Bányai Evangélikus Egyházkerület jegyzőkönyvei 1938–1942

1940. szeptember

20 lyen dicséretes. Szomorú és fájdalmas azonban a jelentés ama részlete, amely arról szól, hogy Kiskőrösön az óvodában a gyermekek 95°/o-ban evangélikusok, de evangélikus óvónő nincs; az állami iskolában pedig az evangélikus tanulók arányszáma 85%, de a tanítóké csak 50%. Szomorú ez annál inkább is, mert a katolikus többségű helyeken mindig nagyon szorgosan megtartják a lakosság felekezeti arányszámát, az evangélikus többségű helyeken ellenben mindent rekatholizálni igyekeznek. Ez ellen fel kell szólalni az államhatalomnál. így számolnak be az esperesi jelentések az egyházmegyék életéről. A kép, amit egy év munkájáról elénk tárnak, változatos érzelmeket kelt bennünk. Vannak ennek a képnek világos, derűs színei, biztató jelenségei, de vannak sötét borongós árnyalatai is. Nehéz lenne megállapítani, hogy a kettő közül melyik van túlsúlyban. Ha mérlegre teszem azt, ami a jelentésekben jó és örvendetes s a mérleg másik oldalára állítom azt, ami iájdalmas és sokszor kétségbeejtő, azt kell megállapítanom, hogy az utóbbinál, a rossznál süllyed lejjebb a mérleg serpenyője. Mert ami biztató, majdnem mindig csak várakozás és ígéret, de ezeknek még nincsen olyan súlyuk, ami a mérleget befolyásolná. Ezért lebeg magasabban a mérlegnek az a serpenyője, amelyikbe a jót tettem. Viszont az, ami a jelentésekben fájdalmas és rossz, majdnem teljesen rideg és letagadhatatlan valóság. A hitbeli közönyösség, mely az alapként széles rétegbén elhelyezkedő népet és az egyházunkban más egyházakhoz képest számbelileg nagyon jelentős értelmiséget egyaránt jellemzi, veszedelmesen ritkítja amúgy is szórványos sorainkat. Ezek a veszteségek már nagyon is érezhetők. Tizedel a közönyösség és a hitetlenség egyik elmaradhatatlan következménye: a reverzális. És pedig akkor is tizedel, ha az adatok nélkül készített statisztikák ezt le akarják tagadni. Gyengíti egyházunkat egész nemzedékeknek a születések csökkenése folytán való kimaradása. Gyengíti az elhagyott gyermekek ezreinek más nyájba terelése. A közöny miatt pedig elhatalmasodik a hit nélküli vallásosság, a szokásokban kimerülő keresztyénség, ami megőrli a hűség gyökereit és külső érdekeket juttat uralomra az egyházban. A közöny eredménye az, hogy még a templombajárás terén is hanvatlást kell megállapítanunk. És ennek; nagyon szomorú természetes velejárója az, hogy az Isten kegyelmét közlő szentséggel, az Űr szent vacsorájával olyan kevesen élnek. És ha e tekintetben lassan-lassan mutatkoznak is a javulás jelei, ezek sem általánosak. Meg kell tehát vallanunk komoly alázattal, hogy egyházunk és benne kerületünk jelenlegi helyzetképe nem kielégítő és nem megnyugtató. Be kell vallanunk, hogy egyházunk most veszteséget szenvedő és erőtelen, sok tekintetben pedig bizonytalankodó egyház. Csak ennek a meglátásnak és alázatos felismerésnek lehet eredménye a megújulás útjára való lépés. A néhány biztató jelenség miatt derűre s talán dicsekvésre hajló jelentéseknek nincsen komoly alapjuk. De áldásuk sincsen, mert ámításra tesznek hajlamossá. Többet ér a kedvezőtlen és rossz tények megállapítása, mert az orvoslás csak így következhetik be. Nagyon jól tudom, hogy az említett örvendetes kezdeményezések, megmozdulások és ébredések is csak úgy keletkeztek, hogy előzőleg világossá vált a lelkekben az a rossz, amit jóra kell fordítani. Magától felvetődik a kérdés, hogy vájjon egyházunk kedvezőtlen helyzete egyformán mutatkozik-e meg az egész magyar evangélikusságban, vagy pedig van valami különbség, pl. az egyes egyházkerületek között? Azután: hogy kerületünk határain belül vájjon egységes-e az a kép,