor tudomásul sem veszik, jogos kéréseinket sokszor kicsinyes okokkal teljesítetlenül hagyják. Különösen iskoláink életébe és tanáraink és tanítóink szolgálati viszonyaiba, az egyház autonómiájának semmibevevésével, szinte egészen önkényesen nyúlnak bele. E miatt az iskolafenntartó egyházközségekből szakadatlanul csak panaszos kesergések érkeznek hozzánk. Sérelmeinket és panaszainkat, kéréseinket és javaslatainkat sokszor feltárjuk az illetékes tényezők előtt. Az ezerfelé elfoglalt miniszter mindig a legnagyobb jóakarattal ígéri meg a bajok orvoslását, de mikor a kérdés az ügyosztályokra kerül, akkor a miniszteri ígéret is teljesítetlenül marad. Hálával kell itt elismernem, hogy Fáy István államtitkár úr és a protestáns ügyosztályt vezető Bernáth Géza osztályfőnök úr mindig a legnagyobb megértéssel igyekeznek a segítségünkre lenni, de a hivatalos szellem sodró